János Eifert - Photographer

Archive for October, 1973

Jiří Macků: János Eifert – Fotografie, Praha, 1973. október

Fotografie-1973-Praha

Fotografie, 1973. október – “A fotó egének csillagai” c. állandó rovatban

 EIFERT JÁNOS

Írta: Jiří Macků

 A két világháború közötti magyar alkotás még mindig nem foglal el a fotózás történetében olyan helyet, amilyent joggal megérdemel. Ezt részben az ország akkori politikai fejlődése okozta, amely számos modern, haladó gondolkodá­sú fialt üldözött világgá, és látszólag kitépte tehetsé­gük gyökereit is abból a földből, amelyből származtak, másrészt azonban ezt a helyzetet a magyar történészek által mindeddig elhanyagolt lehetőség okozta, hogy végre rekonstruálnák ezt a szó szoros értelmében heroikus korszakot és behelyeznék, megfelelő értékeléssel, a világ fotóművé­szetének áramlatába.

Így történik, hogy a “húszas és harmincas évek magyar fotóművészete” fogalom az emlékezetben inkább vadas és Dulovits nevét idézi fel, mint bármelyiket a dicső Moholy-Nagy, Brassai, Kertész, Capa, Eisenstaedt, Kepes, Munkácsi, Ylla, Haár csillagcsoportból, vagy másokat. Amellett nem mondható, hogy pl. Vadas Ernő azokban az években nem tartozott volna a nemzetközi fotóművészet csúcspontjai közé, hiszen képeit Steichen Vanity Fair-je, a Harper’s Bazaar, a párizsi L’Illustration, és a London News közölte, vagy hogy Dulovits Jenő hatásos képeinek technikai varázslata nem talált volna sok csodálót és követőt, elsősorban az akkori európai fotóművészetben. Nem, semmi esetre sem a publicitásban keresendő az ok. A különbség a minőségben rejlett. Mindez, amit az akkori magyar fotóművészet kép-viselt, azokkal a lágy objektívekkel és előtétekkel készített, fénypárát lehelő képek, már a fejlődés letűnő hullá­mához tartoztak. Elegáns pont volt mindez a világ fotóművészetének egy fejezete mögött, egy pont, amely a maga korában elbűvölt ugyan, de a lényeghez már semmit sem tu­dott hozzátenni.

Az ismert tények okozták, hogy a magyar fotóművészet a felszabadulás után sem tudott kapcsolódni azokhoz a nagy eredményekhez, amelyeket a világba, szétszórt képviselői értek el. De mindez ma már túlhaladott, és a mai magyar alkotás céltudatosan hagyja magát megihletni mindazzal, amivel dicső elődei előbbre vitték a világ fotóművészetének fejlődését.

A 30 éves budapesti Eifert János egy azok közül, akik nem mentek el figyelmetlenül e források mellett. Hódmezővásárhelyen született, Magyarország délkeleti csücskében, azon a tájon, amelyet egyaránt jellemez az egymásba folyó magyar-szerb-román kultúra és az izzó napsütés, amely ott tüzel az égő paprikában és a nem kevésbé égető barack-pálinkában. Ennek a tűzzel eljegyzett vidéknek egy szikráját hordozza alighanem vérében.

Fotóművészeti életrajza rövid és világos, drámai vagy romantikus kalandok nélkül, amelyek a különlegesség bélye­gét ütnék rá. Szívós és szorgalmas alkotó. Hosszú azoknak a hazai és külföldi pályázatoknak és kiállításoknak a sora, amelyekre beküldte műveit, és az elnyert díjak és elismerések listája alig 5 év alatt már túlhaladta a negyedszázat. Bizonyára ez is hozzájárult, hogy felvették a Ma­gyar Fotóművészek Szövetségébe. Emellett a fényképezés rendületlenül csupán kedvtelés nála.

Eifert főfoglalkozását tekintve táncos, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének tagja. Nem akarok ebből e tény­ből semmiféle párhuzamot vonni, bár ennek léte kétségte­len – képeinek akár szerkezetét, dinamikáját, vagy magát “zeneiségét” ítéljük meg. A fegyelmezett alkotó példaképe, aki semmit nem enged át a véletlennek, az elsődleges szer­zői koncepciótól annak végleges megfogalmazásáig a képben. Technikai és kifejezési eszközei egyszerűek, de tökéletes biztonsággal bánik velük. Nem szereti a bűvészkedést a sötétkamrában, és ellenáll a felvett tárgy lélektelen “szépségének” is. Víziójának megvan végleges formája, már mielőtt megnyomná a kioldógombot. Pontosan tudja, hogyan és mivel keli_ a világ látását átalakítania, hogy közölhes­se a nézőkkel saját élményeit és saját gondolatait.

Természetes, hogy képeinek témáját sokszor találja meg foglalkozásának széles környezetében. Ezt bizonyítja egyébként mindkét reprodukált felvétel is, a fantasztikus Cirkusz, amely adekvát módon ragadja meg a cirkuszbűvészét körüllengő “természetfeletti” ködöt, valamint táncjelenete, amelyet az örvénylő mozgás és a látszólagos nyugalom kontrasztjára épít fel. Szívesen fényképez gyakori utjain idegen országokban, nem is annyira a környezet szokatlan­sága vagy akár egzotikus volta miatt, inkább ama szinte megfigyelhetetlen vonások miatt, amelyekkel ez életkörül­mények és az anyagi környezet bevésődik az emberek pszi­chikumába, gesztusaiba, és egész megnyilatkozásukba.

Jiří Macků

 

Hvézdy fotografickémo nebé

 JÁNOS EIFERT

Jiří Macků

 

Madarská tvorba mozi dvéma svétovymi válkami stále jesté nezaujimá v déjinách fotografie takové místo, jaké ji po právu nálczi. Z cásti to zavinil politicky vyvoj zcmé v oncch letech, ktery vyhnal mnoho moderné, pokrokové smyslejících mladych lidí do svéta a zdánlivé vytrhal koieny jejich talentii z púdy, zc které vzesly. Z cásti vsak tento stav zpúsobila také zatím pro­marüovaná pfílezitost madarskych historiografű, aby konecné rekonstruovali toto doslova hcroické údobí a zatadili jc s nále­zitym ocenéním do proudu svétové fotografic.

Tak se stává, zc pojem „madarská fotografic dvacátych a űi­cátych let” vyvolává v paméti spísc jména Vadas a Dulovits, ne kteréhokoli ze slavného souhvézdí Moholy-Nagy, Brassai, Kertész, Capové, Eiscnstaedt, Kcpcs, Munkácsi, Ylla, Haár a dal”sí. Pritom nelze ríci, is by napi. Ernő Vadas v onéch letech nepatfil kspiLkám mezinárodní fotografic, vzdyi jeho obrazy tiskl Steicheniiv Vanity Fair, Harper’s Bazaar, parízsky L’Illu­stration éi London News, anebo ze snad technická kouzla cfckt­ních snímky Jenő Dulovitse neméla mnoho obdivovatelű a násle­dovatelű princjmcn”sím v tchdcjí cvropské fotografii. Ne,v publi­cité to rozhodné ncbylo. Rozdíl byl v kvalité. To, co pfcdstavo­valo tchdojsí mad’arskou fotografii, ony svételnym oparcm dysící snímky mékkymi objcktivy s pr’cdsádkou, ncsla uz odplyvající vina vYvoje. Byla to olegantní teéka za jednou kapitolou svétové fotografic, tecka, která ve své dobé sice oslúovala, ale k podstaté feéeného uz ncmohla nic dodat.

Známé okolnosti zpúsobily, ze se mad’arské fotografii ani po osvobozcní ncdarilo navázat na vyboje, o néz se zaslouzili jcjí ve svétc roztrousení pcedstavitelé. Ale to vsfechno jc dnes uz pi:ekonáno a souéasná madarská tvorba se cílevédomé inspiruje vím, éím jcjí) slavníj pfcdchűdci posunuli vyvoj svétové foto­grafie vpfed.

Tficetilety Budapestan János Eífert je jedním z téch, kterí kolem téchto pramenű nechodili nevímavé. Narodil se v Hódme­zövásárhely, v jihovychodním cípu Madarska, v kraji poznamc­naném vzájemné se prolínající macfarsko-srbsko-rumunskou lulturou stejné jako zhavym sluncem, zakletym do ohnivé papri­ky a neméné ohnivé barakovice. Kus tohoto jiskrou pozname­naného kraje mu zcejmé preslo do krvc.

Jeho fotograficky zivotopis jc strucny a jasny, bez dramatickych éi romantickych zápletck, které by mu dodávaly punt vyjimec­nosti. Je to houzevnaty a pilny autor. Seznam domácích i zahra­niéních soutézí a vystav, které obeslal svymi pracemi, je dlouhy a vet získanych cen a poci má za pouhych pét let uz pres étvrt stovky pofozok. I to jisté pí•ispélo k tomu, ze byl piijat za élena Svazu madarskych fotografii umélcü. Pfitom fotografic züstává stále jen vécí jeho záliby.

Eifert je hlavním povolánim taneéníkem, élenem Uméleckého souboru madarské lidové armády. Nechci z této skutcénosti vy­vozovat zádné paralely, i kdyz jejich existence je nepochybná – at uz posuzujeme skladbu, dynamiku éi samu „hudebnost” jeho obrazú. Je príkladem disciplinovaného tvürcc, ktery nic neponc­chá náhodé od prvotního autorského záméru az po jeho konecné vyjádrfení v obraze. Jeho technické i vyrazové prosűedky jsou prosté, ale zachází s nimi s dokonalou jistotou. Nemiluje kouzleni v temné komofe a také sc vzpírá pouhé bezduché „krást” sni­maného objekru. Jeho vize má dcfinitivtú tvar jesté drív, nez stiskne spou”st. Ví presné, jak a éím je tfeba vidéní svéta pfctvofit, aby mohi diváküm zprostfedkovat své prozitky a své myslenky.

Jc pfirozené, zc mnoho námétú obrazű nachází vsirokém prostfedí svého povolání. Dokládají to ostatné i oba reproduko­vané snímky, fantastní Cirkus, adekvátné vystihujíeí opar „nad­prirozenosti” kolem cirkusového kouzclníka, stejné jako tanecní scéna, vybudovaná na kontrastu víi•ivého pohybu a zdánlivého klidu. Rád také fotografuje za svych éastych pobytű v cizích zcmích; ani ne rak pro prípadnou neobvyklost ci dokonce cxo­ticnost prostredí, jako pro ony rémér nepozorocatelné rysy, ktery­mi se zivotní podmínky a hmotné okolí veyvaji do psychiky, gesta a celkového projevu lidí.

 

FOTOGRAFIE JÁNOSÉ EIFERTA