Archive for April, 1982
Eifert János: Egy fotóriporter önmagáról – LV Híradó, 1982. április
EGY FOTÓ RIPORTER ÖNMAGÁRÓL
A múlt év őszén a Szovjetunióba utaztam, omszki fotókiállításom megnyitójára. Kíváncsiság, izgatott bizonytalanság, feszültség, amolyan premier előtti lámpaláz oldódott fel bennem a kiállítás sikeres fogadtatásában. Hogy miért volt fontos számomra ennek a kiállításnak a sikere? Talán azért is, mert négy éves fotóriporteri munkám, érettségem vizsgázott 9000 km-re Budapesttől. Ezen az önálló kiállításomon használtam először azt a szerkesztési, rendezési elvet, amivel a külön-külön önálló, jó képeket egy teljes egységgé, bonyolult mondanivalók hordozására alkalmas szerkezetté gyúrtam össze. Az ottani sajtó, a rádió és televízió részletesen elemezte a képeket, nagy szeretettel és hozzáértéssel fogadták a magyar tájak, emberek üzenetét. Mert a képek üzenet hordozói voltak, s a fotóriporter, — jómagam— ennek az üzenetnek a közvetítője. Jelenleg újabb fotókiállításon dolgozom: a „Tánc című anyagom 1983-ig fog vándorolni az NDK különböző városaiban. Nemrég a londoni BBC Publications-tól kaptam megbízást „The Discovery of Animal Behaviour c. sorozatukhoz felhasználandó képek elkészítésére. Újabb lehetőség, hogy a képek nyelvén üzenetet közvetítsen a fotográfus. Holnap a József Attila gimnáziumban tartok előadást a képszerkesztésről, kompozícióról, a rákövetkező napon egy kiállítás zsűrijében veszek részt.
Sokan kérdezik, hogyan alakult pályafutásom? Honnét a rengeteg energia, ami „dolgozik bennem a sokféle nehézség ellenére is. A válasz egyszerű: Szenvedélyesen hiszek a hivatásomban. Egyébként is szerencsés ember vagyok. Hódmezővásárhelyen születtem, s gyerekkoromban gépészmérnöknek készültem. Egy tehetségkutató pályázat során kerültem a Néphadsereg Művészegyüttes tánckarába, s 17 éven át sok sikerben, utazásban volt részem. Algériától a Szovjetunióig 18 országban léptem fel az együttes vezető táncosaként. Közben kezdtem fényképezni. A tánc, a zene, a képzőművészetek ismerete, szeretete a fotózás területén is igényes teljesítményekre sarkallt. Autodidakta módon sajátítottam el a szakmai ismeretek, mesterségbeli fogásokat. Kis albérleti szobánkban nagyítgattam felvételeimet. Kollégáim bíztatására küldtem először képeket a békéscsabai Premfotó-kiállításra, 1968-ban. A Rekviem című képpel II. díjat nyertem. Az első siker szárnyat adott, s egy nagyon látványos 10 év következett. Mint amatőr fotós sikerrel szerepeltem hazai és nemzetközi kiállításokon: Az MTI amatőr riporterfotó-pályázatának első díját hamarosan a Pravda nemzetközi pályázatán és a jugoszláviai Arany szem nemzetközi fotókiállításon kapott diplomák követték. A Fotóművészet c. lap negyedéves pályázatának nívódíjai, évdíjai, a Strassbourgi nemzetközi fotószalon Niépce-plakettje, valamint a Pentacon-Orwo nemzetközi pályázatán kapott több díj szintén tetszetős eredmény egy amatőr számára.
Fotóim eljutottak a világ sok országába, s kezdtem megbízásokat kapni a Televíziótól, a sajtótól is. Hosszas vajúdás után, 1978 januárjában úgy döntöttem, hogy fotóriporter leszek. Egy képes hetilaphoz, a Lobogóhoz kerültem, s itt megtanulhattam a szakmai, technikai ismereteket, valamint a művészi látásmódot alárendelni a napi feladatoknak. A riportok elkészítése kapcsán nagyon sok emberrel ismerkedhettem meg, sokat láthattam az élet valóságából. Egy viszonylag elzárt művészvilágból az élet közepébe csöppentem. Rájöttem, hogy ha a dolgok lényegét akarom a látás nyelvén keresztül visszaadni, akkor nagyon sokat kell tapasztalnom. Azt is meg kellett tanulnom, hogy a jó elképzelések megvalósítását is ki kell harcolni. A sok tapasztalat, legkülönbözőbb élményanyag edzett érettebbé, gondolkodóbbá, harcosabbá. Úgy érzem, hogy korábbi munkáim egy kicsit felszínesek, sokszor a látvány szintjén megragadók voltak. Most, negyvenévesen váltam igazán alkalmassá arra, hogy a dolgok mélyére nyúlva tudjam visszaadni az emberekről, környező világunkról a legfontosabbakat, a bennünk feszülő gondolatokat, érzelmeket. Most, negyvenévesen ugyanolyan hittel nagyítom képeimet albérletünk fürdőszobájában, amikor a család már lepihent, mint tizenöt évvel ezelőtt.
Nincs titkom. A megszerzett tudást szívesen átadom, ezért is vállalok előadásokat a MUOSZ-iskolában, fotóklubokban, vagy a FŐFOTÓ mesteriskolájában, a TIT-ben.
Eifert János a BÚVÁR fotóriportere
(LV Híradó, 1982. április, 8-9.o)