Archive for January, 1989
Tancsik Mária: A lakókonyha. Lakáskultúra EXTRA, 1989. január
Eifert János felvételei
A lakókonyha
Még egyszer: Ilyen szép nincs is!
A lakókonyha megnevezésben már benne foglaltatik, hogy az ilyen típusú helyiségben nem csupán a főzés-étkezés idején tartózkodunk, hanem itt “lakunk”, tehát valójában ez a lakás központja, otthonunk “szíve”. A leghagyományosabb forma, hiszen lakószokásainkban több százéves hagyománya van a konyhában élésnek. Itt számtalan más tevékenység is folyhat: az asztal mellett lehet olvasgatni, dolgozni, leckét írni, rádiózni – esetleg tévét nézni -, szabni-varrni, barkácsolni. A lakókonyhaforma – rövid átmeneti időszak után – ismét divatba jött, aminek igen egyszerű a magyarázata: a család apraja-nagyja egyre kevesebbet van otthon, s ezért igényli is, hogy a lakásban töltött órákat együtt éljék, ne vonuljanak el mindenki külön-külön a maga kuckójába. A következő néhány oldalon megismerkedhetnek e barátságos és a lakás otthonosságát nagymértékben meghatározó lakókonyha különféle változataival.
A cím a lapunk idei harmadik számában bemutatott tetőtérlakásra utal. Ezúttal konyháját közelebbről is szemügyre vesszük, hiszen arra is áll a címbeli megállapítás: ilyen szép nincs is!
Emlékeztetőül: a Jung Zseni, Eifert János fotóművész házaspár 160 négyzetméteres tetőtérlakásának konyhája ez. Az egész lakást szamárhát-boltívek díszítik, amelyek eredetileg kéményösszehúzások voltak. A konyhába is ilyen szamárhát-ív vezet, külön ajtaja nincs Így a ház asszonya közös térben marad a lakás többi pontján tartózkodókkal.
Angyal Mária: XII. Nemzetközi Diaporáma Fesztivál – SzínKép, a Népművelés melléklete, 1989. január
Angyal Mária
XII. Nemzetközi Diaporáma Fesztivál
A Művelődési Minisztérium, az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete, a Pest Megyei Tanács V. B., a Magyar Diaporáma és Multivízió Egyesület (MADIME) és a váci Madách Imre Művelődési Központ védnökségével 1988. szeptember 29 – október 2. között, Vácott rendezték meg a XII. Nemzetközi Diaporáma Fesztivált. Négy napon keresztül a művelődési központ nagytermében a megérdemeltnél mérsékeltebb érdeklődés mellett, az éppen vetített diaporáma összeállítás nemzetiségét jelző, megvilágított nemzeti színű zászló alatt, négy nemzet 17 összeállítását nézte meg a zsűri.
Eredetileg 23 mű érkezett, amelyből az előzsűri idején hatot nem javasoltak bemutatóra. Magyarországot a fesztiválon nyolc szerző tizennégy összeállítása képviselte. Ausztriából, Belgiumból, Csehszlovákiából és Franciaországból érkeztek még nevezések, de a belga mű az előzsűrin nem jutott át.
A francia Gerard Rigaud Prelude á l‘Hiver (Téli prelűd) és az ausztrál Mrs. Brenda Amos Transzformáció című műve lírai, szép képekkel, jól megválasztott zenével összeállított, elegáns természetelvű munka. A természet, az évszakok változásait mutatták be igen jó minőségű diapozitív felvételeikkel. A csehszlovák Stanislav Marusak Kék meséje megkapó keret-történetben, igazán szép „kék” felvételekbe jól berajzolt grafikákkal a reménynek és a vágynak csak a gyerekek és költők által megközelíthető világát tárta nézői elé.
A bemutatott hazai program témáját, technikai színvonalát és mondanivalóját tekintve is színes és változatos volt. Az alkotók egy része nem vette figyelembe, hogy a diaporáma mint műfaj képes a változás érzékeltetésére — de képtelen a mozgás reprodukálására. Cselekményt tehát csak jelezni, és nem bemutatni tud. Az alkotók egy részének ezzel a feladattal nem sikerült igazán megbirkózniuk (Gaál Zoltán: Üvegközelségben; Bányai Gábor: Divertimento). Az alkotók nagyobbik csoportja élt a sajátos vetítési technika lehetőségeivel, és létrehozta a diaporáma valódi mozgását, a változást. Szellemes, mulatságos történetet sikerült így elbeszélnie Szőke Jánosnak a leskelődő fotósról (Akadály). Veres Sándor pedig kizárólag a változásból eredő mozgásra építve, szép formák egymásra vetítésével op-artos, képzőművészeti vonatkozásban is jól megoldott, ugyanakkor dinamikus, a zenével tökéletes összhangban levő programot hozott (Formák játéka). Diaképei több-kevesebb ideig egymásra vetítve, egymást takarva fejlődtek és változtak át újabb formákká.
Intellektuális és szellemes művekkel jelentkezett a pécsi Mánfai György. Dinamikus, feszes szerkesztésű össze-állítást hozott Pompeji pusztulásáról, a turista számára már láthatatlan „mögöttesekről”. Felvételei izgalmasak, technikája lendületes. Másik műve (Akvarell) Mahler zenéjére, lazúros, szép képekkel képzőművészeti műremek. Mánfai szereplése a fesztivál egyik nagy teljesítménye volt.
Szabó András az egyetlen, aki multivíziós programmal jelentkezett. Hat diavetítővel dolgozott, és sikerült már-már valóban mozgóképeket létrehoznia. Különösen tetszett Bonjour, Paris 1985 című összeállítása, amely igazi show-műsor volt, mozgással, tánccal, látványossággal.
Eifert János és Jung Zseni munkái a fesztivál legjobb művei voltak mind az alkotás kompozíciója és dramaturgiája, mind a montázsok és a felvételek szempontjából. A montázsok kialakításával bonyolult asszociációkat tudott felidézni az egy öregember utolsó útjáról és emlékezéseiről szóló Visszapergetett idő és a romániai magyar falvak pusztításáról szóló Volt egyszer egy falu is. Az emocionális hatáskeltés úgy volt hiteles és érvényes, hogy az érzelmeinken keresztül emberségünkre hatott. Sajátos forma- és jelképrendszerük, a művek filozófiája egyaránt indokolták sikerüket. Talán a szűkebb szakma tudja, mi az oka, hogy rajtuk kívül a Diaporáma hazai élvonala nem jelentkezett ezen a fesztiválon.
A műfaj kétségkívül drága és technikaigényes. Ez a tény önmagában nem igazolja a legjobbak távolmaradását. Így a fesztivál hangulata kicsit talán szomorkás lett, kicsit mentesebb attól az igazi feszültségtől, vibrálástól, ami a korábbiakban itt szokásos volt. Ugyanakkor örömmel tapasztaltuk, hogy új alkotói generáció bontogatja szárnyait, Mánfai György, Szőke János még hallat magáról.
A 30 éves Dunakanyar Futóklub nem ünnepelhette volna szebben ezt a szép, kerek évfordulót, mint e fesztivál megrendezésével. Kiállításuk, amely kronológiai sorrendben adott számot eddigi történetükről, méltó módon fogadta a vendégeket. Vácnak és a klubnak el nem vitatható szerepe van a magyar diaporáma-stílus kialakításában. A franciák által kitalált műfaj magyarországi meghonosításáért is itt tették a legtöbbet. Pécsett, Szegeden és Miskolcon is alakultak azóta diaporámastúdiók, amelyeknek tagjai jelentkeztek is ezen a fesztiválon (Mánfai, Szabó, Veres).
A XII. Nemzetközi Diaporáma Fesztivál trófeáját, ifj. Pál Mihály szobrászművész alkotását Eifert János: VISSZAPERGETETT IDŐ című műve;
a Fesztivál Plakettjét Stanislav Marusak — Csehszlovákia: KÉK MESE; Szőke János: AKADÁLY; Veres Sándor: FORMÁK JÁTÉKA; Mánfai György: AKVARELL című műve;
az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete különdíját Eifert János: VOLT EGYSZER EGY FALU;
a Magyar Fotóművészek Szövetségének tiszteletdíját Szabó András: ÁLARCOSAN;
a Magyar Diaporáma és Multivízió Egyesület tiszteletdíját Mánfai György: AKVARELL;
a Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövetsége tiszteletdíját Mrs. Brenda Amos (Ausztrália): TRANSZFORMÁCIÓ;
a Fotó c. folyóirat tiszteletdíját Gerard Rigaud (Franciország): TÉLI PRELŰD;
a Téka Könyvértékesítő Vállalat tiszteletdíját Eifert János: VISSZAPERGETETT IDŐ; Gál Zoltán: IN MEMORIAM; Szabó András: ÁLARCOSAN;
az Állami Könyvterjesztő Vállalat tiszteletdíját Mánfai György: POMPEI; Bányai Gábor: HIDEG ILLÚZIÓK; Szabó András: ÁLARCOSAN című művei nyerték.
De díjat adott Vác Város Tanácsa, a Forte Fotókémiai Ipar, a Dunai Cement és Mészművek Váci Gyára és a Madách Imre Művelődési Központ is. A díjak mennyisége a társadalmi figyelemről, a fesztivál gálája a közönség érdeklődéséről vallott.
(megjelent: SZÍNKÉP, a Népművelés melléklete, 1989. január)