Archive for February, 1992
Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.
Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.
Örök farsang
„Istenemre, milyen boldog lennék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám…
Város, ahol az élet folytonos vigasság”
(Hemingway)
Sok éve, életemben először Velencéhez közeledvén a kocsiban arra gondoltam, amire előttem már sokan, hogy hiába olvastam össze mindenfélét, hiába böngésztem heteken át a tenger királynőjét bemutató albumokat, az Arany Bazilika mozaikjait, hiába ismerem Canaletto szépséges gondolás képeit – sehogy sem sikerül elképzelni magát Velencét. Milyen az, ha egy város a vízre épült, hogyan zajlik az élet a lagúna-utcákon, milyen lehet az, ha az ember otthonának küszöbét a kanális vize csapkodja. Hogyan lehet vaporettóval munkába járni, gondolával vásárolni? Éjjel kettőig tartott az ismerkedő séta, ami azután kora reggel folytatódott, de a kulisszaváros közelről is – távoli maradt. Később aztán megértettem, hogy Velencét éppen ez az elképzelhetetlen, valószínűtlen valóság teszi Velencévé. Hogy a tenger ölébe épült mesevárosban semmi sem igazi. 150 vízi utcája, 117 szigete, 400 hídja, megannyi palotája – mintha mind csak meseország kulisszája lenne.
S ha ez így van nyáron, szikrázó, vakító fényben, a tömegeket hömpölyögtető turistaszezon derekán, vajon hogyan foszlik szerteszét a valóság a sejtelmes farsangi éjszakákon? Amikor a tanárból herceg lesz, a gépírólányból az éj királynője, és az élő, esendő emberi arc szeplőit, redőit szoborszépségű aranymaszk takarja…
A velencei karnevál az álmok forgatagos fesztiválja. Festői farsangzáró felvonulás. Ahol mindenki főszereplő és statiszta, ahol – szemtanúk szerint – több a külföldi vendég, zarándok, turista és fotós, mint a mulatni vágyó velencei. Es mégis, Velence népének örök ünnepe marad ez a szűnni nem akaró örömszertartás, a maszkoknak ez a szemet-szívet gyönyörködtető parádéja.
Volt idő, amikor a Doge tiszte volt, hogy aranyozott gályáján a lagúnák nyílásához érve vízbe hajított aranygyűrűjével újra meg újra eljegyezze az Adriát Velencével. Később a nép erős emberei emberpiramisokat építettek és a város piros betűs napjain, a hidakon vívták látványos ökölvívó csatáikat. Azután szarvaiknál megpányvázott bikákat hajszoltak keresztül a tereken. Ez is hozzátartozott a karneválhoz.
Velence januártól januárig hol a város és a tenger szimbolikus házassá-gát, hol a pusztító pestisjárvány elvonultát vagy egyszerűen a böjttől való búcsút ünnepli. Július harmadik hetében lampionos, zászlós csónakok ezrei szelik, tűzijáték-fényesőben a vizet. Augusztusban zenés gondola-karavánok utasai integetnek a csatorna két partján állóknak. Szeptember, immár két évszázada, a regattaversenyek hava. Novemberben az 1630. évi pestisjárvány elmúlásának emlékére hajóhidat vernek a Salute templomhoz. A jelen ünnepe Velencében a világsajtót és sztárokat vonzó filmfesztivál, és a képzőművészeteknek kétévente irányt, törvényt, divatot szabó Biennále.
De mindez szerény, mondhatni családi ünnepség a februári karneválhoz képest. Amelyről sokan tudják, hogy az ókori Rómából származó népi ünnepség, ám még a szakemberek sem döntötték el, honnan kapta a nevét. Az egyik forrás a „Carus Navalist”, a jelmezes tömeg hajót ábrázoló szekerét idézi, a másik a húshagyásra, a „Carnem levare”-re hivatkozik. Ám a táncolókat nem gyötrik filológiai problémák. Ők legfeljebb az új év és a természet újjászületését érzik a zsigereikben, az izmaikban és a szerelmet ébresztő farsangi éjszakán a szívükben is. Amikor a szobrászi tehetséggel rendelkező maszkfestő mester művészetének hála, saját köznapi énjüket elrejtve róják a köröket, járják selyemben, bársonyban a táncot, addig, amíg hajnaltájt mindenkiről lehull az álarc. De sok igazán boldog és szerelmes velencei nem várja meg a derengést: a csillagfényes, lampionos éjszakák sötétjében, álarc nélkül, Velencében is forróbb a csók.
Földes Anna
Fotó: Eifert János
Virág F. Éva: Eifert János titkos sikerei. A diaporáma diszkrét bája. Magyar Hírlap, 1992. február 8.
Magyar Hírlap, 1992. február 8. Ahogy tetszik A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA
Eifert János diaporámáiból
Eifert János megbecsült fotóművész, aki több mint két évtizede vesz részt hazai és nemzetközi tárlatokon. Számos értékes díjat mondhat a magáénak, mint például az Europa ’77 díjat, a Niépce plakette vagy a Honoris Golden Eye-t. Hat nagy tárlata volt: Szerelmem, a Tánc, Különös dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj és New York címmel. 1985 óta foglalkozik diaporámával is. Ebben a nálunk alig ismert fotóművészeti műfajban Európa legjelentősebb alkotói közé tartozik, a világon mindenütt jegyzik műveit. 1989-től a Photographic Society of America tagja. Eifert Jánossal készült interjúnk a IV. oldalon olvasható.
Eifert János titkos sikerei
A diaporáma diszkrét bája
Nem sok olyan magyar művész akad, aki két év leforgása alatt húsz rangos nemzetközi fesztiválról huszonhét díjat hozott haza, köztük tizenöt nagydíjat, első helyet, fesztiváltrófeát és hat közönségdíjat. Eifert János fotóművész a diaporáma Európa-hírű alkotója, de nem hogy műveinek sikereiről, még magukról a művekről sem sokat tud a hazai közvélemény.
Mi tagadás, én sem ismertem a nagy sikerű kompozíciók közül egyet sem. Mentségemre szólva, nem jártam mostanában sem Franciaországban, sem Ausztráliában, sem Belgiumban. Az egyetlen hely, ahol manapság Magyarországon láthatóak Eifert János diaporámái, az a művész műterme… A Helyzetjelentés tárgyilagos lírája, a Tűztánc sodró erejű hangulata kellő magyarázat a nemzetközi fesztiválsikerekre.
— A zsűrik döntése mindig az adott pillanat hangulatától függ, a díj szerintem arra való, hogy az embert ösztönözze komolyabban venni a munkáját — mondja Eifert János.—Persze, a díjak adnak némi kárpótlást. is a sok-sok erőfeszítésért. Meg – és nem sértődöttségből mondom – a hihetetlen közömbösségért is, amelyet az ember itthon tapasztal. Tudom, hogy a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint a diaporáma, de hogy a szakmabeliek is érdektelenek, az nagyon fájdalmas. Irigykedő megjegyzéseket, gratulációt ugyan kapok, de a pályatársak közül összesen hárman mondták, hogy annyit hallottak már a munkáimról, szeretnék valahogy megnézni. Lehet, hogy ez a „valahogy” a kulcskérdés… A diaporámának mifelénk nincs nyilvánossága. Ez most kortünet nálunk, és nagyon remélem, hogy ha enyhülnek az anyagi gondok, újrarendeződnek az értékviszonyok, másképpen lesz. Addigra majd rájönnek az emberek, hogy – mondjuk – szép autót gyártani, ahhoz kultúra kell, amelynek, a többi művészeti ág mellett, a fotóművészet is részese. A művészetek fontosságáról tudomást nem venni, valószínűleg csak olyan szorult gazdasági helyzetben lehetséges, mint amiben most élünk. Legutóbb Münchenben, a Multimédia fesztiválon ámultam az érdeklődésen, amely megtöltötte a rendezvény hatalmas csarnokát, annak ellenére, hogy a belépődíj elég borsos összegű – három napra 70 márka – volt…
— Mégsem valószínű, hogy a diaporáma a mostani helyzet áldozata. Soha-sem volt igazán előtérben.
— Ennek sokféle oka van. Talán már maga az elnevezés is, amelyet a franciából minden honosítás nélkül vettek át. A diaporáma a fotóművészet egyik műfaja, sajátos megjelenítési eszközökkel. A képeket – hang kíséretében – vászonra kell vetíteni, áttűnéses technikával, két vagy több géppel. A világkiállításokon 125 Kodak vetítő, több mezőre, hatalmas vásznakra vetít… Akkor már multivíziónak, multiimage-nak nevezik.
— Ön milyen magyar nevet adott volna a műfajnak?
— Adtam is, mert a diaporáma műsoraimat — saját stílusomból következően — kép-hang-színháznak, képszínháznak nevezem.
— Amíg a műsorát néztem, az jutott eszembe, hogy vajon költő akart len-ni, mielőtt fotós lett volna? Nekem úgy tűnt, ezek a diaporámák a költészethez állnak a legközelebb.
— Nem jár messze az igazságtól. A diaporámának különféle kategóriái vannak, mindegyik másféle benyomást tesz a közönségre. Jellegük szerint szervezzük látvánnyá a diaporámákat alkotó fényképeket. Az a jelképrendszeren keresztül kialakított költői nyelv, amely a képeimre jellemző, meghatározza az én diaporámáim stílusát is. Az állóképek szaggatottsága egészen sajátossá teszi a diaporáma költészetét. Talán emiatt rajonganak érte azok, akik szerte a világban kedvelik.
– A kiállítások rendezésekor is úgy rendelik egymáshoz a képeket, ahogy a kiállítás tematikája és a kiállítás rendezője a kompozíciót megkívánja. Egy dinamikusan jobbra futó kép után nem lehet ugyanezt a formai jegyet megismétlő fotográfiát felakasztani, és nagy szükség lehet a kevésbé jelentős felvételekre is. A jó kiállítás nem egyszerűen jó képekből áll, mert a sok jó kép együtt még kiadhat egy rossz tárlatot… Szerkeszteni kell. A diaporáma összeállításakor a szerkesztés, a dramaturgiai gondolkodás alap-vető fontosságúvá válik, hiszen itt a nézőnek nincs meg a szabadsága a látvány szelektálására. Én döntöm el, hogy mi kap hangsúlyt, mit meddig láthat, és mi az, amit előbb, vagy utóbb néz… Ráadásul a diaporáma a látványon kívül a hanggal is hat, általában zenével (néha zörejekkel), amellyel nagyon szoros kompozíciós egységben kell lennie. A néző számára meg van határozva, hogy mit lát és mit hall. Ez általában többéves gondolkodás eredménye. A Tűztánc négy és fél perc, de két évig készült. No, nem éjjel-nappal, csak minden szabad időmben. Meg kellett szervezni a hely-színt, a több száz gyertyát, a modelleket… Kutatnom kellett a zene után is. Manuel de Falla Bűvös szerelem című balettzenéjének egyik tételét akartam felhasználni, de nagyon nehezen találtam rá a lemezre.
— A zenét mindig saját maga válogatja?
— Igen, magam böngészek addig, amíg a megfelelő zenére nem találok. Általában én is állítom össze. Ha nagyon bonyolult átúsztatásokat, zenei montázsokat követel a téma, akkor segítségül hívom a televízió egyik kitűnő hangmérnökét, Bányai Gábort. A vágási pontok összeillesztése nagyon gondos munkát kíván, komoly szakértelmet igényel.
— Az már kiderült, hogy állandó fóruma nincs a diaporámának Magyarországon. Akkor vajon hol tájékozódhatnak azok, akik érdeklődnek a műfaj iránt, netán akik művelik?
— Ha valakinek erre van igénye, sajnos, csak külföldön elégítheti ki, Bécsben, Grazban, Párizsban, Münchenben vagy Epinalban… Nemcsak a nagy fesztiválokon, hanem a hétköznapokon is, például a televízióban. A televízióban néha nálunk is felhasználnak diaporáma-részleteket, de korántsem annyit és annyiszor, mint amennyit máshol. Pedig a diaporáma a maga néhány percnyi időtartamával szinte kínálja magát a műsorszünetekre.
— Tudomásom szerint a világban reklámcélokra is szívesen alkalmazzák.
— Nyilván ízlés kérdése, hogy hol tartják hatásosnak, hol idegenkednek tőle. Ott, ahol a szokásos reklámhordozók iránt már elfásult a nagyközönség, kétségtelenül felfrissíti a tévéhirdetéseket. Nálunk még nemigen alkalmazzák.
— Ezek az ön Európa-szerte sikeres művei nagyon munka- és anyagigényesek. Kap valamilyen támogatást valahonnan, valakitől? Vagy a fesztiváldíjak fedezik a költségeit?
— Nincs támogatóm, de ez nem meglepő. Nálunk a művészeti mecenatúra még nagyon-nagyon nehézkes. A diaporámát a profik sem tudják profi körülmények között művelni. Dozvald János barátom, kitűnő fotóművész, aki valóban világszínvonalon műveli a diaporámát és erre tette föl az életét, nem tud Magyarországon megélni. Egyetlen megrendelést sem kapott. Kénytelen a munkaerejét eladni külföldre. A fesztiválok díjai elsősorban erkölcsi haszonnal járnak: egy serleg vagy egy váza aligha tekinthető másnak… Persze, volt, ahol nagydíj gyanánt egy Kodak vetítőt nyertem, vagy olyan összegű pénzdíjat, ami elegendő a következő fesztiválok nevezésére.
— Ezek szerint ön sem a művészetéből él?
— A fényképezésből élek. A diaporáma „úri passzió”, ami pénzt visz, nem hoz… De azért hasznát veszem a hétköznapokon is: a dramaturgiai látásmód, amelyet a diaporáma erősített meg bennem, segít a színvonalasabb képszerkesztői munkában.
VIRÁG F. ÉVA
Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotók: Eifert János. Magyar Nők Lapja, 1992. február 1.
Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 5. szám, 1922. február 1. Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotó: Eifert János
Valószínűtlen. Mesebeli. Nem égi, földi tünemény. Sziklaerdő. Ehhez fogható látvány másutt nemigen található. A Thesszáliai-síkság fölé sziklaoszlopok, sziklatornyok, sziklacsúcsok, különös képződmények emelkednek, s az ég felé törő kőtömbóriások tetejét egy-egy kacsalábon forgó vár, azaz kolostor koronázza. Mese, görög fabula illusztrációja? Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás-, pardon, az Égei-tengeren túl… így kellene kezdeni a Meteoráról szóló történetet. Walt Disney-díszlet is lehetne, de nem az, páratlan természeti csoda. Hellaszba általában a múlt, az antik világ emlékeit megismerni kívánók jönnek vagy Héliosz napisten és Poszeidon tengeristen imádói. E táj rendkívüli arculata ugyancsak messzi földről vonzza az embereket.
Az ország szívében rejlő Meteora lenyűgöző, feledhetetlen, fenséges, a sziklák keletkezésének történetéről legendák keringenek. Egy mitikus király kővé meredt őrsége – szól az egyik. A geológusok magyarázata: 50 millió évvel ezelőtt Thesszáliát tenger borította, a folyók évmilliókon át szállították a hordalékot, s ez betonszilárdságúvá keményedett. Amikor a síkságról el-tűnt a tenger, a több száz méter magas sziklakúpok, csúcsok, szirtek megmaradtak. A megközelíthetetlen sziklákon csak keselyűk tanyáztak. A XI-XII. században remeték, szent életű emberek vették birtokukba a sziklaodúkat. A kolostorok építése még váratott magára. E térség gyakran cserélt gazdát, rablóbandák garázdálkodtak, a rettegés, a bizonytalanság elől számosan a felhők fölé, a sziklatetőkre menekültek. Az első szerzetesközösségek a XIV. században léte-sültek. Valaha huszonnégy kolostor működött a sziklák tetején. Varlaam, az önsanyargató pap és társai a 613 méter magas kopár sziklacsúcs tetején kolostort létesítettek. Akárcsak a legendás Athosz hegyen, a szerzetesek itt sem tűrték meg a nőket. (A turisták ma sem járhatnak lenge öltözetben, ujj nélküli blúzban, sortnadrágban. Bő leplet, szoknyát kölcsönöznek az idelátogatónak.)
A vezető szerepet a Nagy Meteoron kolostor vitte. Fejedelmek, uralkodói családok, fő-úri méltóságok kegyeit élvezték a kolostorok, autonómiát, kiváltságokat, gazdag adományokat kaptak. Bár a kincsek nagy részét széthordták, ma is freskók, relikviák, ereklyék, kódexek, ikonok és egyebek utalnak e kolostorok hajdan volt nagyságára.
A Varlaam kolostorban naphosszat imádkoztak. Fonott kosárban, csörlőszerkezet segítségével közlekedtek a síkság és a sziklafal teteje között. Szédítő a mélység… a kosár ég és föld között lebegett, lengett. Évszázadok múltán, a kolostor restaurálásakor a ma is működő „őslift” jó szolgálatot tett. Ma már utak, gyalogösvények, lépcsősorok, keskeny kis hidak vezetnek az egykor megközelíthetetlen szent helyekre.
Egy fiatal pap komolyan, kötelességtudóan magyarázza, mit láthatunk az ikonosztázon, mit ábrázolnak a freskók… Bevallom, a turisták zömét jobban érdekli a szerzetesek ebédlője, a présház, a kolostor konyhája, raktára, a középkori kórház, az öregek menedékhelye, az, hogy milyen s lehetett itt az élet annak idején. Kattogtak a fényképezőgépek, próbálom emlékezetembe vésni a táj varázsát. Szédülök. Jólesik a sziklaorom hideg kövére ülni.
Az Ajiosz Sztefanosz-kolostor árkádos folyosóin fekete árnyak suhannak át. Apácák. Barázdált az arcuk, fejüket szigorú fekete kendő fedi, csak a szemük fénylik. Szerények és szolgálatkészek. Olyanok, mint a völgyben szamaragoló parasztasszonyok. Onnan jöttek – ide tartoznak. Kérges, kemény, kidolgozott kezükre téved a szemem. Isten egyik szolgáló-lánya egy pohár jéghideg vizet hoz. Úgy nyújtja felém, mint a legdrágább italt. Az is.
Nem a harang, a szimandri szólal meg, az árkád két oszlopa közé felfüggesztett vastag deszkalap ütése, a mély, méltóságteljesen szóló kongás jelzi: eljött a távozás ideje.
Az idős, kedves nővér néhány lépésnyire el-kísér. „Egyre kevesebben vagyunk, a kolostorok népe elapad, a papok, az apácák száma félelmetesen csökken” – panaszkodik. Ó itt marad, Isten közelében. Adio – búcsúzom. A turisták mindennapi áradata lassan elhagyja a sziklacsúcsokat. Néhány óráig csend és béke honol a kolostorok birodalmában. Másnap az-tán újabb invázió következik, turisták ostromolják meg a világ egyik csodáját, a „Ta meteora monasztiria”-t, a „kolostorokat a levegőben”. (-szilágyi-)
Fotó: Eifert János