János Eifert - Photographer

Archive for február, 1992

Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.

1992.02.22.Nők-lapja

Földes Anna: Örök város. Fotó: Eifert János. Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 8. szám, 1992. február 22.

 Örök farsang

 „Istenemre, milyen boldog lennék, ha egész életemben ezt a várost járhatnám…

Város, ahol az élet folytonos vigasság”

(Hemingway)

Sok éve, életemben először Velencé­hez közeledvén a kocsiban arra gon­doltam, amire előttem már sokan, hogy hiába olvastam össze mindenfé­lét, hiába böngésztem heteken át a tenger királynőjét bemutató albumo­kat, az Arany Bazilika mozaikjait, hi­ába ismerem Canaletto szépséges gondolás képeit – sehogy sem sikerül elképzelni magát Velencét. Milyen az, ha egy város a vízre épült, hogyan zajlik az élet a lagúna-utcákon, mi­lyen lehet az, ha az ember otthoná­nak küszöbét a kanális vize csapkodja. Hogyan lehet vaporettóval mun­kába járni, gondolával vásárolni? Éjjel kettőig tartott az ismerkedő séta, ami azután kora reggel folytatódott, de a kulisszaváros közelről is – távoli maradt. Később aztán megértettem, hogy Velencét éppen ez az elképzelhetetlen, valószínűtlen valóság teszi Velencévé. Hogy a tenger ölébe épült mesevárosban semmi sem igazi. 150 vízi utcája, 117 szigete, 400 hídja, megannyi palotája – mintha mind csak meseország kulisszája lenne.

S ha ez így van nyáron, szikrázó, vakító fényben, a tömegeket hömpö­lyögtető turistaszezon derekán, vajon hogyan foszlik szerteszét a valóság a sejtelmes farsangi éjszakákon? Amikor a tanárból herceg lesz, a gépírólányból az éj királynője, és az élő, esendő emberi arc szeplőit, redőit szoborszépségű aranymaszk ta­karja…

A velencei karnevál az álmok forga­tagos fesztiválja. Festői farsangzáró felvonulás. Ahol mindenki főszereplő és statiszta, ahol – szemtanúk szerint – több a külföldi vendég, zarándok, turista és fotós, mint a mulatni vágyó velencei. Es mégis, Velence népének örök ünnepe marad ez a szűnni nem akaró örömszertartás, a maszkoknak ez a szemet-szívet gyönyörködtető parádéja.

Volt idő, amikor a Doge tiszte volt, hogy aranyozott gályáján a lagúnák nyílásához érve vízbe hajított aranygyűrűjével újra meg újra eljegyezze az Adriát Velencével. Később a nép erős emberei emberpiramisokat épí­tettek és a város piros betűs napjain, a hidakon vívták látványos ökölvívó csatáikat. Azután szarvaiknál megpányvázott bikákat hajszoltak keresz­tül a tereken. Ez is hozzátartozott a karneválhoz.

Velence januártól januárig hol a vá­ros és a tenger szimbolikus házassá-gát, hol a pusztító pestisjárvány elvo­nultát vagy egyszerűen a böjttől való búcsút ünnepli. Július harmadik he­tében lampionos, zászlós csónakok ezrei szelik, tűzijáték-fényesőben a vizet. Augusztusban zenés gondola-karavánok utasai integetnek a csator­na két partján állóknak. Szeptember, immár két évszázada, a regattaverse­nyek hava. Novemberben az 1630. évi pestisjárvány elmúlásának emlé­kére hajóhidat vernek a Salute temp­lomhoz. A jelen ünnepe Velencében a világsajtót és sztárokat vonzó filmfesztivál, és a képzőművészeteknek kétévente irányt, törvényt, divatot szabó Biennále.

De mindez szerény, mondhatni családi ünnepség a februári karneválhoz képest. Amelyről sokan tudják, hogy az ókori Rómából származó né­pi ünnepség, ám még a szakemberek sem döntötték el, honnan kapta a nevét. Az egyik forrás a „Carus Navalist”, a jelmezes tömeg hajót ábrá­zoló szekerét idézi, a másik a húsha­gyásra, a „Carnem levare”-re hivat­kozik. Ám a táncolókat nem gyötrik filológiai problémák. Ők legfeljebb az új év és a természet újjászületését érzik a zsigereikben, az izmaikban és a szerelmet ébresztő farsangi éjsza­kán a szívükben is. Amikor a szobrá­szi tehetséggel rendelkező maszkfes­tő mester művészetének hála, saját köznapi énjüket elrejtve róják a körö­ket, járják selyemben, bársonyban a táncot, addig, amíg hajnaltájt min­denkiről lehull az álarc. De sok iga­zán boldog és szerelmes velencei nem várja meg a derengést: a csillagfé­nyes, lampionos éjszakák sötétjében, álarc nélkül, Velencében is forróbb a csók.

Földes Anna

 Fotó: Eifert János

France Photo – Alain Cigolotti: Le grand prix á Janos Eifert (Hongrie), 1992. február

progres-1990_france-photo-1992

Virág F. Éva: Eifert János titkos sikerei. A diaporáma diszkrét bája. Magyar Hírlap, 1992. február 8.

1992.02.08.-magyar-Hírla-01 1992.02.08.-magyar-Hírla-02

Magyar Hírlap, 1992. február 8. Ahogy tetszik A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA

Eifert János diaporámáiból

Eifert János megbecsült fotóművész, aki több mint két évtizede vesz részt hazai és nemzetközi tárlatokon. Számos értékes díjat mondhat a magáénak, mint például az Europa ‘77 díjat, a Niépce plakette vagy a Honoris Golden Eye-t. Hat nagy tárlata volt: Szerelmem, a Tánc, Különös dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj és New York címmel. 1985 óta foglalkozik diaporámával is. Ebben a nálunk alig ismert fotóművészeti műfajban Európa legjelentősebb alkotói közé tartozik, a világon mindenütt jegyzik műveit. 1989-től a Photographic Society of America tagja. Eifert Jánossal készült interjúnk a IV. oldalon olvasható.

Eifert János titkos sikerei

A diaporáma diszkrét bája

 Nem sok olyan magyar művész akad, aki két év leforgása alatt húsz rangos nemzetközi fesztiválról huszonhét díjat hozott haza, köztük tizenöt nagydíjat, első helyet, fesztiváltrófeát és hat közönségdíjat. Eifert János fotóművész a diaporáma Európa-hírű alkotója, de nem hogy műveinek sikereiről, még magukról a művekről sem sokat tud a hazai közvélemény.

 Mi tagadás, én sem ismertem a nagy sikerű kompozíciók közül egyet sem. Mentségemre szólva, nem jártam mostanában sem Franciaországban, sem Ausztráliában, sem Belgiumban. Az egyetlen hely, ahol manapság Ma­gyarországon láthatóak Eifert János diaporámái, az a művész műterme… A Helyzetjelentés tárgyilagos lírája, a Tűztánc sodró erejű hangulata kellő magyarázat a nemzetközi fesztiválsike­rekre.

—   A zsűrik döntése mindig az adott pillanat hangulatától függ, a díj szerintem arra való, hogy az embert ösztönözze komolyabban venni a munkáját — mondja Eifert János.—Persze, a díjak adnak némi kárpótlást. is a sok-sok erőfeszítésért. Meg – és nem sértődöttségből mondom – a hihetetlen közömbösségért is, amelyet az ember itthon tapasztal. Tudom, hogy a közönségnek kisebb gondja is na­gyobb, mint a diaporáma, de hogy a szakmabeliek is érdektelenek, az na­gyon fájdalmas. Irigykedő megjegyzé­seket, gratulációt ugyan kapok, de a pályatársak közül összesen hárman mondták, hogy annyit hallottak már a munkáimról, szeretnék valahogy megnézni. Lehet, hogy ez a „valahogy” a kulcskérdés… A diaporámának mifelénk nincs nyilvánossága. Ez most kortünet nálunk, és na­gyon remélem, hogy ha enyhülnek az anyagi gondok, újrarendeződnek az értékviszonyok, másképpen lesz. Addigra majd rájönnek az emberek, hogy – mondjuk – szép autót gyártani, ahhoz kultúra kell, amelynek, a többi művészeti ág mellett, a fotóművészet is részese. A művészetek fontosságáról tudomást nem venni, valószínűleg csak olyan szorult gazdasági helyzetben lehetséges, mint amiben most élünk. Legutóbb Münchenben, a Multimédia fesztiválon ámultam az ér­deklődésen, amely megtöltötte a ren­dezvény hatalmas csarnokát, annak ellenére, hogy a belépődíj elég borsos összegű – három napra 70 márka – volt…

— Mégsem valószínű, hogy a diapo­ráma a mostani helyzet áldozata. Soha-sem volt igazán előtérben.

— Ennek sokféle oka van. Talán már maga az elnevezés is, amelyet a franciából minden honosítás nélkül vettek át. A diaporáma a fotóművé­szet egyik műfaja, sajátos megjelenítési eszközökkel. A képeket – hang kísé­retében – vászonra kell vetíteni, áttűnéses technikával, két vagy több géppel. A világkiállításokon 125 Ko­dak vetítő, több mezőre, hatalmas vásznakra vetít… Akkor már multiví­ziónak, multiimage-nak nevezik.

— Ön milyen magyar nevet adott volna a műfajnak?

—   Adtam is, mert a diaporáma műsoraimat — saját stílusomból kö­vetkezően — kép-hang-színháznak, képszínháznak nevezem.

— Amíg a műsorát néztem, az ju­tott eszembe, hogy vajon költő akart len-ni, mielőtt fotós lett volna? Nekem úgy tűnt, ezek a diaporámák a költészethez állnak a legközelebb.

—  Nem jár messze az igazságtól. A diaporámának különféle kategóriái vannak, mindegyik másféle benyo­mást tesz a közönségre. Jellegük sze­rint szervezzük látvánnyá a diaporá­mákat alkotó fényképeket. Az a jelképrendszeren keresztül kialakított költői nyelv, amely a képeimre jellem­ző, meghatározza az én diaporámáim stílusát is. Az állóképek szaggatottsága egé­szen sajátossá teszi a diaporáma költésze­tét. Talán emiatt rajonganak érte azok, akik szerte a világban kedvelik.

-      A kiállítások rendezésekor is úgy rendelik egymáshoz a képeket, ahogy a kiállítás tematikája és a kiállí­tás rendezője a kompozíciót megkí­vánja. Egy dinamikusan jobbra futó kép után nem lehet ugyanezt a formai jegyet megismétlő fotográfiát felakasz­tani, és nagy szükség lehet a kevésbé jelentős felvételekre is. A jó kiállítás nem egyszerűen jó képekből áll, mert a sok jó kép együtt még kiadhat egy rossz tárlatot… Szerkeszteni kell. A diaporáma összeállításakor a szerkesz­tés, a dramaturgiai gondolkodás alap-vető fontosságúvá válik, hiszen itt a nézőnek nincs meg a szabadsága a lát­vány szelektálására. Én döntöm el, hogy mi kap hangsúlyt, mit meddig láthat, és mi az, amit előbb, vagy utóbb néz… Ráadásul a diaporáma a látványon kívül a hanggal is hat, álta­lában zenével (néha zörejekkel), amellyel nagyon szoros kompozíciós egységben kell lennie. A néző számára meg van határozva, hogy mit lát és mit hall. Ez általában többéves gon­dolkodás eredménye. A Tűztánc négy és fél perc, de két évig készült. No, nem éjjel-nappal, csak minden szabad időmben. Meg kellett szervezni a hely-színt, a több száz gyertyát, a modelle­ket… Kutatnom kellett a zene után is. Manuel de Falla Bűvös szerelem című balettzenéjének egyik tételét akartam felhasználni, de nagyon nehezen talál­tam rá a lemezre.

— A zenét mindig saját maga válo­gatja?

— Igen, magam böngészek addig, amíg a megfelelő zenére nem találok. Általában én is állítom össze. Ha na­gyon bonyolult átúsztatásokat, zenei montázsokat követel a téma, akkor se­gítségül hívom a televízió egyik kitűnő hangmérnökét, Bányai Gábort. A vá­gási pontok összeillesztése nagyon gondos munkát kíván, komoly szakér­telmet igényel.

— Az már kiderült, hogy állandó fó­ruma nincs a diaporámának Magyaror­szágon. Akkor vajon hol tájékozódhatnak azok, akik érdeklődnek a műfaj iránt, netán akik művelik?

—      Ha valakinek erre van igénye, sajnos, csak külföldön elégítheti ki, Bécsben, Grazban, Párizsban, Mün­chenben vagy Epinalban… Nemcsak a nagy fesztiválokon, hanem a hétköznapokon is, például a televízióban. A televízióban néha nálunk is felhasz­nálnak diaporáma-részleteket, de ko­rántsem annyit és annyiszor, mint amennyit máshol. Pedig a diaporáma a maga néhány percnyi időtartamá­val szinte kínálja magát a műsorszü­netekre.

— Tudomásom szerint a világban reklámcélokra is szívesen alkalmazzák.

—      Nyilván ízlés kérdése, hogy hol tartják hatásosnak, hol idegenkednek tőle. Ott, ahol a szokásos reklámhor­dozók iránt már elfásult a nagyközön­ség, kétségtelenül felfrissíti a tévéhir­detéseket. Nálunk még nemigen al­kalmazzák.

—      Ezek az ön Európa-szerte sikeres művei nagyon munka- és anyagigé­nyesek. Kap valamilyen támogatást valahonnan, valakitől? Vagy a feszti­váldíjak fedezik a költségeit?

— Nincs támogatóm, de ez nem meglepő. Nálunk a művészeti mece­natúra még nagyon-nagyon nehézkes. A diaporámát a profik sem tudják profi körülmények között művelni. Dozvald János barátom, kitűnő fotóművész, aki valóban világszínvonalon műveli a diaporámát és erre tette föl az életét, nem tud Magyarországon megélni. Egyetlen megrendelést sem kapott. Kénytelen a munkaerejét eladni külföldre. A fesztiválok díjai elsősorban erkölcsi haszonnal járnak: egy serleg vagy egy váza aligha tekinthető másnak… Persze, volt, ahol nagydíj gyanánt egy Kodak vetítőt nyertem, vagy olyan összegű pénzdíjat, ami ele­gendő a következő fesztiválok nevezé­sére.

—  Ezek szerint ön sem a művészetéből él?

—  A fényképezésből élek. A dia­poráma „úri passzió”, ami pénzt visz, nem hoz… De azért hasznát veszem a hétköznapokon is: a dramaturgiai lá­tásmód, amelyet a diaporáma erősített meg bennem, segít a színvonalasabb képszerkesztői munkában.

VIRÁG F. ÉVA

Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotók: Eifert János. Magyar Nők Lapja, 1992. február 1.

Magyar Nők Lapja, IV. évfolyam, 5. szám, 1922. február 1.   Szilágyi Éva: Kolostorok levegőben. Fotó: Eifert János

Meteora, Görögország, Magyar Nők Lapja, 1992.02.01

Valószínűtlen. Mesebeli. Nem égi, földi tünemény. Sziklaerdő. Ehhez fogható látvány másutt nemigen található. A Thesszáliai-síkság fölé sziklaoszlopok, sziklatornyok, sziklacsúcsok, különös képződmények emelkednek, s az ég felé törő kőtömbóriások tetejét egy-egy kacsalábon forgó vár, azaz kolostor koronázza. Mese, görög fabula illusztrációja? Egyszer volt hol nem volt, az Óperenciás-, pardon, az Égei-tengeren túl… így kellene kezdeni a Meteoráról szóló történetet. Walt Disney-díszlet is lehetne, de nem az, páratlan természeti csoda. Hellaszba általában a múlt, az antik világ emlékeit megismerni kívánók jönnek vagy Héliosz napisten és Poszeidon tengeristen imádói. E táj rendkívüli arculata ugyancsak messzi földről vonzza az embereket.

Az ország szívében rejlő Meteora lenyűgöző, feledhetetlen, fenséges, a sziklák keletkezésének történetéről legendák keringenek. Egy mitikus király kővé meredt őrsége – szól az egyik. A geológusok magyarázata: 50 millió évvel ezelőtt Thesszáliát tenger borította, a folyók évmilliókon át szállították a hordalékot, s ez betonszilárdságúvá keményedett. Amikor a síkságról el-tűnt a tenger, a több száz méter magas sziklakúpok, csúcsok, szirtek megmaradtak. A megközelíthetetlen sziklákon csak keselyűk tanyáztak. A XI-XII. században remeték, szent életű emberek vették birtokukba a sziklaodúkat. A kolostorok építése még váratott magára. E térség gyakran cserélt gazdát, rablóbandák garázdálkodtak, a rettegés, a bizonytalanság elől számosan a felhők fölé, a sziklatetőkre menekültek. Az első szerzetesközösségek a XIV. században léte-sültek. Valaha huszonnégy kolostor működött a sziklák tetején. Varlaam, az önsanyargató pap és társai a 613 méter magas kopár sziklacsúcs tetején kolostort létesítettek. Akárcsak a legendás Athosz hegyen, a szerzetesek itt sem tűrték meg a nőket. (A turisták ma sem járhatnak lenge öltözetben, ujj nélküli blúzban, sortnadrágban. Bő leplet, szoknyát kölcsönöznek az idelátogatónak.)

A vezető szerepet a Nagy Meteoron kolostor vitte. Fejedelmek, uralkodói családok, fő-úri méltóságok kegyeit élvezték a kolostorok, autonómiát, kiváltságokat, gazdag adományokat kaptak. Bár a kincsek nagy részét széthordták, ma is freskók, relikviák, ereklyék, kódexek, ikonok és egyebek utalnak e kolostorok hajdan volt nagyságára.

A Varlaam kolostorban naphosszat imádkoztak. Fonott kosárban, csörlőszerkezet segítségével közlekedtek a síkság és a sziklafal teteje között. Szédítő a mélység… a kosár ég és föld között lebegett, lengett. Évszázadok múltán, a kolostor restaurálásakor a ma is működő „őslift” jó szolgálatot tett. Ma már utak, gyalogösvények, lépcsősorok, keskeny kis hidak vezetnek az egykor megközelíthetetlen szent helyekre.

Egy fiatal pap komolyan, kötelességtudóan magyarázza, mit láthatunk az ikonosztázon, mit ábrázolnak a freskók… Bevallom, a turisták zömét jobban érdekli a szerzetesek ebédlője, a présház, a kolostor konyhája, raktára, a középkori kórház, az öregek menedékhelye, az, hogy milyen s lehetett itt az élet annak idején. Kattogtak a fényképezőgépek, próbálom emlékezetembe vésni a táj varázsát. Szédülök. Jólesik a sziklaorom hideg kövére ülni.

Az Ajiosz Sztefanosz-kolostor árkádos folyosóin fekete árnyak suhannak át. Apácák. Barázdált az arcuk, fejüket szigorú fekete kendő fedi, csak a szemük fénylik. Szerények és szolgálatkészek. Olyanok, mint a völgyben szamaragoló parasztasszonyok. Onnan jöttek – ide tartoznak. Kérges, kemény, kidolgozott kezükre téved a szemem. Isten egyik szolgáló-lánya egy pohár jéghideg vizet hoz. Úgy nyújtja felém, mint a legdrágább italt. Az is.

Nem a harang, a szimandri szólal meg, az árkád két oszlopa közé felfüggesztett vastag deszkalap ütése, a mély, méltóságteljesen szóló kongás jelzi: eljött a távozás ideje.

Az idős, kedves nővér néhány lépésnyire el-kísér. „Egyre kevesebben vagyunk, a kolostorok népe elapad, a papok, az apácák száma félelmetesen csökken” – panaszkodik. Ó itt marad, Isten közelében. Adio – búcsúzom. A turisták mindennapi áradata lassan elhagyja a sziklacsúcsokat. Néhány óráig csend és béke honol a kolostorok birodalmában. Másnap az-tán újabb invázió következik, turisták ostromolják meg a világ egyik csodáját, a „Ta meteora monasztiria”-t, a „kolostorokat a levegőben”. (-szilágyi-)

Fotó: Eifert János