Archive for April, 2000
X. MONFODI – a Mozgáskorlátozottak Nemzetközi Fotó- és Színesdia pályázatának anyagából rendezett kiállítás megnyitója. Szolnok, 2000. április 29.
A képeken többek között Tóth István, Nagy Tivadar, Magony László fotóművészek, Losonczi Miklós művészettörténész, Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke látható (Nagy László felvételei)
A tizedik…
A kerek számoknak megvan a bűvös varázsuk: a tizedik MONFODI húsz éves, amelynek során harminc országból több ezer kiállítót, több-tízezer fotót, diát mutatott be a több-százezerre becsült kiállítás-látogatónak. A Mozgáskorlátozottak Nemzetközi Fotó- és Színesdia pályázatának anyagából rendezett kiállításoknak persze nem a statisztikai adatokban megfogalmazható mennyiség adja meg az igazi értékét, hanem a bemutatott képekből sugárzó gazdag gondolat- és érzelemvilág, amely ugyanolyan művészi erővel, mesterségbeli tudással fogalmazódott meg, mint bármely más rangos, nemzetközi kiállítás esetében.
Nem tudok a kívülálló tárgyilagosságával megemlékezni a MONFODI két évtizedéről, hiszen kezdettől fogva, belülről kísérhettem figyelemmel a nagyszerű kezdeményezést, tapasztalhattam a tehetséggel és kitartással végzett munka közösségformáló és értékteremtő erejét. Magony László barátom, aki szíve, lelke, motorja ennek a rendezvénynek, már az első alkalommal meghívott a zsűribe, és én nyithattam meg az első kiállítást is. Emlékszem, nagy izgalommal vártuk, lesz-e visszhangja az első pályázati felhívásnak? Végül megnyugodhattunk, mert rengeteg jó kép érkezett, még a nemzetközi “nagymenők” is küldtek. A zsűri a beérkezett képekből nagyon szigorúan válogatott, ugyanúgy, mint bármelyik más nemzetközi pályázat esetén. Nem volt szükség szánalomra, elnéző jóindulatra. A beküldött képek készítői ugyanis nem nyújtottak kevesebbet, mint bármely más fotóművészeti esemény résztvevői. Remek kiállítás született, a szakma és a közönség egyaránt elismeréssel fogadta. Biztatást adott a folytatásra, és immár a tizediknél tartunk. A MONFODI rangos nemzetközi eseménnyé nőtte ki magát, alkalmas arra, hogy a fotóművészet eszközeivel nyelvi nehézségeket küzdjön le, közeli és távoli népeket, nemzeteket hozzon közelebb egymáshoz, országhatárokat hidaljon át. A siker nemcsak a MONFODI szervezőinek jelent elismerést, hanem a magyar kultúra, a magyar fotográfia hírnevét is öregbíti a világban. Köszönjük a szervezőknek (Magony László persze szerényen elhárítja a dicséretet), a támogatóknak és segítőknek a két évtized munkáját, amelynek eredményeként immár tizedszer láthatjuk a nemzetközi pályázat kiállítását, és kívánjunk sok sikert, erőt a folytatáshoz.
A Magyar Fotóművészek Szövetsége virágcsokor helyett a szakmai-művészi teljesítmény elismerésével köszönti a MONFODI szervezőit, és kiemelt védnökként, mint a Fotóhónap 2000 elnevezésű országos fotófesztivál ajánlott kiállítására hívja meg Önöket, hogy együtt ünnepelhessünk.
Eifert János fotóművész
a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke
Szolnok, 2000. áprili 29.
Székely András: Száz kép – százegy egyéniség, Népszabadság, 2000. április 22.
Népszabadság, 2000. április 22. Székely András: Száz kép – százegy egyéniség
Kiállítás a magyar fotóművészet múltjából a Mai Manó Házban
… Eifert Cirkusza pedig feketében is harsány és forog
Székely András: Száz kép — százegy személyiség. Kiállítás a magyar fotóművészet múltjából a Mai Manó Múzeumban. Népszabadság, 2000. április 22.
Székely András: Száz kép — százegy személyiség. Kiállítás a magyar fotóművészet múltjából a Mai Manó Múzeumban.
Elmúlt egy század, amely többek között a fotográfiáé volt, mert a XX. században lett a fotó „fényírdai mesterség”-ből igazi művészetté, amikor már rég túl volt a festészet azon, hogy „fotografikus hűség”-re törekedjék, és a portrékészítő műtermek — mint amilyen a Mai Manó Galéria is volt valaha — kezdtek túladni történelmi környezetet sugalmazó bútoraikon. A kiegyezés körül ráijesztettek a portréfestőkre; hitele-sebben lehetett általuk a lecsúszott vagy feltörekvő középosztálybeli köré arisztokratikus környezetet varázsolni.
Száz képben persze nehéz bemutatni egy századot, még nagyobb feladat bemutatni száz embert, arról nem is beszélve, hogy már azt se könnyű eldönteni, ki a magyar: például húsz évvel ezelőtt a párizsi Canon Galériában láttam egy magyar fotótörténeti kiállítást, amelynek katalógusából egyenként ki volt húzva Halász Gyula, azaz Brassai neve. Itt viszont szerepel egy bayonne-i (vagyis nem párizsi) képpel, mint ahogy itt van Munkácsi Márton, azaz Martin Munkacsi is avantgárd szellemű New York-i divatfotóval, Moholy-Nagy László felülről fényképezett, absztrakt képpé váló havas tájjal vagy Kepes György is egy fotólátomásával. Hogy ki miért van, és miért épp ezzel a képével, azt a rendező, a magyar fotó-történet mozgatója, Kincses Károly tudja megmondani.
A néző (és tegyük hozzá, az elgyönyörködő néző) azt érzi, hogy a kiállítás leginkább erről a százegyedik személyiségről, a rendezőről szól, miközben a magyar fotóművészetről beszél. Ez nem bűn, Szerb Antal vagy később Kardos László sem a költészet fejlődését kívánta bemutatni, hanem azt, hogy mi az ő számára az a száz vers, ami a költészet maga. A Mai Manóban kibontakozik egy fotóesztétikai-fotótörténeti felfogás, amely szerint a színes fotó természetében magában rejlik egyfajta eltévelyedés. Talán a giccsre vagy túlzott hétköznapiságra való hajlamé. Negyven éve még kezdődhetett úgy esztétikai összefoglalás, hogy a fotóművészet (ha művészet!) a színes világ fekete-fehér ábrázolása. Ha itt a színes kép be-bocsáttatást nyert a kiválasztottak szentélyébe, akkor az olyan visszafogottan színes kellett legyen, mint Balla András csodálatos tája 1983-ból, a Vihar a Székelykőn. Gink Károlytól, Eifert Jánostól, Korniss Pétertől is fekete-fehér kép látható, pedig náluk igen sokszor fontos művészi eszköz volt a szín. Más kérdés, hogy Korniss Hadirokkantja, a féllábú bácsi hátulról, előtte a letarolt mezőség sírjel-facsonkjaival megrendítő mű, Gink Szabó Lőrinc-portréja a legjobbak egyike a maga műfajában (csak Székely Aladár munkái vetélkedhetnének vele, Székely Aladár itt viszont egy kutya — igaz, előkelő, Sir Winston Churchillre emlékeztető eb — portréjával szerepel), Eifert Cirkusza (pedig feketében is harsány és forog. Igaz, némelyik kicsi nagyításnál úgy tűnik, mintha vászonra komponált mozifilmet látnánk viszont a televízió képernyőjén.
Merőben más megközelítésmódok sorakoznak itt egymás mellett: Németh József gyöngyvirágos aktja alapvetően más, mint Tóth György groteszk meztelennő-sorozata, Török László Családja vagy Balla Demeter Ádám és Évája. Tökéletesen kitűnik, hogy a „téma” nem azonos a tartalommal, hanem eszköz, a művészi önkifejezés eszköze. Az még mindig nagyrészt egyéni megítélés dolga, hogy ki mit becsül legtöbbre a fotóban.
Nekem például az a kép a „legfotóbb”, ahol a valóság egy rögzített pillanata a nagyművészet alkotásaihoz mérhető mélységgel jellemző a korra, lett légyen az Rónai Dénes elegánsan szomorú Kosztolányija (1923), Pécsi József újságfejléce szódásüveggel (1928), Tabák Lajos vasvillás-bocskoros „modern csendélete” (1936), együtt a másik véglettel, a szociofotósnak igazán nem mondható Balogh Rudolf „párbajozó” pusztai pulijával és bikájával, Escher Károly már és még felszabadultan táncoló mandarinja (1947), Bencze Pál háborúból, omlásból meg-menekült bányásza (1948), Reismann Mariann szikkadó-pocsolyás játszótere (1958), Tillai Ernő tiszta rendet kereső épített tája (1961), Almási László „futballbalettja” (1965), Fejes László eskü-vői menete a folyosón, a hivatalosan tízévesként fenyített, bár húszéves golyónyomokkal (1965), Molnár Edit töprengő Kondor Bélája (1969), Keleti Éva új erők sodrását érzékeltető Eksztázisa, Hidas István szép és szomorú Segesvárja (1986), Urbán Tamás arctalan börtönlakója a rács mögött (1988)… Es merőben hidegen hagy, hogy — egy ellenpéldát hozva — a történetileg megkerülhetetlenül fontos Angelo mester épp akkor fotózta le a Moszkva teret Végállomás címmel, amikor az ottani hirdetőoszlop egy hasonló témájú lengyel filmet reklámozott (1961).
A fotó akkor igazi, amikor a legtávolabb esik a festménytől is, és az irodalmias képzettársítástól is. Ám ezen a tökéletlen – mert „negatív” – , bár praktikus meghatározáson lehet vitatkozni. Mindenesetre az ilyen, épp szubjektív voltuk miatt értékes kiállítások elengedhetetlen kellékei az esztétikai vitáknak.
Merőben más megközelítésmódok sorakoznak itt egymás mellett (Fotó: Sopronyi Gyula)
(Népszabadság, 2000. április 22.)
Görgey Gábor: Baracklekvár – Playboy, 2000. április
Eifert János felvétele
Görgey Gábor
Baracklekvár
A tengernél reggeliztünk, az ágyban,
a forró éj után meztelenül.
Ki tudta, hogy falatozva ruhátlan,
a tál baracklekvár hasadra dűl?
Íly szépen csak a véletlen terít!
Úgyhogy én nyomban akcióba léptem
felcsókolván rólad a reggelit:
először köldököd szép kráterében,
majd combhajlatodból, ahova le-
csorgott háziasszonyunk főzete,
végül onnét, hol dzsem még sohasem járt
s mondhatom, ott volt a legédesebb —
ily eksztázisban reggelire lekvárt
még soha egyikünk sem élvezett!
(Playboy, 2000. április, Erato, Eifert János fotójával)