János Eifert - Photographer

Archive for February, 2001

Bécsi napló – Aktseminar, Höhere graphische Bundeslehr- und Versuchsanstalt 1140 Wien, Austria, 2001. február 15.

Aktseminar-Wien-Austria

Aktseminar-Wien-Austria-02

Aktseminar-Wien-Study

Walter Kühnelt meghívására aktszemináriumot tartok a Bécsi Grafikai Főiskolán (Höhere graphische Bundeslehr- und Versuchsanstalt, Abteilung Fotografie und audiovisuelle Medien, Leyserstraße 6    1140 Wien, Austria)

Jó kis csapattal dolgozom, úgy tűnik, hogy fogékony és kreatív társaság Walter Kühnelt osztálya. Bemutatkozás, képelemzés, esztétika és technika, diaporámavetítés… gyakorlati fényképezés… modellmozgatás, beállítás, kellékek és kiegészítők…  világítás természetes fénnyel és műtermi lámpákkal…  a zsebtükör, mint “képalkotó” és “képalakító” eszköz, nagy sikert arat… az aktmodell: Berényi Betti… intelligens és elragadó…

Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000. Fotótörténeti kiállítás és könyvbemutató a Nemzeti Múzeumban, Budapest, 2001. február 2.

  Fénnyel-írott-történelem   

 

 

 

 

 

  

 

 

  Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000. 

  Fotótörténeti kiállítás és könyvbemutató a Nemzeti Múzeumban

  Budapest, 2001. február 2.

  

 

A Magyar Nemzeti Múzeumban Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke nyitotta meg a Fénnyel írott történelem – Magyarország fotókrónikája 1845-2000 című fotókiállítást. A tárlat anyagát a múzeum Történeti Fényképtárának gazdag gyűjteményéből válogatták a szakemberek. Ezzel egy időben jelent meg a hasonló című fotóalbum, amely 388 fényképet nyomtatásban is bemutat a kiállítás anyagából. A kiállítás és a kötet szerkesztői Jalsovszky Katalin és Stemlerné Balog Ilona; közreműködő munkatársak Baji Etelka, Cs. Lengyel Beatrix, Kiscsatári Marianna, Tomsics Emőke és Varga Judit voltak.

Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtára Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtára Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtára

Jalsovszky Katalin, Stemlerné Balog Ilona: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845-2000

Kiadó: Helikon Kiadó, 2000; Oldalszám: 225 , ISBN: 9789632086651 

A fénykép történelmi dokumentum, lehetséges történeti forrás. Mentes a nyelvi kötöttségektől. Egy pillantással tesz felfoghatóvá különbségeket és hasonlóságokat, láttat évszázados változást, fejlődést, képes felidézni a kor hangulatát.

Felfedezése óta széles körben alkalmazták a fényképezést a tudomány területein, különösen az orvostudományban, a csillagászatban, a fizikában és a földrajzban. A társadalomtudományok közül a néprajz és a régészet köszönhet sokat a fotográfiának. A múlt század végétől az igazgatásban is felhasználták: fénykép került a különböző igazolványokba, útlevelekbe, és a bűnüldözésben is hatékony segítőnek bizonyult.

A dagerrotípiától a sajtófotóig

A fotógyűjtemény legrégebbi darabjai a dagerrotípiák. Az ezüstözött rézlemezre készült csillogó, egypéldányos (direkt pozitív) kép minden addiginál élethűbb, részletgazdagabb mását adta tárgyának. Dagerrotípiáról ismerjük meg a kor kiemelkedő személyiségeinek hiteles arcmását és a 19. század közepén élt tehetős polgárokat, akik addig nemigen örökíttették meg magukat.

A dagerrotípia divatja azonban az 1860-as évek elején szinte egy csapásra megszűnt, átadva helyét új fotográfiai eljárásoknak, a ma is használatos negatív–pozitív eljárásnak. Talbot papírnegatívjáról tetszőleges mennyiségű pozitív kópiát lehetett másolni. Az eljárás lényegesen egyszerűbb és olcsóbb volt, a papírkép könnyebben színezhető, mint az ezüstös fémfelület, s így sokkal inkább megfelelt a festményekhez és a színes miniatűrökhöz szokott közönség ízlésének.

Az 1880-as évek második felére megjelenik a pillanatkép. Míg a korábbi műfajok – portré, város- és tájkép, csendélet – a festészettől örökölt témákat jelenítették meg a fotográfia eszközeivel, a pillanatkép hitelesen tudta rögzíteni egy esemény adott pillanatát a maga teljes részletgazdagságában. A fényképezők tábora hatalmasra duzzadt, hiszen a könnyen kezelhető, a középrétegek, a polgárság számára elérhető áron forgalmazott fényképezőgépekkel bárki „sikerült” fényképeket készíthetett. Ezekben a gépekben az üveglemez-negatívot celluloid tekercsfilm váltotta fel, a nyersanyagokat és vegyszereket gyártó fotográfiai nagyipar és a szolgáltatások kiépülésével megvalósult a Kodak-jelmondat: „Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk!”

A századvég fotográfiájában a másik döntő változást a nyomtatott fénykép, a sajtófotó megjelenése hozta. A fényképeket addig beragasztották a könyvekbe, vagy a fénykép alapján megrajzolt, vonalas ábrázolássá alakított metszet formájában nyomtatták ki. Az 1880-as években jelentek meg az első nyomtatott fényképek a sajtóban, míg az 1910-es évekre meghatározóvá válik a fénykép.

Fényírdák és fotográfusok

Az 1860-as évek elejétől sorra nyíltak a fényírdáknak nevezett fényképészműtermek Pest-Budán és a nagyobb vidéki városokban. Az első fotográfusok az ötvösök, aranyművesek, gyógyszerészek közül kerültek ki. Nekik voltak ugyanis olyan kémiai ismereteik, amelyeket jól hasznosíthattak a dagerrotípia, majd a papírkép készítésében, ők tudták többé-kevésbé biztonságosan kezelni a mérgező és tűzveszélyes vegyszereket. Az 1860-as években jellemzően megnőtt a festők száma a fotográfusok között.

A nyomtatott fényképpel párhuzamosan megjelent a fényképezésből élő fotográfus új típusa, a fotóriporter. Ő már nem a műtermébe csalogatott polgár fényképezéséből, hanem a sajtó számára eladott fényképeiből élt. Fontos tulajdonsága a gyorsaság, mozgékonyság, hiszen maga kutatja fel a fotografálandó eseményeket, helyszíneket, és az a képesség, hogy meg tudja ragadni az eseményekben a döntő pillanatot.

Magánfényképezés

A fényképgyűjtés az évtizedek múlásával „össznépi szórakozássá” vált. A családi fényképalbumokban – a rokonok, ismerősök képei mellett – megjelentek a kor híres embereinek, művészeinek, uralkodóinak fotográfiái. Sokan gyűjtötték nevezetes műalkotások fénykép- reprodukcióit, messzi tájak, városok, műemlékek fényképeit – néha mint úti emléket, szuvenírt.

Kialakultak a magánfényképezés sablonjai, a leggyakoribb témák a kirándulás, a családi összejövetelek, a nyaralás, baráti és rokoni társaságok. De a mindennapok kis pillanatait, a lakás, a szűkebb környezet: az utca, a város vagy a falu életének apró történéseit is viszontlátjuk az amatőrök felvételein. A fényképpel díszített tárgyak, olcsó ékszerek sokasága öntötte el a bazárokat. Népszerű emléktárgy, úti szuvenír a fénykép.

Az első világégés újabb lendületet adott a fotografálásnak: hivatásos fényképészek, magánfényképezők és amatőrök egyaránt küldtek képeket a lapoknak az első világháború frontjain és a hátországban zajló eseményekről.

A háború a műtermi fényképezést is fellendítette. Fényképek tömege készült a még teljes családról, fényképet küldtek a távollevő katonának az itthon maradottakról, míg a fronton harcoló férj, apa, testvér saját vagy katonapajtásaival együtt felvett képét küldte cserébe.

A mindennapi élet részeként

A két világháború közötti évtizedekben azonban a fénykép a mindennapi élet része lett. Általánosak a fényképes igazolványok, nyilvántartások. A tudomány segítője, a röntgen, a mikro- és makrofelvételek megszokottá, a társadalomtudományok fontos dokumentációs eszközévé váltak. Egyre több könyvbe kerül fénykép-illusztráció. A reklám- és a divatszakma is mind szélesebb körben alkalmazza.

A fényképezők tábora is tovább növekedett. Elsősorban az értelmiség és az alkalmazotti réteg tagjai fényképeztek, postások, vasutasok, tisztviselők. A munkások alig fotografáltak, a paraszti háztartásban pedig egyáltalán nincs fényképezőgép.

A két világháború közötti korszakból bőséges fényképanyagot ismerünk a jeles politikai és társadalmi eseményekről, vezető politikusok és családtagjaik közéleti szerepléséről, a diplomácia protokollképeiből. Az 1930-as évektől a népélet, a magyar táj és a hagyományos viselet a fotók elsődleges témái. A polgári humanista, illetve munkásmozgalmi elkötelezettségű szociofotó a társadalom perifériáin élők kiszolgáltatottságára, nyomorára irányította a figyelmet.

A felmenők portréi, családi és csoportképei mellett általánosak lesznek az eljegyzési és esküvői fotók. A gyerekeket fényképeztetik (és fényképezik) csecsemő-, kisgyermek- és iskoláskorban, elsőáldozóként, konfirmáláskor, bérmáláskor. Az iskolai osztályképek és az érettségi tabló szinte kötelező képtípussá váltak.

Az 1930-as évek második felétől Agfacolor keretezett dia formájában, a színes fényképezés is megjelent.

Az újabb világháború ismét a háborús képek reneszánszát hozta. A hadsereg kötelékében működő, kiképzett katonákból álló haditudósító alakulat látta el a tájékoztatást a hadi eseményekről. A képek közölhetőségét a vezérkari főnökség bírálta el. A képaláírásokban nincs pontos hely, idő és személynév. „Valahol Oroszországban” mutatják be a magyar honvédet. Kudarcokról, veszteségekről nem tudósított a haditudósító, nem ez volt a dolga…

A nyilas hatalomátvételről hivatalos hírügynökségi és német haditudósítói képanyag tudósít. A holokauszt magyar vonatkozású fényképei között különösen megrázó az a nálunk csak másolatban meglevő fényképegyüttes, amelyet a szakirodalom prágai album néven említ (1944 nyara). A budapesti gettót csak annak felszabadítása után fényképezték a náci rémtetteket felderítő bizottság szemléje alkalmából.

A szovjet hadsereg magyarországi harcát a szovjet haditudósítók fényképezték. Képeik pontos hely és idő megjelölése nélkül, elsősorban a moszkvai Forradalmi Múzeumból kerültek gyűjteményünkbe.

A háború után a romeltakarítás, az újjáépítés és az élet újraindításának lázában, a kiélezett politikai harcok légkörében dolgoztak a fotóriporterek, fényképeztek az amatőrök.

A politikai propaganda szolgálatában

Az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat, az MDP által irányított diktatórikus rendszer kiemelt szerepet juttatott a fényképnek, amelyet a politikai propaganda fontos eszközeként kezelt. Álságosak és hazugok voltak ezek a szocreál képek. Ha a kor mindennapjairól nem is, politikai propagandájáról hiteles képet nyújtanak…

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről mintegy 2000 felvételt őriz a múzeum. 1956 őszén a Magyar Távirati Iroda (MTI), a Néphadsereg című lap, a Szabad Nép riporterei – és mások is – járták az utcákat, fényképezték az eseményeket.

Az 1956 utáni évtizedekben az MTI fényképszolgálata látta el hírfényképekkel a lapokat. Az MTI fotó igazi nagyüzem lett, riporterei mindenütt ott voltak, ahol „történt” valami: a szocialista ipar, mezőgazdaság és kultúra széles területéről próbált áttekintést adni, nem titkolt politikai propagandacéllal.

1981-től több mint tíz éven keresztül a nagybaracskai fotográfiai alkotótelep résztvevői írtak fényképezőgépükkel szociográfiát. Az MTI fotósablonjaiból kilépve fényképezték a Kádár-korszak társadalmát, a szegénységet és a másságot is, mert hitük szerint „a felmutatás kötelessége a látónak”.

A televíziózás elterjedésével az 1960-as évektől a képes sajtó jelentősége megváltozott. A hír, a képes információ a tévéből jön, a nyomtatott fénykép inkább csak emlékeztető, a már látottak felidézésére szolgál.*

* Részletek a könyv bevezetőjéből.

Baloghné-Stemler-Ilona-múzeológus Baloghné-Stemler-Ilona-irodájában Stemlerné Balog Ilona, múzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának vezetője (Eifert János felvétele)

Történeti Fényképtár Magyarország legnagyobb történeti fényképgyűjteménye több mint száz esztendős múltra tekint vissza. Legkorábban nyilvántartásba vett darabja egy dagerrotípia, amely 1874-ben került a gyűjteménybe. A Magyar Nemzeti Múzeum 1884-ben létrehozott Történelmi Képcsarnoka, majd az 1957-ben megalakult Legújabbkori Történeti Múzeum tekinthető a gyűjtemény két fontosabb elődjének. A Fényképtár a teljesség igényével gyűjti, rendszerezi, dolgozza fel a magyar történelemre vonatkozó felvételeket, de fotótörténeti és fotótechnika-történeti fényképanyaga is jelentős. A Történeti Fényképtár 1995-től a Magyar Nemzeti Múzeum önálló főosztálya. Jelenleg mintegy 1 millió felvételt őriz, ebből 350 ezer darabot egyedileg nyilvántartva, a többit időrendben, tematikus rendszerezésben.
A Történeti Fényképtár kedden és pénteken 9 és 12 óra között tart kutatószolgálatot.