János Eifert - Photographer

Archive for május, 2002

Gink Károly temetése, Farkasréti temető, Budapest, 2002. május 29.

Gink-temetése

Gyászjelentés

 A gyászoló család, a Magyar Fotóművészek Szövetsége , a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya, a Magyar Fotóriporterek Társasága és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma mély fájdalommal tudatja, hogy Gink Károly fotóművész életének 81. évében elhunyt.

Végső búcsúztatására 2002. május 28-án 14,15 órakor kerül sor a Farkasréti temetőben. A gyászmisét 2002. május 29-én 17,30 órakor a Szent Imre Plébániatemplomban (Budapest XI., Villányi út 25.) celebrálják.
Táviratcím: 1118 Budapest, Breznó köz 5.

 

Búcsú Gink Károlytól

Gink Károlyt nemrég köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából. Legutóbbi kiállításának megnyitóján, ahol a szakma ünnepelte, ott állt a köszöntő beszédek kereszttüzében. Annyira friss a kép, hogy szinte csukott szemmel is látom, amint feláll székéből, s botjára támaszkodva, fehér hajával, metszett arcával, melyen a fájdalom sem rezdült, körbepillant. Pillantásában szinte benne éreztem mindazt, amit egy hosszú útról érkező magában hordozhat: szeretetet, haragot, megbocsátást, emlékezést, boldog és boldogtalan perceket, európai pillanatokat, fából faragott királyfit, fájdalmas önarcképet, amely egy foncsorozását vesztett tükörből pillant vissza … Egy kép, amelyet semmilyen fényérzékeny anyagra, digitális hordozóra nem lehet hűen rögzíteni, mert az élőnél eredetibbet, beszédesebbet, kifejezőbbet egyik sem képes megörökíteni. Néztem arcát, és azon tűnődtem, milyen lehetett fiatalon, amikor még fájdalom terheit nem kellett cipelnie, amikor életműve roppant súlya még nem rogyasztotta alakját? Kedves, mesélőkedvű, szűkszavú, zsémbes, mogorva, szeretetreméltó, elutasító? Vagy ebből is, abból is – ezerféle másból is – jutott mindenkinek, attól függően, hogy ki mit érdemelt? Nem tudom, de most már nem is érdekes. Műveit viszont még álmomban is tudom idézni, olykor megjelennek maguktól is, tovább élnek emlékezetünkben, éltek már akkor is, amikor még új utak keresésére ösztönözve szakadatlan mozgás, indulat, fékezhetetlen nyugtalanság jellemezte életét. Lehet, hogy zsarnoki természet volt? Ha igen, önmagának legkeményebb zsarnoka. Zsarnokként irtotta a silányt, a szellemtelent, az elfogadhatatlant, a megengedethetetlent, az ócskát, az idejétmúltat… Haladó szellemű uralkodóként teremtett meg egy birodalmat, ahol a tiszta szellem, a könnyed és fennkölt gondolat repítette az élet mindennapi pillanatait a művészet magaslatába, ahol most is az általa megjelenített képzőművészek és zenészek, írók és festők, szobrászok és gondolkodók veszik körül, a magyar szellemi élet mai arculatának kialakítói és meghatározói. Gink Károly köztük vált naggyá, művészi-emberi nagyságát hozzájuk képest határozhatjuk meg, ahogyan egy legutóbbi, még életében megjelent írás jellemezte: élő klasszikusként.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként kollégái, művésztársai, barátai és tisztelői, a szakma nevében azt az embert búcsúztatom, aki a harmincas években vett először fényképezőgépet a kezébe, és az egykori fényképészinas, segéd Várkonyi László stúdiójából nagy utat tett meg ahhoz, hogy mára – és már jó ideje – a mai magyar fotóművészet legjelentősebb alkotói közé sorolják. Nem az életrajzát akarom idézni, hiszen az itt megjelentek tudják legjobban, hogy riportjai, művészfotói, kísérletező és meghatározó művei, több mint félszáz albuma, a három Bartók-műre készített fotósorozata, mintegy kétszáz kiállítása világszerte, tagságai, díjai milyen értékes és hosszú pályaívet rajzolnak.

Emberként, tanítványaként, tisztelőjeként – sokakhoz hasonlóan – egy olyan embert búcsúztatok, akit a legnemesebb, legkeményebb fából faragtak, és akit nagyon lehetett szeretni és tisztelni, félni és követni. Mintha apámat búcsúztatnám. És mit tehet a fiú, ha a legkedvesebb, legdrágább embertől kell búcsúznia… Könnyeivel küszködik, és úgy gondolja, a legdrágábbat veszítette el, amit egyáltalán ember veszíthet. És örökké őrzi emlékét…

Eifert János

(Elhangzott Gink Károly végső búcsúztatásán, 2002. május 29-én, a Farkasréti temetőben)

Képek az Escher – gyűjteményből. Válogatás Escher Károly (1890 – 1966) fotóiból az Országos Széchényi Könyvtár Mikrofilm és Fényképtárának gyűjteményéből. Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája, Budapest, 2002. május 29 – június 15.

Escher-Károly-Liliomfi Escher-Károly-Tersánszky3 Escher-Károly-Bánky Esher Károly felvételei

Az Országos Széchényi Könyvtár tisztelettel meghívja Önt a Képek az Escher – gyűjteményből. Válogatás Escher Károly (1890 – 1966) fotóiból az Országos Széchényi Könyvtár Mikrofilm és Fényképtárának gyűjteményéből című kiállítás megnyitójára a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájába (Budapest I., Színház u. 5 – 9.) 2002. május 29. 17 órára. A kiállítást megnyitja Monok István, az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója és Tőry Klára művészettörténész

Megtekinthető 2002. június 15 – ig naponta 13 – 18 óra között, az előadások napján az előadás végéig.

Trencsényi Zoltán: Képességek és képtelenségek – Népszabadság, 2002. május 25.

nepszabadsag_20020525

 

Trencsényi Zoltán

Képességek és képtelenségek

Fotósok a magyar fotográfia állapotáról

Népszabadság, 2002. május 25.

Ha Susan Sontag már a hetvenes évek elején azt állította: “Korunk aggodalmainak java része, hogy a valódi világot a képek világa pótolja”, akkor mit mondjunk ma, a vizualitás korában, amikor a kép hitelesít mindent, legyen szó termékreklámról, politikai, közéleti hírről, szakmai előadásról, tudományos eredményről, születésről, halálról?

Immár életünk kikerülhetetlen része a fotó. Úton-útfélen belébotlunk. Nap nap után fényképek tucatjai villannak elénk újságok, magazinok lapjairól, lemez- és könyvborítókról, óriásplakátokról, reklámfüzetekből, élelmiszeres dobozokról, gyógyszeres üvegek címkéiről, kiállítótermek falairól… ki tudja, hány helyről még.

A Heller Ágost-féle, 1886-os megfogalmazás szerint bájosan csak „szellemi turista-féléknek” aposztrofált amatőrök számára az egyszerű, könnyen kezelhető fényképezőgépeknek és a gyorselőhívóknak köszönhetően mára mindennapos rutinfeladattá vált a képkészítés.

Magyarországon a pezsgés azonban nem csupán a „szellemi turista-félék” között élénk, úgy tűnik, a profik táborában is az. Évente több ezer fotográfus teszi közszemlére munkáit, a fotókiállításokon tolonganak a látogatók, albumok sokasága jelenik meg, az éppen vége felé közeledő (immár negyedik alkalommal megrendezett) fotóhónap pedig szakmai programok tucatjaival és kilencven (!) újabb kiállítással igyekszik helyzetjelentést adni a hazai fotográfia jelenlegi állapotáról. A fentiek alapján az ember azt gondolja: Magyarországon igényes figyelem kíséri az amatőr és a profi fotográfusok munkáját, a fotóriporterek és a fotóművészek megfelelő körülmények között, megfelelő színvonalon dolgoznak. Alább – bevallottan szubjektíven kiválasztott – szakemberek segítségével arra kerestem választ: valóban így van-e?

Rohan és kényszerül

A szakállas vicc szerint megkérdezik a japán turistát, milyen volt, hogy sikerült az európai utazás. Amaz sajnálkozva tárja szét a kezét: nem tudom, még nem hívattam elő a filmeket. Mostanság már a kép gondolkodik helyettünk, azt faggatjuk, hogy sikerült-e a nyaralás, melyik a legjobb arckrém, az bizonyítja, hogy ember ugrabugrált a Hold felszínén, hogy a háború tényleg randa dolog, az hitelesíti a különböző hivatalos okmányokban, hogy mi vagyunk mi. A digitális kamerák és a számítógépes feldolgozás korában a fotó a leggyorsabb, legtömörebb híradás, a Földet pillanatok alatt körberepülő, megcáfolhatatlan bizonyíték. Fogyasztjuk, faljuk. A hírfotó a szem hamburgere lett a Világ nevű gyorsétteremben. Szemvillanás alatt felfogható, és hatásosabban képes érvelni, mint a fecsegés. Különösen fontos tehát, hogy a fotóriporterek mit kínálnak a lapok hasábjain, milyen, általuk jellemzőnek vélt pillanatokat hagynak az utókorra.

Amikor a professzionális hírfotósokról beszélünk, tudni kell, hogy számukra ritkán adatik meg az amatőrök üdesége, türelme, kísérletező kedve, hiszen ők leggyakrabban megbízást teljesítenek, rohannak és rohanásra kényszerülnek. Kiváltképp így van ez ma, amikor a legjobbak már digitális kamerákkal dolgoznak, percekkel az exponálás után, az internetes világhálón keresztül, laptopon továbbítják a képeket a szerkesztőségbe. Sietniük kell, mert hírverseny van.

Bánkuti András fotóriporter, a HVG fotórovatának vezetője, a MÚOSZ Fotóriporter Szakosztályának főtitkára szerint ma Magyarországon a fotóriporterek helyzete egyáltalán nem rózsás.

– Tíz-tizenöt évvel ezelőtt sajtótermékek tucatjai születtek, így a jó fotográfusok kivétel nélkül el tudtak helyezkedni, a feltörekvő nemzedék pedig erős versenyhelyzetben mérhette össze a tudását. Voltak olyan lapok, amelyek különös gondot fordítottak a képek minőségére, sorozatokat, fotóesszéket is közöltek, de mára ezek megszűntek, a megmaradt napi- és hetilapok többségében háttérbe szorult a fotográfia, olyan újsággal pedig, amelyik képszerkesztőt is alkalmaz, elvétve találkozhatunk.

A szakembernek alighanem igaza van: ma nálunk a fénykép megítélése a fociéhoz hasonlatos: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Elég, ha a kép többé-kevésbé éles, látszik rajta a horgász meg a rekordméretű ponty, esetleg a társasági összejövetel kamerába mosolygó szereplője.

– Az egyre általánosabbá váló igénytelenség miatt sok kiváló fotóriporter maradt állás nélkül – mondja Bánkuti –, és az egyébként kitűnően dolgozó, vezető fotósok mellett csupán egy-két kivételes tehetségű fiatalnak sikerült bejutnia valamelyik újsághoz. Másoknak viszont reményük sincs arra, hogy szerkesztőségbe kerülve elismert profiktól tanulják meg a szakma mesterfogásait. De még arra se, hogy legalább egy fotósiskolát elvégezzenek, kifizessék a képzés egyre tetemesebb költségeit, és hozzájussanak egy ma már százezrekbe, esetleg milliókba kerülő felszereléshez, amellyel egyáltalán esélyük lenne arra, hogy felvegyék a versenyt a befutottakkal.

Bánkuti nem tagadja: a rosszul értelmezett hírverseny miatt nálunk is egyre több véres és erkölcstelen felvétel kerül bizonyos bulvárlapokba, ennek azonban szerinte nem sok köze van az értékes fotográfiához, ezek a felvételek a riporterek számára kiírt pályázatokon rendre kihullanak a zsűri rostáján.

A hírversenyről Féner Tamás fotóművésznek más a véleménye. Ő úgy gondolja: a fotóriporternek azt kell termelnie, amit elvárnak tőle. Ha a világ a vérről és a mocsokról szól, valamint ha ezek megmutatására van általános igény, akkor a fotósnak ennek szellemében kell dolgoznia.

– Kegyetlen és kemény pálya ez – mondja –, pontosan olyan kemény, mint a világ. Ma már a háborút és a véres eseményeket sem lehet esztétizálni, a maguk valóságában kell megmutatni őket. Sajnálatos módon leomlottak a morális gátak, és ez még akkor is igaz, ha sokan úgy gondolják, hogy egy fotóriporternek adott esetben, lehetőségeihez képest mégiscsak fontosabb megakadályoznia egy kegyetlenkedést, mint megörökítenie.

Állítja: a fotósnak gyorsan kell minél több szenzációt produkálnia, különösen azért, mert erre kevés ideje van.

– Régen a fotóriporteri pálya egy egész életre szóló hivatás volt – mondja –, ma már ez nem így van. Vegyünk egy fiatalembert, aki minimális fényképészeti ismeretek birtokában, mondjuk, húszévesen bekerül egy szenzációhajhász bulvárlaphoz. Biztos vagyok abban, hogy tíz-egynéhány év múlva úgy vágják ki, hogy a lába nem éri a földet. Egy: harminc-harmincöt évesen öreg, és nem bírja a terhelést, az állandó rohanást. Kettő: akkor már pénzt kér a munkájáért.

Féner Tamás szerint még a jobb sajtófotósok is meglehetősen sok sztereotípiát, képi közhelyet használnak.

– Nem akarom a kollégákat bántani, de a hírverseny gerjesztette napi hajsza miatt egyre kevesebb a valóban igényes munka. A sajtófotó-kiállításokon szinte minden évben látható egy-egy kép, amelyen politikus újságot olvas a Parlamentben, úszó feje egy vízbuborékban halad a cél felé, látható aztán árvízi tragédia, fáradt tűzoltó, a katona pedig vagy az árral küzd, vagy a hóval.

Eifert János fotóművész, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke szerint a fotóriporterek helyzetét tovább nehezíti, hogy a televíziós híranyagok készítői gyors, szinte egyenes adásban képernyőre kerülő filmes beszámolóikban gazdagabban, sokrétűbben, látványosabban fogalmazhatnak, így tehát a fotográfusnak az eseményt követő napon megjelenő lapokban csak a mélyebb értelmezés, egyfajta összefoglalás lehetősége marad.

– Szerintem az igényesebb lapok nagyszerűen érzik a képes megjelenés lehetőségeinek határait – véli. – Ráadásul kialakult a szakma – főleg fiatalokból álló – elitcsapata. Nekik még van állóképességük, állandó edzésben vannak, fizikai adottságaik, figyelmük lehetővé teszi, hogy gyorsreagálású hadtestként dolgozzanak. Szerintem egyébként a fotográfiában csak a tehetség számít, itt protekcióval, az amerikai nagybácsi vagy a perzsa sah ajánlásával nem lehet kiemelkedőt alkotni. A szakma hamar kiveti magából a tehetségtelent, míg a jó mű szinte kiordítja magát a képek tömegéből.

Általános vélekedés szerint meglehetősen hálátlan a fotóriporterek munkája, hiszen ők leggyakrabban olyan eseményekről, aktualitásokról tudósítanak, amelyek rövid időn belül jelentőségüket vesztik. Bánkuti András szerint a riporter életében mindezek ellenére számtalan olyan pillanat, helyzet adódik, amelyet, ha ihletett profizmussal örökít meg, a kép maradandóan bevésődik a magyar fotográfia történetébe. Kiragadott példaként Urbán Tamás börtönökben készített felvételeit, Benkő Imre Ózd-anyagát vagy Szabó Barnabás vidéki peep-show-ban készített képét említi, mely olyan erős társadalomkritikai töltetet hordoz, és olyan koncentrált korkép, hogy még évtizedek múlva is fontos dokumentum lesz.

Felvetődik a kérdés: ha a nehézségek ellenére akadnak átlagon felülit alkotó fotográfusok, miért nem igénylik munkájukat a világ nagy hírügynökségei? Képeik miért nem láthatók a World Press Photo kiállításokon?

– Mert a jónál is akad egy még jobb – véli Bánkuti. – És azt is tudni kell, hogy a World Press Photón leggyakrabban nem a felvétel minőségét veszik figyelembe, hanem azt, hogy mennyire jelentős eseményen készült. Márpedig a hazai riporterek meglehetősen ritkán jutnak el háborúk, tragédiák, nagy sportversenyek, világraszóló pillanatok közvetlen közelébe. Ha meg mégis, akkor világszerte ismert, állandóan a „tűz közelében” dogozó, jól menedzselt profikkal kell felvenniük a versenyt.

És még valami. Tetszik, nem tetszik, Magyarország nem különösebben érdekli a világot. Keleti Éva, a Ferenczy Europress Fotóügynökségének vezetője, a Magyar Fotóriporterek Társaságának elnöke egy korábbi interjúban mondta: „Sajnos nem vagyunk érdekesek a világ számára. Ha valahol Magyarországról írnak, akkor illusztrációként sztereotípiákat várnak. Csikóst, gyógyfürdőket, pusztát, ilyesmit. Az elmúlt fél évben mindössze három témát tudtunk eladni külföldre: a viszkis rablót, a Habsburg-esküvőt és a ciánszennyezést.”

Képek a folyosón

A kevés munkalehetőség, az éles és idegtépő hírverseny, a külföld érdeklődésének hiánya ellenére egyre többen foglalkoznak a fotózással, és a fotóriporterek, valamint a fényképet művészi eszközként használó fotográfusok számtalan kiállítással hívják fel magukra a figyelmet.

– Bár kiállítások tucatjairól értesülhet az ember hétről hétre, ám egy-egy kollekció tíz-tizenöt helyen is megfordul – mondja Bánkuti. – A tárlatok színvonala igencsak vegyes. Sok esetben elég, ha valaki egy egzotikus országban járva közepes minőségű fényképeket készít, már kiállítási anyagot állít össze belőle. A magyar fotográfia a látszat ellenére sem került még a helyére, sok mindenkire figyelünk, ám a legnagyobbakra sokszor nem eléggé. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ennek a területnek egyetlen Kossuth-díjasa van: Korniss Péter. Nagyon elszomorítónak tartom, hogy a közelmúltban elhunyt Gink Károly, aki a magyar fotográfia egyik legnagyobb, nemzetközi tekintélyű alakja volt, nem részesült ebben az elismerésben, miképpen Balla Demeter sem. Ha például Gink vagy Balla a hatvanas-hetvenes években kiment volna külföldre, akkor ma a világ nagy művészei között, André Kertésszel vagy Brassaival emlegetnék őket egy szinten.

– A sok fotográfus megjelenése ellenére igazi újdonság a fotóművészet területén sincs – jelenti ki Féner. – Újra hódítanak a manuális és az antik technikák, ismét divat lett a kézműves fényképkészítés. Ez egyfajta tiltakozás az ellen, hogy a mai korban, amikor mindent automaták csinálnak, a felvétel végső formába öntése kiesett a fényképész kezéből. A dolog tehát rendjén is volna, ha ezzel nem az eszköz vált volna céllá.

– A kiállítások egyébként azért vonzanak annyi látogatót – teszi hozzá –, mert a fényképezés olyan egyszerűnek látszik. Ma már mindenki fényképez, és ez a kvázi jelenlét a szakmában azt az érzést kelti az átlagnézőben, hogy a falakon látható felvételeket akár ő is meg tudná csinálni. Az embereknek a fotográfiát illetően nincs értékrendjük, tájékozódási pontjuk. A fotográfiát mint értékhordozót nem ismerik. Nálunk ennek a területnek nincs szellemi hátországa. Nincs szakmai kritika, szakirodalom, kevés a hiteles szakember.

Hasonló a véleménye Kincses Károly fotótörténésznek, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatójának is.

– Hihetetlenül ambivalens a magyar fotográfia helyzete: látszólag pezseg az élet, a felszínen soha ilyen aktív nem volt, mutatja, riszálja magát. Naponta nyílnak a kiállítások, albumok sokasága jelenik meg, a World Press Photo képei és a hazai sajtófotósok munkái előtt sorban állnak az érdeklődők, a fotóhónap tárlatok, szakmai események tucatjaival kápráztatja el a fotográfia iránt érdeklődőket. Mennyiségét nézve tehát igen erősnek mutatkozik, ám minőségét, színvonalát tekintve soha ilyen rossz és gyenge nem volt, mint mostanában. Ennek pedig több oka van. Egyrészt a magyar fotográfia az oktatás szempontjából nagyjából százhatvan éve gazdátlan. Nem volt, és most sincs átgondolt, koncepciózus fotósképzés. A Práter utcai iskolában szakmunkásokat, a különböző újságíró-iskolákban fotóriportereket tanítanak a szakmára, de átfogó oktatásról nem beszélhetünk. Az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakán évente négy-öt alkalmazott fotográfust képeznek, ezek java része könyvtervező lesz vagy a reklámszakmában bukkan fel, s bár magas szinten elsajátítja a felsőoktatásban tanultakat, nem lesz igazi fotográfus. Szerintem a fényképezést már az általános iskolában kellene tanítani, az írással és az olvasással együtt. Azaz a verbális kommunikációval párhuzamosan kellene oktatni a vizuális kommunikációt is, lévén egyenértékű jelrendszer. Szükség lenne a középszintű felhasználói és a művészi szintű képzésre is. Ezek hiányában nem kell csodálkozni azon, hogy a magyar ember a vizualitás területén analfabéta.

Bár minden kor a felszínre dob egy-egy átlagon felüli magyar művészt vagy fotóriportert, de a fotótörténész szerint ebből semmilyen következtetést nem lehet levonni a magyar fotográfia állapotáról. Féner Tamás, Korniss Péter, Benkő Imre, Bánkuti András, Habik Csaba, Szabó Barnabás és a hasonló kvalitású magyar fotográfusok kiváló tehetségük révén lettek meghatározó riporterek, művészek, nem az oktatás eredményeképpen.

A naponta nyíló kiállításokkal kapcsolatban Kincsesnek ugyancsak fenntartásai vannak. Állítja: kevés köztük a színvonalas, többségük művelődési házaknak a vécétől az igazgatói szobáig terjedő falszakaszán fellógatott, silány módon tálalt képeket mutat be. És mivel a fotó a legkönnyebben elérhető művészet, a hazánkban található több mint hatszáz művelődési házban évente több ezer fotókiállítást rendeznek. Így esztendőnként több ezer valódi vagy műkedvelő képkészítő írhatja be az önéletrajzába, hogy önálló tárlata volt. Hiányoznak az értő kritikák, valódi értékelések is, szakmai kiadványok pedig alig-alig jelennek meg. A vizuális kultúra és a művek magas szintű értékelésének hiányában pedig a fotográfia gyakorlatilag kiszorul a műkereskedelemből is. Magyarországon művészi fotót eladni szinte lehetetlen. Ha mégis, akkor a vásárló nagy valószínűséggel külföldi vagy élelmes, jó szemű hazai műkereskedő, aki tudja, hogy ezer kilométerrel odébb az a bizonyos fotó az itt kifizetett ár tízszeresét éri.

Kincses elszomorítónak tartja, hogy nálunk jelenleg egyedül a Magyar Fotográfiai Múzeum kezeli a fotót kizárólag műtárgyként, a többi közgyűjtemény, így a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára az ott tárolt másfél millió felvételt vagy a Néprajzi Múzeum a maga gyűjteményét inkább történelmi információhordozóként gondozza.

A Magyar Fotógráfiai Múzeum vezetőjének a fotóhónapról nincs túl jó véleménye.

– Szerintem túlságosan eluralkodott a mennyiségi szemlélet. A mostani fotóhónap néhány híján száz kiállítása között nem lehet tájékozódni, szinte lehetetlen áttekinteni, kiválasztani a valódi értéket. Úgy gondolom, elég lenne néhány tárlat, melyek közül mondjuk kettő világhírű, külföldi művészek munkáit mutatná be, további két-három elismert, hazai alkotókét, és ezek mellett lehetőséget kellene adni négy-öt magyar fiatalnak a nyilvános megjelenésre. Ezekhez szükség volna jó minőségű katalógusokra, el kellene érni, hogy valamennyi hírközlő eszköz beszámoljon róluk, a közfigyelmet pedig értő kritikák irányítsák.

Eifert János fotóművész, a fotóhónap egyik szervezője másképp látja mindezt.

– Én úgy hiszem, hogy a szakmai szervezetek sokat tesznek azért, hogy a fotográfusok lehetőségekhez jussanak, a nézők pedig igényes fotósprogramokhoz. A fotóhónap a szakmai eseményeken kívül kilencven, köztük több igencsak rangos kiállításból áll, és szerintem fontos, hogy az érdeklődő valódi, naprakész körképet lásson a fotográfia jelen állapotáról. A szakma egyébként is meglehetősen aktív. Naponta két-három esemény is mozgatja az állóvizet: könyvbemutató, kiállításmegnyitó, diaporámavetítés, műhelybeszélgetés. Nem szabad elfelejteni, hogy a szakmában tevékenykedők által megfogalmazott kritikák ellenére Magyarországon körülbelül hatezren élnek a fényképezésből. Ebben benne vannak a reprodukciókat készítők, a reklámszakemberek, a művészek, a sajtófotósok.

Árnyaltabb a kép

Eifert a magyar művészek külföldi megítélését is árnyaltabban értékeli:

– A kortárs magyar művészeti lexikonban mintegy háromszáz fotóművész található, és ez a szám – figyelembe véve azokat, akik meghatározó alakjai a hazai és nemzetközi kiállításoknak – nagyjából valós. Vannak aztán, akik sokat tesznek azért, hogy a magyar fotóművészeket külföldön is megismerjék, és a galériások, műkereskedők a legtöbb esetben jó szemmel választják ki az értéket. A külföldön eladható művészek közül Drégely Imre, Gábor Enikő, Bányay Péter, Frankl Aliona, Jokesz Antal, Vancsó Zoltán, Korniss Péter, Féner Tamás, Csíkvári Péter, Kovács Melinda, Jung Zseni, Benkő Imre, Kerekes Gábor, Tóth György neve kerül elő. Az ő képeik nyugaton az amerikai piac középáraiért, úgy 1500 dollár körüli összegért kelnek el. Újdonság az, hogy egyre többen használják az internetes világhálót arra, hogy műveiket megismertessék külföldön.

Mint a fentiekből kiderül: a szakemberek között akad, aki arra int: ne kápráztasson el minket a fotográfia látványos térnyerése, más a kisebb lépéseknek is örül. Egyesek azt mondják: a fotográfia területén képtelen a helyzet, mások állítják: riportereink, művészeink még ebben a képtelen helyzetben is képesek színvonalas munkára. Képességek és képtelenségek. Röviden ezek jellemzik a hazai fotográfia helyzetét.

Szerző: Trencsényi Zoltán
Nyelv: magyar
Megjelenés helye: Népszabadság
Megjelenés dátuma: 2002. május 25.

 

   

 

   

Histoires d’Oeufs/Tojástörténetek, Vigadó Galéria, Budapest, 2002. május 24 – június 15.

2002.05.24. Bolt-Galéria-kiállítása-a Vigadóban 2002.05.24. Tojástörténetek meghívó 

2002.05.24. Tojástörténetek kiállításmegnyitó a Vigadóban

Histoires d’Oeufs/Tojástörténetek, Vigadó Galéria, Budapest, 2002. május 24-június 15.

106 kiállított fotó, amelyet Michéle és Michel Auer gyűjteményéből válogatott kiállításra a Bolt Galéria. A kiállításon Jean Steff Tojástörténetek című könyvét is bemutatják.

A kiállítást megnyitja Raphael Nägeli a Svájci Nagykövetség kulturális attaséja és Sturcz János művészettörténész.

A képen: Michel Auer, Michéle Auer Ory, Detvay Jenő, Detvay Lili, Detvay Jenőné, Eifert János

Lucien Hervé: L’HOMME CONSTRUIT

lucien-herve-konyv-bejegyz-200-pixel_0278  lucien-herve-konyv-200-pixel_6856  lucien-herve-konyv-200-pixel_6859 

Lucien Hervé: L’HOMME CONSTRUIT

Gyönyörű fotóalbumot kapok, Gáti Gyuri barátom hozza Párizsból…

“Eifert Jánosnak köszönettel és barátsággal. L.H. – Paris, 2002.05.24.” A köszönet a szülővárosában, Hódmezővásárhelyen, a Tornyai János Múzeumban megrendezett életműkiállításáért szól.

Lucien Hervé – Le Corbusier fotográfusa

Lucien Hervé, eredeti nevén Elkán László, 1910-ben született Hódmezővásárhelyen. 1928-ban Budapesten érettségizett, majd Bécsben, a Technische Hochschulé-n tanult rajzolni. 1929-ben Párizsba emigrált, ahol azóta is él. Mozgalmas élete – kész regény – a XX. század egy emberre vetülő lenyomata. Álmai, boldog pillanatai közben volt része menekülésben, emigrációban, háborúban, hadifogságban, várfogságban és kalandos szökésben is. Volt banktisztviselő, alkalmi munkás, szabadúszó, szakszervezeti munkás, párttag, katona, hadifogoly, ellenálló. Mielőtt a fényképezést választotta volna hivatásul, festett, jelmezeket és díszleteket tervezett. Fotográfusi pályáját 1938-ban fotóriporterként kezdte, a Marianne Magazine-nál. 1959-ben megismerkedik Le Corbusier-vel, akinek barátja és fényképésze lesz. Alvar Aaltotól kezdve Kenzo Tangeig szinte minden jelentős modernista építésztől kapott megbízásokat és fényképezte munkáikat. Negyven építészeti folyóirat közölte munkáit, számtalan publikációja, kiállítása járta be a világot New Yorktól Tokióig, Baseltől Firenzéig. Nevét a világhírre szert tett magyar származású Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Kepes között említik. Bár kétségtelen, hogy sokan úgy ismerik, mint aki az architektúra fényképezését művészi rangra emelte, mégsem lenne helyes őt ebbe a skatulyába elhelyezni. Fotóművészeti tevékenységének műfaji skálája rendkívül széles, portréi, zsánerképei, csendéletei valamint a természetről és a véletlen jelenségekről készült képei ugyanúgy magukon viselik látásmódjának karakterét, mint építészeti tárgyú alkotásai.
Noha pályáját fotóriporterként kezdte, kezdettől fogva elvetette az „anektodizmust”, kerülte a történetek elbeszélését. Témáit időtlenné és általános érvényűvé alakítja képein, gondolatsort indít el bennünk. A fekete-fehér fényképezés mestere, a képszerkesztésben sajátos dramaturgiája jellemzi képeit. A geometriai formák, a minimalizmus, az absztrakció érzelgősség nélkül erősítik az érzelmi tartalom intenzitását. A dolgok alakváltozása, metamorfózisa kamerája nyomán nemcsak az épületekre vonatkozik. Batár Attila, munkásságának elmélyült tanulmányozója így jellemzi a fotóművész munkamódszerét: „Hervé átalakítja a látható világot, legyen szó akár épületről, akár emberi arcról, alakról, tájról vagy eleven jelenségről, bármiről, ami a lencséje elé kerül. Módszere sohasem leíró, szigorúan csak az általa lényegesnek tartott elemekre koncentrál. Kitartóan keresi a tárgy uralkodó, beszédes jegyeit, a látvány egészéből éles szemmel és kétely nélkül választja ki a számára legmegfelelőbb részleteket. Rendkívül tömören, határozottan és keményen fogalmaz, a kontraszt az, ami alkotásaiban elsődleges és meghatározó.”
Eifert János

Read more

Sümegi András: 3T, Eifert János honlapja – Digitális Fotó magazin, II. évfolyam 4. szám, 2002. május

3t-digfoto_majcimlap

3t-eifert-honlapja_013t-eifert-honlapja_023t-eifert-honlapja_033t-eifert-honlapja_04

Digitális Fotó Magazin II. évfolyam 4. szám, 2002. május

 I n t e r n e t

 3T, Eifert János honlapja

„A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek évtizedeken át elkísértek.

Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző.”

A magyar fotóművészek honlapjai közül régóta hiányzott egy cím, a www.eifert.hu. Eifert János munkásságát nem lehet kategóriákba gyömöszölni. Táncosból lett fotográfus. Hírnevét táncfotói, aktjai és természetképei alapozták meg. Közismerten kísérletező kedvű alkotó, aki szeret mindenféle technikát kipróbálni, a diaporámától a digitális montázsokig. Fényképei, képriportjai, írásai rendszeresen jelentek meg a hazai és külföldi szaksajtóban, folyóiratokban, könyvekben, kiadványokban és az elektronikus sajtóban.

Kedves János! Aki ismeri a magyar fotográfia honlapjait, gyakran találkozik az ön nevével. Több honlap szerkesztésében közreműködött. Vajon a sajátjával miért várt idén júniusig?

Ha az ember egy témát menedzsel, mondjuk a Fotó Hónap kiállításait, programjait szervezi, akkor a legkevésbé jöhet szóba a saját kiállítása vagy egy saját program. Öt év után, tavaly az elnöki tisztem lejárt a Magyar Fotóművészek Szövetségében. Most „visszakaptam a szabadságomat”, és foglalkozhatom a saját dolgaimmal is. Ezért van az, hogy a saját honlapom mostanra sikeredett. Radisics Milán volt az, aki finom erőszakkal rábírt, hogy csináljuk meg a honlapomat. Szorosan együttműködtünk, mindig egyeztettünk, megbeszéltük, mi hogyan jelenjen meg, mit sugalljanak az oldalak. A készítők szerénységét jellemzi, hogy többszöri felszólításom ellenére sem tüntették még fel magukat a honlapomon.

A honlap anyagának összeállításakor miért a 3T-re esett a választás?

A fotográfus a nyilvánosságnak készít, nemcsak pillanatnyi föllángolásként érintik meg az embert, hanem azt lehet mondani, hogy benne vannak a vérében. A tánc, a test és a természet – véletlenül három T – olyan témák, amelyek elkísértek. Egymásba kapcsolódnak, mégis mindegyik önálló egységet alkot. Ebbe a hármasba szinte minden belefér, ami a munkásságomra jellemző, ezért választottam a sikeres kiállítás-sorozatom évtizedeken át címéül, és ezért ennek a kiállításnak az anyaga került föl első saját honlapomra.

A Flash alapú honlapokra általában a dinamizmus, a mozgalmas, interaktív tartalmak jellemzők. Be kell vallanom, hogy az ön honlapja némiképp statikusnak, képtárszerűnek tűnt. Különösen hiányoztak a diaporámák, amikből igen hatásos Flash bemutatókat lehet készíteni. Fog bővülni a tartalom?

A képek kiválasztásánál a téma, a 3T meghatározta a tartalmat. Készítettem nagyon sok másféle képet is, például portrékat. A diaporámáim sem fértek bele ebbe a keretbe, de ez egy tervezett sorozat első darabja. Ha sikerül megvalósítani, akkor a 3T egy lesz a többi, fotográfiai munkásságomban meghatározó kiállítás mellett. A kiállítások fogják a szerkezet alapját adni. Egy fontos kört képez majd a diaporámáimból összeállítandó anyag. A honlap most még olyan értelemben is félkész állapotban van, hogy a szöveges részek angol, német és francia nyelvű változatai még nem kerültek föl, és nagyon sok friss adat sincs még feltöltve.

Hasznos dolog egy fotóművésznek azzal foglalkozni, hogy a képei az Interneten is megjelenjenek?

Én úgy látom, hogy ma már nem kerülhető ki a fotográfiának ez a megjelenési területe. Ha van egy jó kép, akkor azt miért ne lehessen elérni a világhálón keresztül is? Az internetes megjelenéssel, beleértve a virtuális galériákat is, egy új és sajátos műfaj született. A másik fontos dolog a kapcsolattartás. Én szeretek személyes kapcsolatba kerülni az emberekkel, de ez sokszor lehetetlen a távolság vagy az időbeosztás miatt. A honlapon megtalálhatók az elérhetőségek, telefonszám, e-mail cím. Így ha a másik fél is rá tud csatlakozni a hálóra, a honlap címe, vagyis néhány betű segítségével aktív kapcsolatba lehet kerülni a fotográfussal. Ez a maga módján egy találkozást is pótolhat.

Más a virtuális kiállítás dramaturgiája, mint egy valóságosé?

A virtuális galériába válogatott képek nem mindig esnek egybe a kiállítási falra kitett képekkel. Itt bizonyos képek meghalnak, mások fölerősödnek. A számítógép, a telefonvonal – az, hogy milyen sebességgel áramolhatnak az adatok – meg még számtalan más dolog van, ami miatt nem szabad túl nagy képet fölrakni. Aztán itt a képek valamilyen tálalt formában, grafikailag megtervezett környezetben jelennek meg. Feliratok, gombok, szöveges információk vannak körülöttük. Ritkán látunk egész képernyőt betöltő képeket. Adott a számítógépes rendszer, a monitor maximális felbontása pixelben. Ennél nagyobb képeket nem érdemes felrakni, de sokszor a képek ennél is kisebbek. Egy kiállításon a kép mérete a befogadó szempontjai szerint van megválasztva, az a fontos, hogy a néző lássa. Nagyon kis fotókat csak különleges tálalással lehet bemutatni. Általában az alsó határ a 30×40 cm-es vagy a 24×30 cm-es méret, de egy reprezentatív kiállításon a méteres képek szinte természetesek. A folyóiratoknál megint más szempontok jönnek szóba. Ott a képeket körbeveszi a szöveg, elhelyezni, tördelni kell, sőt az is lehet, hogy bele kell vágni a képbe. Ha jól csinálja a képszerkesztő, megbocsátható, hogy egy eredeti képet megvág, átalakít. Az Interneten mások a képnézési szokások is. Vannak gyorslapozók, vannak, akik elidőznek egy-egy kép mellett. Ezeket elég pontosan lehet mérni, de mostanában már nem foglalkozom azzal, hogy mit mutatnak a számlálók. Egy honlap sikerét a visszatérő látogatók száma mutatja meg igazán. Ha többen térnek vissza, akkor vélhetően többen gondolják úgy, hogy tartalmasabb a honlap, érdemes újra meg újra odalátogatni.

Beszélgetés közben teát kortyolgatunk, ami a Kínából hozott teafűből készült. Ha jól tudom, ez volt az első olyan alkotói útja, amelynek során tisztán digitális technikával dolgozott. Milyen a viszonya a digitális fényképezéshez?

Mondhatjuk úgy, hogy ez volt az első riporttéma, amit ától cettig csak digitális eszközökkel készítettem. Egy Nikon D100-assal és egy Canon Digital IXUS-szal fényképeztem. A kiállítási képmérethez igazítja az ember a technikát is. Ma már kisfilmről is lehet méteres nagyításokat csinálni, de még nem minden digitális kamerával lehet elfogadható méretű kiállítási képet készíteni. A D100 képes erre, és ez nagyon fontos szempont volt számomra a kameraválasztásnál. Korábban, amikor még kisebb felbontású gépem volt, gyakran használtam a Nikon F90-est, ami hagyományos filmes gép. Számos képem fényképeztem ezüst alapú filmre, amit beszkenneltem, és a végső képet számítógépen állítottam össze. Így készült a Titkok barlangja is 2000-ben. A színes negatívot digitalizáltam, és másfél hónapos számítógépes szerkesztés után megszületett a végső kép egy 150 cm hosszú és 25 cm széles digitális print formájában. A számítógéppel való ismeretségem nagyon régi. Először AMIGA 500-zal dolgoztam, aminek a maga idejében egyedülálló grafikai programja volt. A számítógépek fejlődése a digitális technika révén a fényképezés eszközeinek forradalmát is jelenti. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom, ami gazdagítja a korábbi lehetőségeinket.

Felszabadít a technika?

Ha az ember birtokolni tudja, akkor igen. Az eszközhasználat – hova álljak, hova emeljem a gépet, milyen objektívet tegyek fel, milyen filmet használjak – természetessé, reflexszerűvé kell hogy váljon az emberben. Éppen ezért állandóan tanulni kell, figyelni, elemezni mások dolgait, levonni a tanulságokat, és beépíteni a saját eszközrendszerünkbe. Nálam teljesen természetesnek tűnt a digitális technika használata. A látásmódomban semmi változás nem történt. Új eszközöket kaptam általa, új lehetőségekkel. Ez nem meglepő, hiszen az első felvételem, ami ismertséget hozott, a Marcel Marceau is montázs, 1968-ban készült szendvicstechnikával, két különböző helyszínen, különböző időben rögzített felvételből. Számos felvételem az akkori eszközökkel, montázstechnikával készült. Érdekes dolog, azt figyeltem meg magamon, hogy amióta digitális kamerával dolgozom kevesebb montázst készítek. A montázs – legyen a hagyományos értelemben vett, vagy digitális – mindig a mondanivaló által követelt megoldásként jön számításba; nem az alkotás célja, hanem csak egy eszköz a többi között. Na most minek manipulálja az ember a képet, ha meg tudja csinálni kevesebb eszközzel? A digitális kamera önmagában is sok új lehetőséget nyújt. Gondoljunk például a fehéregyensúly-beállításra. Ravasz trükk, hogy ha napfénynél fényképezek, és műfényre állítom a fehéregyensúlyt, akkor minden olyan mesekék lesz. Ha ezt tudatosan csinálja az ember, minden a helyén van, és a nézők értik. Ha bután, akkor egyértelműen hibának tűnik. Az eszközök akkor állják ki a próbát, amikor bebizonyítják, hogy azt a bizonyos képet másképpen nem is lehetett volna elkészíteni. Ha valami természetes, ha valamiben benne van a könnyedség, akkor nem fogalmazódik meg olyan kérdés, ami a nehézkes képeknél mindig fölvetődik: ezt így kellett volna-e csinálni? Ha sikerült az embernek sajátjává tenni a technika alkalmazását, akkor sem biztos, hogy csupa jó dolog születik. A következő fontos lépés az elkészült felvételek szelektálása. A jó fotográfust nem az elkészített képei jellemzik, hanem azok, amelyeket kiválasztott. Mindenki csinálhat selejtet, de azt ne hozza nyilvánosságra! Az is az alkotói folyamat része, hogy az ember mit enged megmutatni a saját képeiből. Egy kiállításnak is mindig meg kell érni, fel kell rá készülni. Ha nem vagyok felkészülve, hiába ajánlják föl, nem vállalom el. A kiállítás nem pusztán a jó képeink bemutatása, az ember valamit mondani akar általa, vagyis egy gondolat, egy érzelmi mondanivaló kerete.

Régen a fényképezés széles körben népszerű volt. Szinte mindenhol akadt egy fotólabor, egy amatőr fotókör. Most a digitális technikával kezd visszatérni ez a népszerűség, de sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az új eszközök deszakralizálják a képkészítést, és a könnyen előállított képek áradatába belefullad a fotográfia. Ön hogyan tekint a digitális forradalomra?

A dolognak természetesen több olvasata lehet. Magának a fényképezésnek kétségtelenül lehetnek szakrális elemei, mint minden foglalkozásnak, művészeti ágnak, de ha művészettörténeti oldalról közelítjük meg a dolgokat, azt látjuk, hogy a fotótörténetben számos olyan új eszköz jelentkezett, amelyek hasonló vitákat váltottak ki. Emlékszem, amikor a Fiatal Fotóművészek Stúdiója a xeroxszal kezdett el foglalkozni. Emlékezetes képek születtek. Aztán ott a fotogram vagy a színezett fotográfiák. Nem is beszélve az olyanokról, mint az object art vagy a concept art. Ezek eredendően képzőművészeti ötletek voltak, de ma már a fotográfiában is jelen vannak. Amikor először kezdték őket használni, nagy vitákat váltottak ki. Aztán az évek megadták a választ. Ma már ezek természetes dolgok, a fotográfia a képzőművészet eszközeit is használja. A műfajok épphogy nem bezáródnak, hanem határaikat végtelenné nyitják. A digitális technika a fotográfiában nem a hagyományos fényképezés halálát jelenti, hanem éppen egy új eszközt. Én ezt haladásnak, fejlődésnek gondolom. Egyáltalán nem halt meg a fényképezés, sőt, ha a műtárgypiacot nézem, a hagyományos alkotások ára fölértékelődött. Ha valaki teljesen hagyományos eszközökkel dolgozik, és jó képeket készít, minden elismerést és tiszteletet megkap. Sőt, egy kiállításon békésen megférnek egymás mellett azok, akik csak az úgynevezett tiszta fotográfiai eszközökkel dolgoznak és azok, akik már belekóstoltak a digitális technikába, vagy akár természetes nyelvüknek tekintik azt.

Lejegyezte: Sümegi András

Arcképek / Önarcképek. Fotóhónap 2002 – Nemzet Táncszínház Premier galériája, Budapest, 2002. május 2 – június 31.

2002-Arckép-önarckép-meghívó

2002-Arckép-Önarckép-megnyit_panoráma

2002-Arcképek-Önarcképek-panoráma-02

Arcképek, önarcképek – A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Fotográfusok Háza közös pályázatának, valamint a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagának kiállítása, a Premier Galéria közreműködésével. A Múzeum anyagát Kincses Károly válogatta.

A kiállítás kurátora: Eifert János

A kiállítást megnyitotta Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója

Alkotó neve

Kiállított kép címe

Apáti-Tóth Sándor Önarckép
Assay Péter Önarckép
Bajtai Lajos Önarckép
Bartók Erika Önarckép
Benkő Imre Barta Zsolt-Péter, Kerekes Gábor, Zaránd Gyula, Friedmann Endre, Féner Tamás
Bodzsár Katalin Önarckép
Bogár Krisztina Önarckép
Bödő Viktória Bödő Viktória
Chochol Károly Önarckép
Csernus Ágnes Önarckép
Csonka Béla Önarckép
Detvay Jenő Detvay Jenő és törpéje
Eifert János Réti Pál; Jung Zseni Sándor Antal szobraival; Kíváncsiskodó önarckép
Fazekas István Önarckép
Fekete István Kincses Károly                
Forintos Imre Önarckép
G. Fábri Zsuzsa Önarckép; Sevcsik Jenő; Koffán Károly; Gink Károly
Gál Imre Önarckép
Görbe Ferenc Önarckép
Griechich Tamás Önarckép
Grosswald Vencel Önarckép
Gyukics Péter Önarckép; Dr. Hefelle József, Körtvélyesi László
Gyulai Bence Márton Önarckép
Gyurján Eszter Zátonyi Tibor; Gulyás Miklós; Fekete Zsolt; Szalontai Ábel
Hegedűs 2 László Transzformált énkép 2
Hemző Károly Almási László: Komlós Tibor, Hemző Károly; Hemző Károly: Pálfai Gábor; Hemző Károly: Almási László; Kotnyek Antal: Farkas Tibor; Farkas Tibor: Novotta Ferenc; Farkas Tibor: Bohanek Miklós; Farkas Tibor: Féner Tamás; Hemző Károly: Korniss Péter; Hirsch Tibor: Hemző Károly; Önarckép babával 1983; Farkas Tibor: Kotnyek Antal
Herendi Péter Balla András; Gábor Enikő
Hohl Tibor Önarckép
Hortolányi Anikó Hortolányi Anikó és Fazekas Norbert
Horváth Dávid T. Balogh László; Lugosi Lugo László; Lucien Hervé; Eifert János; Benkő Imre; Bánkuti András; „Zeze” Schiller Zsuzsa; Szabó Barnabás
Horváth M. Judit és Stalter György Közös önarckép
Horváth Péter Önarckép
Ilku János Ilku János, önarckép
Inkey Alice Önarckép; Inkey Tibor
Juhász Miklós Önarckép
Kabáczy Szilárd Önarckép, 1998.
Kalmár Lajos Önarckép
Karácsony Iván Önarckép
Katona István Önkioldó: Féner Tamás, Katona István, dr. Orsolyák József, Gyémánt László
Kemenesi Zsuzsanna Önarckép
Kovács Endre Önarckép
Kovács György Önarckép
Kovács László Önarckép
Kunckel Zoltán Boeselager Ilona, Kunckel Zoltán
Kunkovács László Önarckép
Lábady István Önarckép
Lugosi Lugó László Önarckép
Lussa Vince Dióssy Ferenc: Lussa Vince
Majoros Valéria Vanília Önarckép
Mike Tamás Önarckép Aliennel
Molnár Géza Önarckép
Molnár István Géza Önarckép
Murvai Ervin Szabolcs Önarckép
Nagy Lajos Önarckép
Nagy Péter Oláh Attila; Szentesi Márta; Radu igazság 1.
Németh Andrea Németh Andrea
Németh József Németh József
Reinhold Ott Eifert János és Dozvald János
Réthey Prikkel Tamás Önarckép
Schwanner Endre André Kertész; Vadas Ernő; Lőrinczy György; Komlós Tibor; Nagygyörgy Sándor
Siklós Péter Önarckép
Stefán Attila Önarckép
Symon Györgyi Symon
Szilágyi Lenke Rodolf Hervé; Halas István; Önarckép
Szöllősi Géza Önarckép
Tarjáni Antal Önarckép
Tóth Ego István Önarckép
Tóth István Szöllősy Kálmán; O.P. Sharma: Tóth István
Tóth József Füles Önarckép
Török László Önarckép
Tricepsz Búza Krisz, Az éhezőművész c. 40 napos, body art performansz fotósa
V. Molnár Imre Önarckép
Zai Dalma Önarckép
Zalán Klára Önarckép
Zátonyi Tibor Önarckép
Zsila Sándor                 Önarckép
 
Eifert János: Réti Pál fotóművész, fotóesztéta (Budapest, 1970) 
Eifert János: Réti Pál fotóművész, fotóesztéta (Budapest, 1970)

Milyen pofát vágjunk?

Az Arckép/Önarckép pályázat kiállítása,

Nemzeti Táncszínház Premier galériája, 2002. május – június

A Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Mutassa meg arcát a jövőnek! felszólítással fordult valamennyi, az ezredfordulón alkotó fotográfus felé azzal a szándékkal, hogy először a magyar fotográfia történetében, megpróbáljon a teljességre törekedve összegyűjteni, kiállítani, és egy kötetben megjelentetni, önálló honlapon, az Interneten is közzétenni mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott. Beküldhetők voltak önarcképek, illetve más fotográfusról készített felvételek. Hogyan valósult meg mindaz, amely Kincses Károly ötleteként, a pályázat kiírásában megfogalmazódott?

A pályázati kiírás, amely megjelent Pályázatfigyelőben, szaklapokban és az Interneten, postázva lett szinte mindenkihez, aki „él és mozog” a szakmában. Mégis, sokáig nem mozdult senki. A rendezők rágták a körmüket izgalmukba, nem tudták mire vélni a csendet. Aztán, ahogyan szokott lenni, a végső határidő előtt kicsivel kezdtek özönleni a képek. Megszólaltak a telefonok, – „Ugye még nem késtem le a beadást?” – érkeztek a képek postán és személyesen, a legváltozatosabb méretben és kivitelben, minőségben. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ Hold utcai helységeiben roskadoztak az asztalok a sok fényképtől. Egy szép napos délután, amikor már nem lehetett tovább halogatni – Kincses Károly, Tóth József Füles és jómagam – nekiláttunk a képek átnézésének és a válogatásnak. Nem zsűriztünk, nem díjaztunk, hanem egy elhatározott koncepció alapján az óriási képhalmazból megpróbáltunk egy olyan tárlatot összehozni, amely a kiállítóhely méreteihez alkalmazkodva aránytartással mutat be „mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott”. Ebből persze az is következett, hogy hiába készült érdekes képek egész sora egyik-másik fotográfusról, egynél több róla sem kerülhetett falra. Falra kerülhettek viszont szakmai-művészi vonatkozásban gyenge képek is, amelyeknek egyetlen erénye csak az volt, hogy az általuk ábrázolt személy „valaki”. Végül a kiválasztott képekből, a Magyar Fotográfiai Múzeum történeti anyagával kiegészítve – 2002 májusában, a Fotóhónap 2002 rendezvénysorozat keretében – érdekes tárlat nyílt a Nemzeti Táncszínház Premier Galériájában. Kincses Károly, aki „kitalálta” a pályázatot, joggal mondhatta a végeredmény láttán: nem ilyen lovat akartam. Az eredeti elképzelései szerint a Mai Manó Ház összes termei ki lettek volna tapétázva a beérkezett képekkel. Sajnos – és ez nem az ő hibája – a közben elkezdődött átalakítások miatt a Magyar Fotográfusok Háza nem tudta fogadni az anyagot, pénz hiányában a könyv sem jött össze, és az Interneten sem látható a fotográfusokat bemutató honlap. És, valljuk be őszintén, az alapkoncepcióval és a beérkezett anyagokkal sem lehetünk teljesen elégedettek. Miért is? Mert már elkényeztettek bennünket más, korábban megvalósult elképzelésekkel. A nyolcvanas években például a Fotóművészet című folyóirat egy nagyszerű önarckép-különszámot jelentetett meg. Ebben nagyszerű fotográfusok érdekes és értékes önarcképeit láthattuk, amelyeket – emlékezetem szerint – Végvári Lajos, Beke László, Albertini Béla, Féjja Sándor, Tőry Klára és más nagyszerű írástudók élvezetes tanulmányai, művészettörténeti- és műfaji elemzései kísértek. Aztán emlékszünk még a II. Országos Fotóhetek egyik merész, meghökkentő felfogású projektjére is, az Előre Állóhajó által meghirdetett Önaktok pályázat kiállítására. Vagy – hab a tortán – nem is olyan régen láthattuk a Fotográfusok Háza nagy kiállítótermében a Tóth József Füles által tervezett, könyv- és kiállítás formájában létrejött Magyar fotográfusok arcképcsarnokát, egy kitűnő ötlet nagyszerű és szellemes megvalósulását. Ezek után már nem lehet akármilyen dologgal előállni. Az Arcképek/Önarcképek pályázat kiállítását nemcsak az előzmények ismeretében illethetjük kritikával, hanem néhány szerző és képe színvonaltalansága miatt is. Az, hogy sokan egyszerű igazolványképet küldtek, eredeti (pl. 4×5 cm) méretben, akár poén is lehetett volna. Az ötletre épülő, szellemes megoldásaival és a lélek mélységeit érintő „ütős” képek mellett az ilyen poénos megoldások igencsak halványra sikeredtek. Jól tudom persze, a portré, emberábrázolás nem egy könnyű műfaj, az önfényképezés, az önarckép különösen nem. Ha másokat fényképezünk, „elég” az emberismeret, a mások iránti érzékenység, empátia, a lélekbelátás képessége. Ha önönmagunkat fényképezzük, egyszerre kell kívül-belül lennünk. Távolságtartással, felülemelkedve, de mégiscsak közel kell kerülnünk önmagunkhoz, elemezni, megismerni jellemünket. Milyenek vagyunk? Ha magunknak sem tetszünk, merjük-e a kamera előtt vállalni? Öltözzünk kényelmesbe, vagy legyünk elegánsak? Hogyan viselkedjünk a kamera előtt? Legyünk, kedvesek, elbűvölők? Esetleg bölcsek, okosok, sziporkázóan szellemesek? Vagy éppen látszódjunk álmosnak, fáradtnak, elgyötörtnek, gyötrődő és meggyötört értelmiséginek? Mutassunk erőt, magabiztosságot, vagy legyünk gyengédek? Milyen pofát vágjunk tehát? Ha sikerült végre valamilyen kifejezést magunkra erőltetni, akkor hogyan fényképezzük le azt? Milyen távolságról, milyen objektívvel, milyen környezetben? Álljunk fénybe, vagy ellenfénybe? Használjunk tükröt? Ha végre minden „összeállt”, ki nyomja meg a gombot? Mi magunk, kinyújtott karral, vagy állványra téve, távkioldóval? Vagy kérjünk meg valakit a kattintásra? Ha már „idegenkezűség” van a dologban, akkor az még önarckép, vagy már a szerzői jog is a kattintóé? Számos más kérdés is felvetődhet az önarckép készítése folyamán, amelyeket persze magunknak, a kép készítőinek kell tisztáznunk, lehetőleg a kép falra kerülése előtt. A kérdések megválaszolása nem maradhat a tárlatlátogatóra. Neki csak a végeredmény „jár”. És a végeredményt – ötös osztályzattal – számos fotográfus biztosította. Landau Erzsi: Moholy-Nagy Lászlója, Kerny István: Trükk-önarcképe, Kovács Tibor: Juan Gyenese, Reismann Mariann: dr. Vajda Ernője, Bortnyik Sándor: Hevesy Iván és Kálmán Katája, Henri Cartier-Bresson: Robert Capája, Rónai Dénes: Pécsi Józsefe, Vydareny Iván: Angeloja, Benkő Imre: Zaránd Gyulája, Fekete István: Kincses Károlya, Almási László: Komlós Tibor és Hemzö Károlya, Farkas Tibor: Féner Tamása, Chochol Károly: Önarckép Borsos József szellemébenje, Tricepsz: Buza Krisz portréja, Bajtai Lajos: Önarckép, utcai gyorskép-kamera tükrébenje, Veress Ferenc, Bárány Nándor, Fényes Tamás, Hemző Károly, Chochol Károly, Assai H. Péter, Bödö Viktória, Apáti Tóth Sándor, Boross András, Csernus Ágnes, Csibi Natália, Zsila Sándor és mások önarcképei mindenféleképpen kiemelkedő értékei a kiállításnak, és sok fiatal, vagy kevésbé ismert, szemérmesen rejtőzködő fotográfus vált ismertté. Örülök, hogy a képek által megismerhettem, vagy újra felfedezhettem arcaikat. 

Végül is, a számos észrevételem ellenére hasznosnak ítélem a kiállítást. A Nemzeti Táncszínház Premier galériája igényes teret adott a képeknek, és Herendi Péter a paravánokkal és falfelületekkel gazdálkodva jól használta ki a teret. A szakma és közönség szemmel láthatóan élvezte, érdeklődéssel fogadta a bemutatott anyagot, és a „nézettségi mutató” sem volt rossz. Napi három-négyszáz ember, a táncszínház közönsége mellett a Várban sétáló és a galériába betévedő érdeklődők százai voltak részesei a találkozásnak, amely során jó néhány ismert és eddig kevésbé ismert fotográfus mutatta meg arcát a jövőnek. Az anyag nagy része, a szerzők által felajánlott képek a Magyar Fotográfiai Múzeumba, és/vagy a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációba kerülve tovább élnek majd, hogy a jelen és jövő számára teljes/szűk keresztmetszetét adják a jelenkor fotográfiájának, fotográfusainak. Mert kép és készítője ritkán válik el egymástól.

Eifert János, a kiállítás kurátora

(Foto Mozaik, Budapest, 2002. augusztus 24.)

Eifert János: Kíváncsi önarckép (2002) Eifert János: “Kíváncsiskodó” önarckép (2002)