Öt világrész fotóművészete (16.)  Tóth István gyűjteményéből

Győr, Xantus János Múzeum Rómer terme, 2002. szeptember 5-22.

Az Öt világrész fotóművészete kiállításnak és gyűjteménynek a története több évtizedes múltra nyúlik vissza. A hatvanas évek közepén a Ceglédi Foto Club vezetősége – köztük Tóth István, a klub akkori elnöke is – elhatározta, hogy nemzetközi kiállítást szerveznek. Az akkoriban legeredményesebb fotográfusokat hívták meg, személyenként tíz-tíz képpel. A meghívottak között szerepelt a világhírű Yousuf Karsh, a szovjet Dmitrij Baltermansz, a lengyel Edward Hartwig, és sokan mások is. Gyűltek a képek, nagy izgalommal készültek a kiállításra. Szép katalógus is készült, amelyet a megnyitó napján majdnem bezúzattak. Aztán, mint a mesében, minden jóra fordult. A kiállításnak óriási sikere lett, híre a határokon messze túljutott és átvéve az ötletet, rövidesen számos hasonló külföldi tárlatot rendeztek.

Tóth István továbbra is figyelemmel kísérte a legkiválóbb külföldi kiállítókat, felvette velük a kapcsolatot, majd a legjobb képeiket kérte tőlük a szépen gyarapodó gyűjteményébe. A sok évtizedes munka eredményeként mára kettőezernél több eredeti mű gyűlt össze. A sokszínű és változatos kollekcióból számos kiállítást adott közre. Néhány éve az akkor még „csak” ezerötszáz művet tartalmazó gyűjtemény valamennyi darabját egyidejűleg Székesfehérvár hét(!) különböző kiállítótermében mutatták be. Ezév szeptemberében a MÉDIAWAVE és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény közös rendezésében, Győrben, a Xantus János Múzeum Rómer termében látható Öt világrész fotóművészete éppen a tizenhatodik sorszámot viseli. Eifert János válogatásában természetfotókat, tájképeket láthat az érdeklődő közönség. Különböző országokból, különböző korszakokból mintegy fotótörténeti áttekintésben láthatjuk, hogy a világ különböző pontjain hányféle felfogásban, stílusban ábrázolták a tájat, az ember épített- és természeti környezetét. Aszmann Ferenc szürke gulyája, Angelo Funk Pál magyar faluja a harmincas években készült, Val Goretsky (USA) képe metropolisz felhőkarcolóit helyezi az ember mögé. Ken Bryan (UK) a skót táj időtlen nyugalmát, Jiri Bartos (Csehország) a folyópart alakzatait idézi játékos szépségükkel P. G. Chang (Honkong) Tengerparti jelenete a klasszikus fotográfia szabályai szerint készült, míg Leopold Fischer (Ausztria) Vihara a többszörös izohélia eszköztárából merített. Edmund Whitaker (Németország) Három fája a képzőművészeti látásmódot idézi, Irene P. Froy (Belgium) képei vászonra nyomtatott digitális printek. Wellington Lee (USA) Reggele egy számunkra távoli földrész festői látványát hozza közelségbe, Adit Agarwala (India) Utolsó fogja jelképi erejével mutat a távolba. Hozhatnám példaként Guerrino Bertuzzi (Olaszország) Tavasztáncát, Karl Darnhofer (Ausztria) Károgó varjait, Péteris Jaunzemi (Litvánia) Revelációját, vagy Enzo Lombardi (Olaszország) Esernyős hölgyét, mindig ugyanoda lyukadnék ki: a képek, amelyek tíz-húsz-harminc éve, vagy mégkorábban, jórészt ezüstalapú, fekete-fehér anyagokra készültek, kevés színnel, de mégis változatosan jelenítik meg a világ tájait, az ember és a természet kapcsolatát, és ugyanakkor bepillantást engednek a fotográfia sokszínű eszköztárába, korok és korszakok művészi hitvallásába, az egyes alkotók műhelytitkaiba is.

Eifert János, a kiállítás kurátora                                                                                                                                           Győr, 2002. augusztus 22.

A Mai Manó Ház teljes birtokbavételének első fotóárverése a Budapest Marriott Szálló Báltermében 2002. szeptember 20-án, pénteken 16.00 órakor kerül megrendezésre. Ez annak a hagyománynak a folytatása, amelyet a Mai Manó Ház alapítói kezdeményeztek a Nagykiállítóterem megépítése előtt.

 Az árverés képeinek kiállítása megtekinthető a Mai Manó Ház első emeletén 2002. szeptember 5. és 17. között.

Minden hétköznap: 14 és 19 óra között

Hétvégén és ünnepnap: 11 és 19 óra között

Bevezetés

A 108 éves Mai Manó Házban ötödik éve működő Magyar Fotográfusok Háza régi tervét váltja valóra első fotóaukciója megrendezésével. Az adományszerzésen túl célunk a fotográfia, mint műtárgy elismertetése.

 Amíg az elmúlt száz évben a festményen kívül a grafika és a rajz a magyar gyűjtők érdeklődését mindig is felkeltette, a fotográfia, annak ellenére, hogy már 1839 óta létezik, Magyarországon csak egy parányi, megszállott gyűjtői kört tudhat maga mögött — s ez meg is látszik a magyar kortárs fotográfia helyzetén.

 Az első aukciót teljes egészében adományokból rendezzük. Adományozták a képeket, a helyszínt, a katalógus nyomtatását, a felszolgált bort, és az árverező személy is nekünk adományozta idejét és energiáját.

 Nagylelkű adományozóink nevét a következő oldalon olvashatják. Külön köszönet a szervező bizottság elfoglalt üzletember tagjainak, akik szűkös idejüket bőkezűen rendelkezésünkre bocsátották.

 Az aukció módszerében, lebonyolításában a Houstonban a Fotofest fesztivál keretében kétévente megrendezett „Fine Print Auction” módszereit követjük, melyet módomban állt a helyszínen tanulmányozni. Külön köszönet a tanácsokért Wendy Watriss-nak, Fred Baldwinnak, és Martha Skow aukció koordinátornak, akik feltárták előttem szakmai titkaikat.

Ugyancsak hálával tartozom a New York-i Trust for Mutual Understanding alapítványnak, amely tanulmányutamat lehetővé tette, személy szerint Richard S. Lanier igazgató úrnak.

 2002 reményeink szerint csak a kezdet. Hagyományt szeretnénk teremteni, olyan rendszeres aukciót, amely idővel bekerülhet a jelentős európai fotóárverések sorába. Ami nagyban hozzájárulhat a magyar fotográfia hajdani rangjának visszaszerzéséhez.

Török András

A Magyar Fotográfusok Háza igazgatója

Egy jó csere: pénzt fotóra

Kincses Károly

 Ha énnekem sok, de legalább is elég pénzem lenne, mindent megvennék, amit pénzért adnak, de legfőképpen kortárs fotográfiákra költenék.

Ha én gazdag lennék, senki nem kérdezné meg tőlem, miért erre költök. Nem vagyok gazdag, válaszolok.

Amióta az emberek nem csak a barlangok falára festenek, hanem mozdítható, elvihető műalkotásokat hoznak létre, feltámadt az igényük, hogy bizonyos, nekik tetsző, vagy valamely más okból fontos képeket csak ők nézegethessenek, csak az ő barlangjuk, palotájuk, lakásuk falát díszítsék velük. Ennek több oka lehet. Egy, a primer örömszerző képesség. Mert, ha az embernek elég vagy sok elköltenivalója akad, úgy érzi, megengedheti magának, hogy olyan tárgyakkal vegye körül magát, melyek örömet okoznak a látványukkal. Valóban, megengedheti. Kettő, a presztízs szempontok. Mert azt gondolja, hogy az őt barlangjában, palotájában, lakásában felkereső vendég szétnézve, a környezetében lévő tárgyak alapján ítéli meg őt magát. Mást gondol, ha semmi sincs körülötte, mást, ha vacak reprodukciókat lát és megint mást, ha eredeti műalkotások díszítik a falakat. Jogosan gondolja. Három, a pragmatizmus. Pénzt naponta sokszázezer példányban folyamatosan nyomnak a pénzjegynyomdák. Egy pénzdarab birtoklása a ráírt számtól függően bírhat valamelyes élvezeti értékkel, de hogy esztétikailag nulla, az biztos. És egy még akár szép is lehet, de tízezer ugyanolyan már uncsi. Ráadásul a folyamatos használat során gyűrődik, szakad, piszkos és viseltes lesz, ami még önmagában nem akkora probléma, de ha egy esetleges pénzügyi tranzakció nyomán a ráírt nullák száma vészesen lecsökken, akkor már végképp nem sok öröm van benne. Láttunk már mill és billpengőket anyagár alatt funkcionálni. Ezzel szemben a műalkotás más. A képben megtestesülő tehetség, alkotóerő, tudás nem inflálódik, hanem az idő múlásával egyre értékesebb lesz. Minden változik, az épületeket átépítik, a falakat átfestik, a régi pénzeket újabbakra cserélik, emberek, történelmi szituációk jönnek-mennek, de a műalkotás ugyanolyan marad, nem változik. Amilyennek egyszer megcsinálták, olyan az idők végezetéig. Ugyanolyannak látjuk harmincévesen és húsz év múlva plusz három dioptriával is. A műtárgyba fektetett pénz őrzi értékét vagy növeli, anélkül, hogy reggelente órákat töltenénk a börze-kurirok olvasgatásával, a műtárgy felvidít, ha rossz a kedvünk, jóleső elégedettséggel tölt el, ha örülünk, szóval aki még nem próbálta, rajta, aki már tudja, az gyakorolja.

Utolsó kérdés. Miért éppen fotográfiát? Mert minden kor kitermeli a neki megfelelő művészeti formákat, stílusokat. Az ősember a barlangrajzokat, az egyiptomiak a piramisokat, a görögök az antik szobrokat, a korai kereszténység a freskókat, falfestményeket, a barokk a táblaképeket, a huszadik, huszonegyedik század eleje a fotográfiai úton készült műtárgyakat. Álljunk meg itt egy percre. A fényképezést 1839-ben fedezték fel, jó százhatvan esztendőn keresztül élt és virágzott, s éppen mostanában nagyon jelentős átalakuláson megy át. A fényképezés minden része, a művészi képalkotást leszámítva, elhagyja a nehézkes múltszázadi technológiákat, s digitális jelek formájában készül, terjed és marad fenn. Mondom, kivéve a fotóműtárgyakat, mert ezeknél az alkotók jelentős része megmarad a történeti technikák mellett. Gyorsan eljön az a pillanat, amikor szétnézünk, s a hagyományos fotó szinte minden megjelenési formájában kompjúter-függő lesz. S akkor a kézzel, kémiai úton előállított, nem tetszés szerinti számban sokszorosítható fénykép ugyanolyan ritka és nehezen megszerezhető lesz, mint ma egy rajz, grafika, festmény. A ma kortárs fotográfiája holnap már a tegnap műtárgya, itt most például ezen az árverésen könnyedén cserélhető. Pénzt képre.

Vannak még érveim, de azokat majd csak a sikeres árverés után mondom el.

A képek szerzői és adományozói:

Almási László
Apáthi-Tóth Sándor
B. Müller Magda
Bahget Iskander
Bajtai Lajos (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Balla András (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Baricz Katalin
Barta Zsolt Péter
Benkő Imre
Bíró Klára (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Boros György
Bozsó András
Brezina Zoltán
Cseri László (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Danziger Dániel
Eifert János (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Eperjesi Ágnes
Fábry Péter
Fazekas György (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Fejér Ernő
Féner Tamás
Frankl Aliona
Friedmann Endre
Gaál Zoltán
Gárdi Balázs
Gellért Géza, Dr. (Vintage Galéria)
Glázer Attila
Gőbölyös Luca
Gulyás Miklós
Hanuszik Zsolt
Haris László (Bendegúz Stúdió Bt.)
Hegedűs 2 László
Hemző Károly
Holics Gyula (Vintage Galéria)
Horváth Dávid
Horváth Péter
Inkey Tibor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Jankovszky György
Jokesz Antal
Katona István (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Kása Béla
Kecskés Péter
Keleti Éva
Kerekes Gábor
Klotz Miklós
Koncz Zsuzsa
Korniss Péter
Kotvics Katalin
Kovács Melinda
Lőkös Zoltán
Lugosi Lugo László
Mai Manó (Bánkuti András, 10 db)
Major Lajos
Major Rebecca
Markovics Ferenc
Maurer Dóra
Miskolczi Emese
Molnár Edit
Nádas Péter
Nagy Tamás
Nagygyörgy Sándor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Németh József (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Rákosi Péter
Reismann János (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Rosta József
Rostoványi Éva
Sarkantyu Illés
Schopper Tibor (Magyar Fotográfiai Múzeum)
Simon Csilla
Síró Lajos
Soltész István
Sopronyi Gyula
Spilák Zsuzsanna
Szabóky Zsolt
Szamódy Zsolt
Szász Lilla
Szilágyi Lenke
Tokaji András (Vintage Galéria)
Tóth György (Novomeszky Galéria, USA)
Tóth József
Török László
Vancsó Zoltán
Vécsy Attila
Vékás Magdolna
Walter Péter
Zöld László
Zsila Sándor

“…(Jelenleg a Kieselbach Galéria mellett az Ágens Fotógaléria rendez rendszeres fotóárveréseket, de, mint fentebb láttuk, a festményárveréseken is egyre gyakrabban tűnik fel jó pár igazán értékes művészi fotográfia is.) Mindenesetre ezen a téren az elmúlt hat évben a fotó már így is hatalmas utat járt be azóta, hogy a Mai Manó Ház 2002 szeptemberében megrendezett első fotóárverésén az ismert kortárs magyar fotográfusok közül Korniss Péter 360, Baricz Katalin 220, Eifert János 180, Inkey Tibor 160, az inkább íróként ismert, bár eredetileg fényképész Nádas Péter 150, Keleti Éva pedig 110 ezer forintos leütést ért el.”  (Martos Gábor, fotopost.hu, 2008.10.18.)

Öt világrész fotóművészete tizenhatodszor
Válogatás Tóth István fotóművész gyűjteményéből
Xantus János Múzeum Rómer terme, Győr, 2002. szeptember 5-22.

Az Öt világrész fotóművészete kiállításnak és gyűjteménynek a története több évtizedes múltra nyúlik vissza. A hatvanas évek közepén a Ceglédi Foto Club vezetősége – köztük Tóth István is – elhatározta, hogy nemzetközi kiállítást szerveznek. Az akkoriban legeredményesebb fotográfusokat hívták meg, személyenként tíz-tíz képpel. A meghívottak között szerepelt a világhírű Yousuf Karsh, a szovjet Dmitrij Baltermansz, a lengyel Edward Hartwig, és sokan mások is. Gyűltek a képek, nagy izgalommal készültek a kiállításra. Szép katalógus is készült, amelyet a megnyitó napján majdnem bezúzattak. Aztán, mint a mesében, minden jóra fordult. A kiállításnak óriási sikere lett, híre a határokon messze túljutott és átvéve az ötletet, rövidesen számos hasonló külföldi tárlatot rendeztek.
Tóth István továbbra is figyelemmel kísérte a legkiválóbb külföldi kiállítókat, felvette velük a kapcsolatot, majd a legjobb képeiket kérte tőlük a szépen gyarapodó gyűjteményébe. A sok évtizedes munka eredményeként mára kettőezernél több eredeti mű gyűlt össze. A sokszínű és változatos kollekcióból számos kiállítást adott közre. Néhány éve az akkor még „csak” ezerötszáz művet tartalmazó gyűjtemény valamennyi darabját egyidejűleg Székesfehérvár hét(!) különböző kiállítótermében mutatták be. Ezév szeptemberében a MÉDIAWAVE és a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény közös rendezésében, Győrben, a Xantus János Múzeum Rómer termében látható Öt világrész fotóművészete éppen a tizenhatodik sorszámot viseli. Eifert János válogatásában természetfotókat, tájképeket láthat az érdeklődő közönség. Különböző országokból, különböző korszakokból mintegy fotótörténeti áttekintésben láthatjuk, hogy a világ különböző pontjain hányféle felfogásban, stílusban ábrázolták a tájat, az ember épített- és természeti környezetét. Aszmann Ferenc szürke gulyája, Angelo Funk Pál magyar faluja a harmincas években készült, Val Goretsky (USA) képe metropolisz felhőkarcolóit helyezi az ember mögé. Ken Bryan (UK) a skót táj időtlen nyugalmát, Jiri Bartos (Csehország) a folyópart alakzatait idézi játékos szépségükkel P. G. Chang (Honkong) Tengerparti jelenete a klasszikus fotográfia szabályai szerint készült, míg Leopold Fischer (Ausztria) Vihara a többszörös izohélia eszköztárából merített. Edmund Whitaker (Németország) Három fája a képzőművészeti látásmódot idézi, Irene P. Froy (Belgium) képei vászonra nyomtatott digitális printek. Wellington Lee (USA) Reggele egy számunkra távoli földrész festői látványát hozza közelségbe, Adit Agarwala ( India) Utolsó fogja jelképi erejével mutat a távolba. Hozhatnám példaként Guerrino Bertuzzi (Olaszország) Tavasztáncát, Karl Darnhofer (Ausztria) Károgó varjait, Péteris Jaunzemi (Litvánia) Revelációját, vagy Enzo Lombardi (Olaszország) Esernyős hölgyét, mindig ugyanoda lyukadnék ki: a képek, amelyek jórészt ezüstalapú, fekete-fehér anyagokra készültek, kevés színnel, de mégis változatosan jelenítik meg a világ tájait, az ember és a természet kapcsolatát, és ugyanakkor bepillantást engednek a fotográfia sokszínű eszköztárába, az alkotók műhelytitkaiba is.

Eifert János, a kiállítás kurátora

Beijing, a szállónk melletti étteremben ünnepi ebéd tiszteletünkre. A Kínai Fotóművészek Szövetsége elnöke mellett foglalok helyet.