János Eifert - Photographer

Archive for február, 2003

TÁNC – KÉP – KÉP – TÁNC fotókiállítás a Rómer Ház fotókörének, a Győri Fotóklub és más győri művészek munkáiból. Petőfi Sándor Művelődési Ház, Győr, 2003. február 27 – március 28.

Győri VTV, interjú Eifert Jánossal (Győr, 2003.02.27.)

2003.02.27-Andris,-kata Lőrinc-Kati 2003.02.27Tánc-Kép-Kép-Tánc

Tánc, Kép, Kép, Tánc – Petőfi Sándor Művelődési Ház, Győr, 2003. február 27 – március 28.

Rendezte: Lőrinc Katalin és Eifert János, megnyitotta: Pátkai Tivadar költő, közreműködtek a Győri Tánc- és Képzőművészeti iskola balettnövendékei. A kiállított képek a Rómer Ház fotóköre, a Győri Fotóklub tagjainak, valamint Eifert János munkái.

2003.02.27.-Győr-Tánc-Kép 2003.02.27-Tánc-megnyitón Eifert János felvételei

2003.02.27-Eifert-rendez Eifert-Barokk-másképp-02

Eifert János: Barokk másképp (Győr, 2003)

Győri VTV interjú Eifert Jánossal, 2003. február 27.

Győri-VTV-interjú-Eifert-Jánossal

Győr, Petőfi Művelődési Központ. TV-interjú kiállításrendezés közben.

Újságszerkesztést “adok elő” a Magyar Táncművészeti Főiskola táncelméleti szakíró szakos hallgatóimnak, Budapest, 2003. február 13. 12:30-14:00

Magyar Táncművészeti Főiskola, új épület (Photo: Eifert János) Magyar Táncművészeti Főiskola (Photo: Eifert János)

Magyar Táncművészeti Főiskola, elméleti szakos hallgatóim (Photo: Eifert János)

Újságszerkesztést “adok elő” a Magyar Táncművészeti Főiskola táncelméleti szakíró szakos hallgatóimnak (Budapest, Columbus u., 2003. február 13. 12:30-14:00)

Eifert János: Kerek riport Kerekes Gáborral. FotoVideo 2003/1-2, V. évf. 1-2. szám, 2003. január-február

kerekes1

 

kerekes316

 

Eifert János

Kerek riport – Kerekes Gáborral

Ha Kerekes Gábor tevékenységét nézem, annak a reneszánsz művésznek az alakja tűnik elém, aki mesterien bánt az anyaggal, kővel, olajjal, vászonnal, szénnel és bronzzal akár, de közben védelmi rendszereket, palotákat, síremlékeket, ágyúkat tervezett, bútorokat faragott, zöldséget és gyümölcsöt termesztett kertjében. Uralkodók, hercegek, a pápa vagy a szomszédasszony megrendelésére dolgozott, eközben készültek csodálatos művei, amelyeket az utókor, a művészettörténész szájtátva csodál még ma is, vagy ma már egyre inkább. Nem tudom, illik-e, szabad-e, lehet-e egyáltalán egy magyar fotográfust egy itáliai reneszánsz művészhez hasonlítani, de Kerekes Gábor olyan fotográfus-tudós-művész, akinél ez az összevetés nem tűnik túlzónak. Mindenesetre – és ezt sokan kimondták már – a mai magyar fotográfiának emblematikus alakja, hite, hitele is meghatározó, mértékadó.

Ő ugyan nem a XIV-XVI. században, hanem1945-ben született, és persze nem Itáliában, hanem Oberhart-ban (ami már nem annyira persze, de a háborús évek, édesapja elhurcolása sok mindent megmagyaráz, „perszévé tesz”). Művészi pályája is nehezen alakult. A Kölcsey Gimnáziumban szerzett érettségijét sikertelen felvételi követte a Képzőművészeti Főiskolán, talán ez is motiválta, hogy még életében „elment az életbe, az életet tanulni”. 1964 és 1973 között pincér, közben elvégzi a fényképész szakmunkásképző iskolát, majd a Budapesti Fényképész Szövetkezet segédriportere. 1974 és 1979 között a Vasipari Kutató Intézet fényképésze. 1979 és1984 között újra pincér, majd 1985-től a Képes 7, ezt követően a Képes Európa fotóriportere. Elege lehetett a munkahelyi kötöttségekből, szabadúszó fotóművészként dolgozik tovább, de megszakítja ez irányú tevékenységét is. 1983–1992 között egyáltalán nem fényképez. 1992-től a camera obscura különféle módozataitól kezdve a történeti fotóeljárásokon (sópapír, kimásolópapír, kalotypia, cianotypia, stb) át a Polaroidig terjed technikai repertoárja. Épített magának egy 30×40 cm-es kamerát, amellyel nem a régi korok stílusait mímeli, hanem ízig-vérig mai fotográfiákat készít. Az egyedi technika, utánozhatatlan megjelenítés akár tiltakozás is lehetne a nagy példányszámban megjelenő, dömping-árúvá sekélyesített tucatárú/értékű művészet ellen. Képei készítésénél sokat töpreng, gondolkodik, mérlegel, ám képei mégsem görcsösek. A könnyedség, a múzsa csókja érződik rajtuk.

Lakásában, a nagyszobában ott áll a már említett 30×40 cm filmméretre, fából készült, kihuzatos fényképezőgép. Majd két éves munkával te magad építetted. Miért?

- Képeim igénylik a gondos kivitelezést, a tűéles anyagvisszaadást, a technikai tökéletességet. Ezt elérni csak nagyméretű filmmel lehet. A kontaktolás eleve feltételezi a legalább18×24 cm-es, vagy a 30×40-es negatívméretet. Azok a 300-600 cm közötti gyújtótávolságú, apokromatikus objektívek, amelyekkel dolgozom, tökéletes rajzúak. Igaz, nem a könnyen hordozható kategóriába tartoznak, súlyban egyenként is elérik a 3-4 kilót. A kazettacseréhez mindig viszek magammal egy 120×90 cm-es töltőzsákot, így a töltés, a filmcsere is a helyszínen megoldható. Sajátos filozófiát, elmélyült munkát, precíz kezelést követelnek az ilyen típusú kamerák. Amikor megépítettem az első gépemet, egy évig tanultam vele fényképezni.

Laborjában patikatisztaság, tökéletes rend van. Mint a képein. Nincsenek bűzölgő vegyszerek, szétszórt papírok, gyanúsan tocsogó vegyszeres tálak.

            – Fontos, hogy rend legyen körülöttem. Sötétben is tökéletesen kell tájékozódnom, különben nem találnám a kellő időben az éppen szükséges dolgokat. A papírra a fényérzékeny réteget is magam kenem fel. Az alapanyag tekercsben áll itt a laboromban, a megfelelő méretre vágás, előkészítés után pl. a sópapírnál, nátriumkloridos fürdőben úsztatom, majd viszem fel az ezüstöt a felületre.  Miért pepecselek velük ennyit? Szükségesek képi világom megjelenítéséhez. A régi-új technikákat gondolataim kifejezése eszközeként használom. Nem szép, hanem jó képek készítésére törekszem. A művészi profizmushoz (Fine Art) hozzátartozik az előbb említett technika. Képeimet, ha elkészültek, cérnakesztyűvel fogom meg, szignálom, sorszámozom, dátumozom őket. Soha nem használok RC papírt, retusra is csak a megfelelő festéket használom. Állandóan csipegetem fel az újat, az élményeket, folyamatosan képezem magam. Hogy milyen irányba? Ma, az újszerű technológiák megjelenésével a fényképezés két irányba halad. Az egyik a digitalizálás irányába, amely lehetőséget ad a gyors megjelenítésre, a képek tömeges célba juttatására, a dömpingre. A másik irány – amely felé én is haladok – a megőrzés, a tradíció folytatása, a folyamatosság, a szellemi megújulás, az egyediség. Lassan a gyártók is leállnak a hagyományos termékek előállításával. Változnak a nyersanyagok, a hordozók is, pedig egy kép öt, tíz, vagy száz év után is ugyanazt a megjelenítést igényli. A FORTE a háború előtt még 150 féle papírfajtát gyártott. A különböző méretű, tónusú, fokozatú papírjainak választékából mára már csak töredék maradt. Másutt, például Amerikában, törekednek a folyamatosságra. Ha nem is tömegigényeket kielégítendő, de még mindig gyártják és forgalmazzák azokat a hordozókat, nyersanyagokat, vegyszereket, amelyek nélkül szegényesebbek lennének a fotográfia műfajai. Nálunk majd mindent elfelejtünk, majd újra felfedezünk, de akkor már sokkal nagyobb árat kell fizetnünk érte.

 MŰ-Terem Galéria, Debrecen; Galeria Spectrum Sotos, Spanyolország; Robert Koch Gallery, San Frncisco, USA, Paris Salon, Piramid, Franciaország, Pozsonyi Fotóhónap, Szlovákia; Budapest Galéria, Museum voor Fotografie, Antwerpen, Hollandia, Pécsi Galéria; Zinc Gallery, Stockholm, Svédország; Galerie Conontretype, Bruxelles, Belgium, BOLT Galéria, Budapest; Ernst Múzeum, Budapest; Le Parvis, Tarbes, Franciaország; Museo Ken Damy, Brescia, Milano, Olaszország; Liget Galéria, Budapest; Mala Gallery, Warsawa, Lengyelország; Ferencvárosi Pincetárlat, Budapest – sikeres kiállításai belföldön és külföldön is.

- Nem tesz elbizakodottá, de örülök annak, hogy külföldi galériákban sikeresek a kiállításaim. A galériások vissza-visszatérnek hozzám, újra és újra kérnek tőlem anyagot, s rendeznek kiállítást belőlük. Úgy gondolom, önmagában az nem elég, ha egy fotográfusnak jó képei vannak. Jól tudok kommunikálni, beszélek franciául, e-mailezek, anyagokat, nézőképeket küldök a drótpostán, hagyom bejönni az információkat, és sokat utazom. Bécs, Pozsony, Párizs, New York, Amszterdam, Madrid, Arles – ott mindig történik valami, és mindig van valaki, akivel találkozni lehet, akivel összefutni érdemes. Lehet az egy neves fotográfus, galériás, vagy egy érdeklődő, akivel kezet fogni, egymás szemébe nézni, ha a nyelvet nem is beszélem, metakommunikációval megértetni magam, érdemes. Ha elfogadnak, ha képeim tetszenek, kézről-kézre, galériáról-galériára adogatnak. A jelenlétnek még más értelme is van: látni, tájékozódni, befogadni, inspirálódni.

  Az Y…Arte, Artes Y Letras, Spanyolország; New Yorker Times, Graphis 339, Formations, USA; Polaroid Magazin, UK; Photographers International, Taiwan; Frankfurter Rundschau, Alsace, Németország; Imago, Szlovákia; Dumont Foto,The Magic of Photography, Auer Index des Photographers de 1839 á nos jours, Encyclopedie Internationale des Photographers de 1839 á nos jours, Camera Obsura Edition, Franciaország, Svájc; Mauer Dóra: Fényelvtan a fotogrammról – oldalakat szentel munkásságának, katalógusok, CD-ROM-ok közlik képeit, nem lebecsülendő megjelenítésben. Művészettörténészek, kritikusok, esztéták szívesen írnak róla. Fábián László, Beke László, Földényi F. László, Szűcs Károly, Pilaszanovich Irén, Pfisztner Gábor, Lugosi Lugó László, Judith Mara Gutmann, Leo Divendal, Lyle Rexer és Michel Auer más-más szavakkal és összefüggésben, de lényegében ugyanúgy fogalmazzák meg munkásságának lényegét: tudós-művész, aki hittel, megalkuvás nélkül járja a maga útját. Nem alkuszik, nem megvásárolható, nem téríthető el… Nemcsak másoknak, magának is szigorú kritikusa. Kincses károly írja róla a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban: „Benne valósul meg a mai magyar fotográfusok közül egyetlenként talán az a – nem is oly régen még minden mesterfotográfustól elvárt – technikai minimum, hogy eszköztárából több eljárás ismeretével, mindig azt válassza, ami mondanivalójának, a megoldandó feladatnak legjobban megfelel. Újabb képei a születés, létezés, halál, elmúlás kérdéskörét kutatják. Megjelennek bennük a mikro- és a makrokozmosz elemei sajátos, „kerekes”-féle, művészi–tudományos felfogásban. Természetismerete, érdeklődése megmaradt a 19. századi ember szintjén, sőt időnként innen is visszahátrál néhány századot, s az alkimisták köpenyét ölti magára. Az idők során igazi profi vált belőle. Fotóiból él, minél szélesebb körben ismertté és elismertté akar lenni világszerte, s ezért minden szükségeset megtesz. Tanul, kísérletezik, kreatív módon használja a régi korok technikáit, állandóan kritikus módon figyeli magát, munkáját, kapcsolatokat épít, odafigyel a legkisebb részletekre is.”

- Nem azért, mert hogy a szomszéd fűje zöldebb, de nálunk még a kritika is hiányzik. Ha mégis írnak egy-egy kiállításról, zöldségek jelennek meg. A Tájékozódási érzék kiállításomról a Budapest Galériában történt bemutatása után 5 sor jelent meg Magyarország legolvasottabb lapjában, amely egyébként foglalkozik művészetekkel, köztük fotóművészettel is. Ugyanerről a kiállításomról, amelyet a spanyolországi Huesca-ban, a Festival Internaccional de Fotografia Huesca keretében mutattak be, oldalak jelentek meg. Pozsonyban ötször rendeztem kiállítást, egyik sem maradt visszhang nélkül.

 Gyűjtemények, amelyben képidet őrzik:  Musée de l’Elysée, Lausanne, Svájc; Galerie der Stadt Esslingen, Németország; National Museum of Film, Television and Photography, Bradford; Museo Ken Damy, Brescia, Olaszország; Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény számára Fejmetszet című művedet ajánlottad fel. Hogyan készült?

- 1995-ben a Római Akadémia ösztöndíjasaként jutottam el az olasz fővárosba. A  képet Rómában, a Patológiai Intézetben készítettem, 665-ös Polaroid géppel, 8,5×10,5 cm negatívmérettel. A kamerát egy stabil állványon rögzítettem, hordozni van súlya ennek is. Egy kisebb állványra egy reflektorizzót szereltem, ezzel világítottam. A 30 méteres hosszabbító kábelt sose felejtem otthon, evvel bárhová rácsatlakozhatok.

Alkalmazott fotográfia: riportfotó, reklám, illusztráció. Korábbi években, emlékszem, ezeket is jól csináltad.

            – A Képes 7-nél négy év alatt 53 címlapot készítettem. Ott Benkő Imrével, Pólya Zolival, Lengyel Gabival, Müller Judittal, Horváth Péterrel és természetesen a fotórovat vezetőjével, a főszerkesztő-helyettessel, Féner Tamással dolgoztam egy csapatban. Külsősként Stalter György, Kaiser Ottó és mások is betársultak. Nem volt egy rossz gárda, mi? Persze készítettem reklámfotókat, illusztrációkat is, például a BOOM számára, vagy egyéb megrendelésre. Évek teltek el, azóta kihátráltam a sajtóból. Megszűntek fotográfiában gondolkodni, szövegben gondolkodnak csupán, meg szenzációkban. Más a filozófia, más a stílus, más az igény, ezek már nem érdekelnek.

Mesterség és művészet, ASA Fotóstúdió. Kerekes Gábor és Stalter György magán iskolája.

- 1999-ben ötlöttem ki, és szóltam Stalter Gyuri barátomnak, aki éppen akkor egy nagyobb műterem kiépítésére alkalmas lakást vásárolt, hogy indítsunk egy magániskolát. Nyolcvanórás, kezdő és haladó szintű tanfolyamok ezek, nyolc éve csináljuk. A minőséget a kialakított program és a meghívott előadók – a szakma legjobbjai – garantálják. A fotográfia különböző műfajaiban – a riport-, portré-, csendélet-, akt-, divat- és műszaki fényképezésben – a legfontosabb elméleti és gyakorlati tudnivalókkal Baricz Kati, Barta Zsolt Péter, Benkő Imre, Drégely Imre, Eifert János, Féner Tamás, Haris László, Horváth Péter, Korniss Péter, Vékás Magdi és mások számos ismertetik meg a hallgatókat. Van elmélet is. Az egyetemes fotótörténet értékeinek megismerése, a képelemzés, képbírálat mind a modern vizuális szemléletmód kialakítását segítik.

 Zene. Zene mindhalálig…Polcaidonn CD-k rogyásig,  főleg a kortárs zene legjobb merítéséből. Lejátszók, erősítők, hangfalak. Tökéletes hangzás, tökéletes harmónia. Mint a néhány hónapos unoka, aki az interjú közben a nagyapa ölébe kívánkozik.

- A berendezést, a csöves végfoktól (teljesítményerősítő előfokozattól) a hangfalakig, magam építettem. Sokat hallgatok zenét, Bach, Mozart, Purcell mellett a kortárs zenét különösen: Edgar Varése, Sztravinszkij, Bartók, Ligeti, Kurtág, Pendereczki, Steve Reich, 180-as csoport, Stockhausen, Durkó, Bozay, John Cage, de jöhet a jazz, még Jan Garbarek, Keith Jarret, vagy a The Art of Noise is.

A zene mellett persze van fontosabb dolog is, ami gyönyörködtet, megnyugtat: az unokám. Büszke vagyok rá, és a nagypapa szerep egyáltalán nem zavar.

Eifert János

Budapest, 2002. december 8. 

(Megjelent: FotoVideo 2003/1-2, V. évf. 1-2. szám, 2003. január-február)

Józsa Ágnes: Fotó Eifert. Criticai Lapok, XII. évfolyam 2003/2

2003.02-Criticai-lapok

Critikai Lapok, XII. évfolyam 2003/2

Józsa Ágnes: Fotó Eifert

Hányféle ideje van a dolgoknak? S mi a pillanat és mi az örökkévaló? Eifert János első felvételei a néptáncéi. Képes volt a fotográfia dinamizmust nemigen ismerő eszközrendszerével érzékeltetni a ritmust, a lendületet. Hogyan komponál a fotós? Azzal a képkivágással, amelyet a mindenségből kiválaszt. Eifert mindig zárt kompozícióval dolgozott, és ezzel a zárt kompozícióval tudta megjeleníteni a színpadi forgatagot. Aztán ismerem tájképeit. A Hortobágy távoli horizontját, a Holt-Tisza mocsár illatú partjait fényképezte, meg a pár, koszlott fa közé szuszakolódott tanyákat. Különös, de mindegyik kép tele volt gyöngédséggel, líraisággal. Bármihez közelít, szeretettel teszi. (Macskás sorozatának darabjai egyenként idéződnek bennem.) Ha tárgyakat fényképez, azoknak különös aurájuk lesz, mintha a létrehozójuk fáradozása, igyekezete, szépségvágya életre kelne. Az objektív lencséje előtt semmi sem objektív. Múltja lesz, emberi történeteket mesél. Ha lencséjével városokat pásztáz, beléjük költözik a lüktetés. Eifert a sok műfajjal és a sokféle témával ezer arcot mutat, mégis mindegyik képe azonosítható, felismerhető. Felismerhetők a tárgyszerűségről, a zárt kompozícióról és a megközelítés gyöngédségéről. Mindenen a szépség uralkodik. Realizmusa „tündéri”.

Mindeddig nem találkoztam manipulált képével. Szerettem Eifert realizmusát, hitelességét. Legutóbbi kiállításán (Kína: Ablak a falon – MVM Galéria, a legnívósabb fotós galériák egyike, amely nemrég fogadta Féner Tamás és Fejér Gábor képeit) mintha túl akarna lépni a pillanatörökítés tárgyiasságán. Valami miszticizmus telíti a levegőt. Ahogy Dalí tette, szétfolyatja az időt. Semminek nincs kezdete, és semmi nem ér véget, holott ezeken a képeken is zárt a kompozíció. Megbicsaklik, ami folytonos. A táj párában úszik. Ilyen volt évezredekkel ez-előtt és ilyen lesz évezredek múlva. Megtagadja, ami emberi. A portrék is különböznek a megszokottól. A tekintetek elé- és mögénéznek, ezért bár bizakodással teliek, megtagadják a kapcsolatot. Magukba záródnak. Nincs kontaktus a vannal, csak a távoli múlttal és a nagyon távoli jövővel. Elveszettnek látszik a nyugati ember optikája. Éljen a csönd, és ami nem érhet véget soha!

(Eifert János: Kína: Ablak a falon. Fotókiállítás az MVM Galériában 2002. december–2003. január)