János Eifert - Photographer

Archive for december, 2003

Réfi Zsuzsa: Két sokoldalú művész különleges kapcsolata – Lőrinc Katalin és Eifert János a táncnak köszönheti találkozását. Zene, zene, Tánc 2003/6. szám, 2003. december 26.

2003.12-Zene-Zene-Tánc-01 2003.12-Zene-Zene-Tánc_02

Réfi Zsuzsa: Két sokoldalú művész különleges kapcsolata – Lőrinc Katalin és Eifert János a táncnak köszönheti találkozását. Zene, zene, Tánc 2003/6. szám, 2003. december 26.

 Mindketten sokoldalú emberek, akiket a világból rengeteg dolog foglalkoztat, érdekel. Két szuverén személyiség, sajátos látásmóddal rendelkező művész, akiknek pályája mégis számos ponton találkozik. Lőrinc Katalin és Eifert János éppen egy évtizede, a táncnak köszönhetően találkozott, s azóta a táncos-pedagógus szakíró és a táncos-fotóművész, aki szintén rendszeresen publikál, kölcsönösen hatott egymásra.  Még nem tudják, hogy két lányuk és egy fiúk közül lesz-e, aki a családi tradíciókat folytatni fogja, a legfontosabbnak azonban mindketten azt tartják, hogy a gyerekek megtalálják a saját útjukat, azt a hivatást, amelyben boldogok lehetnek.

 -        A táncos hagyományok pedig igazán jelentősek a Lőrinc-családban…

Lőrinc Katalin :  – Sőt, érdekes módon ugyanúgy a középső gyerek, a nyolc és fél éves Kata az, aki táncot választotta, akár csak annak idején a Lőrinc-családban én. Hárman voltunk mi is testvérek, s bár szüleink – főleg a tánc rengeteg aspektusával foglalkozó édesapám, Lőrinc György -, nagyon erős hatást gyakoroltak mindannyiunkra, a nővérem mégis számítástechnikus lett, az öcsém pedig történelemtanár. Ennek a szüleim örültek is,  hiszen engem is erősen le akartak beszélni a táncról, s megpróbálták megmutatni, mennyire nehéz, gyötrelmes hivatás a balett, de én már csak dacból is az Állami Balettintézetbe jelentkeztem.

-        Az ottani helyzet nem lehetett könnyű, hiszen szülei az intézmény vezető oktatói voltak. S az élet  szinte ismétli magát, hiszen most lánya jár a Győri Táncművészeti Iskolába, amelynek Ön a táncművészeti vezetője.

L.K. : Szerencsére én nem tanítom Katát, mert az valóban nem lenne jó. De szüleimtől, akik mérhetetlenül okosan viselkedtek velem, megtanultam azt is, hogyan lehet egy ilyen szituációt kezelni. Apám ugyanis az ÁBI-ben, az Operaházban is mindig finom távolságtartással, tartózkodással kezelt, s ha szembe találkozott velem a folyosón, csupán fejbólintással üdvözölt, akár a többi növendékét. Egyetlen dologban érzékeltem, hogy más vagyok, mint a többiek, hogy hozzánk egyetlen barátom sem mert feljönni. Szerencsére Katának nincsenek ilyen problémái, amúgy pedig ügyes, jó mozgású gyerek… Egyébként a legkisebb gyermekünk, a hat éves Andris szintén azt állítja, később ő is táncolni szeretne, de még nem tudom, valóban komolyan érdekli-e ez a pálya, s van-e tehetsége hozzá. Az első házasságomban született 12 és fél éves Lilit viszont nem foglalkoztatja a balett, s ez nem is baj. A mi számunkra Jánossal a legfontosabb az, hogy a gyerekek megtalálják a számukra leginkább legmegfelelőbb hivatást, és abban boldogok legyenek. Mindhárman már most elég határozott és önálló egyéniségek, úgyhogy ezzel szerintem később sem lesz probléma.

-        Két esztendeje a győri iskola táncművészeti vezetője. Az elképzeléseinek, célkitűzéseinek megfelelően alakul minden az intézményben?

L.K :  Teljesen úgy, ahogy én szeretném, sosem fog működni az iskola, mindenesetre azokon a dolgokon, amelyek rajtam múlnak, igyekszem, s időnként tudok is változtatni. Most úgy érzem, hogy két-három évet még szívesen töltenék ezzel a feladattal. Egyébként is nagyon élvezem a tanítást. S bár részben azért vállaltam el a győri felkérést, hogy életemben először végre egyetlen dologgal foglalkozzam, ma már ismét ezer a tennivalóm. Az iskolán belül is több funkciót látok el, de rendszeresen írok tánckritikákat, rengeteget dolgozom kurátorként, s jelenleg a Nemzeti Kulturális Alap Tánckollégiumának vagyok a soros elnöke, ami elég nagy felelősséget jelent. Emellett a Táncművészeti Főiskola modern táncpedagógus-szakán is tanítok, s amikor csak lehet, előadásokat vagy próbákat nézek szerte az országban. S persze koordinálom ötfős családunk életét, ami sokszor nem egyszerű feladat. Általában Jánossal egy hétre előre, határidő-naplóval felszerelkezve egyeztetjük a tennivalókat, azt, hogy ki mikor hová menjen, hogy melyik gyereket melyikünk hozza el. S a legjobbak a reggelek, vidám látványt nyújthatunk, amikor hét előtt öt perccel rohanjuk végig az utat a kicsikkel, hogy elérjük az egészkor érkező egyetlen célbuszt… Néha azt érzem, hogy túl sok a teendő, s jó lenne valami nyugodtabb élet. Szívesen foglalkoznék elméleti munkával, írnék könyveket, de egy idő után valószínűleg akkor is hiányozna a tánc…

- Bár valóban rengeteg dologgal foglalkozik, azért mindegyik tevékenység kötődik a tánchoz… S ennek a művészeti ágnak köszönheti találkozását Eifert Jánossal is.

L.K. : Így igaz. Tíz évvel ezelőtt ugyanis János eljött fotózni a középfokú modern táncpedagógus képzőre, ahol tanítottam, de egy idő után félretette a fényképezőgépét, s maga is beállt gyakorolni, táncolni. Az óra végén aztán odajött hozzám, s azt mondta, ezért az élményért érdemes volt megszületnie… Hát, így kezdődött.

-        Talán szerepet játszik abban, hogy egy évtizede ilyen jól működik a kapcsolatuk, hogy mindkettőjük életének lényeges eleme a tánc, de emellett sokoldalúak, rengeteg minden érdekli Önöket a világból.

 L.K : Mindkettőnk számára fontos a másik munkája, s igyekszünk is segíteni egymást mindenben, amiben csak lehet. Mindig megbeszéljük az adott produkciót, alkotást vagy akár problémát, és hallgatunk egymás véleményére. Igyekszünk tolerálni a másikat. A győri állást például János biztatására fogadtam el, akit bár a munkája nagyrészt Budapesthez köt, nagy örömmel költözött le velem és a gyerekekkel ebbe a hangulatos városba. S természetes, hogy ez alatt az együtt töltött évtized alatt hatottunk is a másik munkájára…

Eifert János : Katinak köszönhetem többek között azt is, hogy ismét bekapcsolódtam a tánc világába, s hogy ismét rendszeresen nézek, fotózok előadásokat, próbákat. Volt ugyanis egy hosszú időszaka az életemnek, amikor nem foglalkoztam ezzel a művészeti ággal. 1984-ben, az Ernst Múzeumban, Szerelmem, a tánc címmel állítottam ki a mozdulatművészetről az évek során összegyűjtött képeimet, s ezt követően úgy éreztem, nem tudok ennél többet mondani. Más eszközök és témák felé fordultam. S aztán, ahogy Katival megismerkedtünk, ismét egyre több táncos fotó született, bár az újrakezdés nem volt könnyű. Az első néhány évben hibátlan – éles, színhelyes- fotográfiák készültek, de mégis, úgy éreztem, hogy unalmasak. Az utóbbi két-három esztendőben – ha lehet ezt mondanom – kezdtek el ismét élni, megtelni tartalommal a táncos képeim.

-        S gondolom, attól tud igazán különleges fotókat készíteni, s megragadni a legérdekesebb, legjellegzetesebb pillanatokat, mert állt már az objektív másik oldalán is…

E.J.: Ennek köszönhetően valóban rengeteget spóroltam. Egy –egy operaházi, vagy táncszínházi fotóspróbán ugyanis alighogy felment a függöny, mást sem lehet hallani, mint a gépek folyamatos kattogását. Én pedig ülök és várok, hiszen ismerem a szólók rendjét, a darab súlypontjait, a produkcióra igazán jellemző beállításokat. Mert bár a Honvéd Együttes táncosa voltam tizenhét esztendőn át, számos más műfajban kipróbálhattam magam, s részt vehettem sok-sok izgalmas kísérleti és kortárs táncszínházi produkcióban is. Az évek során olyan koreográfusokkal dolgoztam együtt, mint Vadasi Tibor, Novák Ferenc, Györgyfalvai Katalin, Tímár Sándor, Seregi László, Eck Imre, Fodor Antal, Tóth Sándor, Geszler György vagy Szigeti Károly. S mivel együttesünket felfedezték a filmesek, így repertoárunkban akadt jazz-darab, musical, sőt revü is. A tánc nagyon lényeges szereplője volt az életemnek, s bár aztán a fotózás került az első helyre, időnként később is, mint például Kati óráján, beálltam táncolni. Olyannyira, hogy néha ma is – otthon, titokban – bekapcsolom a rádiót vagy felteszek egy CD-t, s a magam örömére táncolok…. S bár két évvel ezelőtt még szerepeltem a Honvéd Együttes jubileumi műsorában, arra, hogy néha még színpadra lépjek, már nem lennék alkalmas. Ahhoz ugyanis napi gyakorlás kell, nem lehet néhány másodpercnyi tánc után kapkodva szedni a levegőt…

-        Mi volt az, ami miatt a fotózást választotta?

E. J.:  A színpadon a koreográfusok vagy a rendezők gondolatait tolmácsoltam, s bár természetesen hozzáadtam a személyiségemet is, de ez mégsem az én alkotásom volt. Sok esetben vettem azt észre, hogy az adott témáról lenne nekem is mondandóm, talán még érdekesebb, izgalmasabb, mint azé, akiét megjelenítem. A képekkel mindezt megtehetem. S játék ez is, hiszen a fotográfia számomra halálosan komoly játék. Ráadásul a fényképezés azt a szabadságot adja, hogy az általam jól beszélt „képnyelven” fejezhetem ki a gondolataimat, érzéseimet, s ezt a világ minden pontján megértik.

-        Elgondolkodtató volt számomra az a néhány sor, amit egy kiállítás megnyitójához írt, s amely szerint:” A jó táncfotó mindenről szól, csak a fotográfiáról nem… A jó táncfotó, bár közhelyesen hangzik, de igaznak tűnhet: a táncról kell, hogy szóljon. S persze mindarról, ami mögötte van. Mert hosszú az út a színpadi ragyogásig. S benne lehet a képben, benne is van persze a fotográfus egyénisége, látásmódja, művészi ízlése”.

E. J. :  Igen, ez a lényeg, s a művészi alázat, erre törekszem mindig magam is. S nem lehet  – legyen az akár kiváló technikájú  – de ugyanolyan stílusú képet készíteni az Állami Népi Együttes előadásáról mint például a Béjart Balett produkciójáról. Még akkor sem, ha valaki a riport eszközeit használja. Nemcsak a pillanatot kell megragadni, hanem a miliőt, az előadás hangulatát és az előadók stílusát is. Nagy örömömre – s ezt a Magyar Fotóművészek Szövetségének exelnökeként is mondhatom – sok tehetséges, fiatal pályakezdőt ismerek, aki minderről hasonlóan gondolkodik, mint én.

-        Írták már önről, hogy „filozófia és költészet szövi át képverseit”. Katiról is számos nagyon izgalmas táncos fotográfiája született, de akad róla és a gyerekekről is néhány rendhagyó felvétel.

E. J.:  Különleges kapcsolat a miénk, a szenvedély, a szeretet és a szoros összetartozás mellett a művészi szabadság jellemzi. Valóban két szuverén alkotóról van szó, akik megtanultak odafigyelni egymásra, s akik nem telepszenek rá a másik életére. S persze, valamilyen szinten belefolyunk egymás munkájába is, segítünk, de nem avatkozunk bele. Érdekes módon, még a különböző kapcsolatrendszereinket is tudjuk működtetni, sőt, még az eltérő baráti körünk is megmaradt. Úgy vélem hát, különleges család a miénk, amelynek Kati a motorja.

                                                                                            Réfi Zsuzsa

Első könyvem, Eifert János portréfilm – szakmai bemutató, sajtóvetítés az Uránia Filmszínházban, Budapest, 2003. december 15. 11:00 óra

Első könyvem - Eifert János portréfilm szakmai bemutatója, sajtótájékoztatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Budapest, 2003. december 15.)

Az Eifert János fotóművész 60. születésnapja alkalmából készített “Első könyvem” c. portréfilmet az M2 ünnepi műsorában, 2003. december 26-án, 23.30 órakor sugározza. A szakmai bemutató, sajtóvetítés az Uránia Nemzeti Filmszínházban, 2003. december 15én, 11.00 órakor kezdődött.

Bayer Ilona szerkesztő-riporter Eifert János a róla készült portréfilm bemutatóján TV-interjú, Első könyvem - Eifert János portréfilm szakmai bemutatója, sajtótájékoztatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Budapest, 2003. december 15.) Csák-Miklós-gratulál, Első könyvem - Eifert János portréfilm szakmai bemutatója, sajtótájékoztatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Budapest, 2003. december 15.) 

Haris-László-gratulál, Első könyvem - Eifert János portréfilm szakmai bemutatója, sajtótájékoztatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Budapest, 2003. december 15.) Bayer Ilona szerkesztő-riporter és a film vágója Első könyvem - Eifert János portréfilm szakmai bemutatója, sajtótájékoztatója az Uránia Nemzeti Filmszínházban (Budapest, 2003. december 15.)

A képeken a film készítői - Kálmán János rendező, Bayer Ilona szerkesztő-riporter, Sibalin György operatőr, Tranger Márta vágó, Herceg László zenei szerkesztő, Fehér Norbert gyártásvezető – továbbá a kollégák, újságírók és érdeklődők, köztük Haris László, Turczi István, Dobra János, Müller Ferenc, Szabó Tihamér, Ilku János, Siklós Péter, Csák Miklós, Katona Miklós, Bahget Iskander, Zsila Sándor, Németh Andrea, Eifert Anna, Illés Mária, Sehr Miklós, Markovics Ferenc, Szabó József dr. és Eifert János láthatók.

Turczi István, Bayer Ilona, Eifert János a filmbemutatón 2003.12.15-Filmbemutató-saj

Első-könyvem-TV-film

elso-konyvem_rtl-reszletes-20031212 Első könyvem (55′) Eifert János portréfilm, MTV 2003

Rendező: Kálmán János, szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, operatőr: Sibalin György, vágó: Tranger Márta, zenei szerkesztő: Herceg László, gyártásvezető: Fehér Norbert

http://www.youtube.com/watch?v=oIXGqNpnx6A

http://www.youtube.com/watch?v=djwtfLW8XCs

 

elso-konyvem_filmbemutato-200812261

 

Első könyvem (55′) Eifert János portréfilm, MTV 2003

Rendező: Kálmán János, szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, operatőr: Sibalin György, vágó: Tranger Márta, zenei szerkesztő: Herceg László, gyártásvezető: Fehér Norbert

http://www.youtube.com/watch?v=oIXGqNpnx6A      -    http://www.youtube.com/watch?v=djwtfLW8XCs

 

- dialóglista -

Eifert János:

A fotográfus – bármilyen furcsa – úgy is készíthet képet, hogy találkozik a pillanattal, és ha föl van készülve rá, akkor megörökíti. De készíthet úgy is képet, hogy találkozik egy élménnyel, átél valamit. és akár tíz év, meg húsz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg tudja csinálni. Egyszer a Pálvölgyi-barlangba, egy új feltáráshoz hívtak meg. Természetesen vittem a gépet. Egy szűk kürtőbe, 8-10 méter hosszú lehetett, mint a kukacok, a testünk mozgatásával, kanyarokkal, szóval megfelelő technikával tudtunk csak áthaladni és én félúton elakadtam. Hogy… hogy hány percig történhetett az én vergődésem? Valószínű, hogy elájultam, mert arra ébredtem, vagy eszméltem, hogy valaki a hajamnál fogva ráncigál, valaki meg a talpamat taszigálja, és azt kell mondanom, hogy így félájultan valami csodálatos álmot láttam. És kifejezetten bosszankodtam, amikor engem úgymond megmentettek, hogy ezt az álmot ezt félbe kellett szakítani és tulajdonképpen a Titkok barlangja, amit évtizedek után Bayreuthban egy nemzetközi workshopon tudtam megfényképezni, ott jött össze a kép. Tulajdonképpen furcsa dolog, hogy az ember egy képbe majdnem belehal.

 

Eifert János:

Hódmezővásárhelyen születtem, a gimnáziumot félbeszakítva a Honvéd Együtteshez kerültem táncosként. 17 éves voltam, amikor fölkerültem Budapestre. Kemény váltás volt. Egy vidéki gyerek fölkerül Pestre albérletbe. Az volt a szerencsém, hogy a tánc annyira fontossá vált számomra, hogy semmi nem érdekelt. Nem érdekelt, hogy időnként koplalni kell, mert azért nem volt olyan jó fizetés, főleg kezdetben. Az se érdekelt, hogy teljesen idegennek éreztem hosszú évtizeden keresztül magam Budapesten. Jellemző, hogy első időkben, amikor mondjuk megérkezett a busz a megállóba, akkor én mindenkit magam elé engedtem, mert Vásárhelyen ez így szokás, hogy az idősebbeket, a hölgyeket, a gyereket, gyerekes mamákat… Bezárult a busz ajtó, én ott maradtam. A következő ugyanez. Aztán lassan megtanultam, hogy tulajdonképpen hát itt, hogy följussak a buszra, könyökölnöm kell. A tánc annyira fontos volt, hogy ahogy említettem, ez mind nem volt érdekes. Én akkor ezt életem végéig gondoltam, hogy ezt csinálom.

 

Novák Ferenc:

Tényleg nagyszerű táncos volt. Fantasztikusan érdekelte elsősorban a technikai tudás. Ezért mindenre képes volt. Fantasztikusan ugrott, fantasztikusan forgott. Ugye ez egy akkori, ez egy 30-35 éves történet. Akkor egy másfajta Honvéd tánckar volt. Akkor inkább az volt a fontos, hogy ki hogy ugrik, hogy forog és nem ennyire a néptánc, mint a mostaninál. Na, sose felejtek el egy jelenetet. Nagyon izgatta a smetterling. Ez egy ugrásforma, amelyik úgy néz ki, mint egy szaltó, csak így ferdén megy a jóember ugye anélkül, hogy a keze a földre érne. Akkor a déli hadseregcsoport, ugye a szovjet hadsereg táncegyüttesében volt egy fiú, aki fantasztikusan tudta ezt a smetterlinget. Az is jellemző az oroszunkra, hogy bejött a mínusz tíz fokos hidegből ebbe a rémes csizmájába és gimnasztyorkába, Berci rögtön megfogta, így hívtuk az Eifert Jánost ott mi egymás közt, ez volt a beceneve, vagy ragadványneve. Megvolt az oka, hogy miért. És Berci rögtön megfogta a fiút, hogy mutassa akkor, hogy indítja el a smetterlinget. Ez a fiú ledobta a gimnasztyorkát, semmi bemelegítés és csk, csk, csk, csk, csk, csk, ment a körbe-körbe. És Berci megtanulta. Nem volt mese, neki ezt meg kellett tanulni. Ha mentünk külföldi útra vagy vidékre, akkor mindig nála volt az apparátja, a fotóapparátja és szenvedélyesen fotózott. És mindig megnéztük a fotókat, és akkor mondtam, hogy miért nem fotózol táncot is? Hát itt táncolsz, te pontosan tudod, hogy hol kell megnyomni azt a gombot, mert ezen múlik a dolog. És akkor elkezdett táncot fotózni és hát mindig nézegettük, amit előhívott és megbeszéltük. És egy idő után én úgy láttam, hogy abszolút professzionista képeket készít, és nagyon bíztattam, hogy nem kéne te, ezzel foglalkozzál? És mit ad Isten?

 

Eifert János:

Tücsköt, bogarat, mindent lefényképeztem, és mindennek örültem, hogy hű, ez milyen jól néz ki a képen. És akkor úgy szépen tisztult, érett a dolog, kiválasztódtak az évek, évtizedek során azok a kedvenc témáim, amiben igazán otthonosan mozoghattam. Az utóbbi években a kiállításaimnak három T címet adok. Ez a tánc, test, természet. A cirkusz című kép 1971-ben készült. Az Egyetemi Színpadon a Dominó pantomim együttes előadása után. Köllő Miklós, az együttes vezetője rendelte meg a képet. Ahogy azt kell, megnéztem az előadást, jegyzeteltem, utána előadás után megbeszéltük, hogy melyik pontot rendezze újra és ebbe a jelenetbe sűrítettem az egész darabot. A Miklós egész le kellett hogy hajoljon, tartva a pózt. Ő volt a fix pont a nyolcad, vagy negyed másodperces expozíció ideje alatt és a többiek számolásra mozogtak. Elsőre sikeredett a kép. Akkor persze nem tudtam. Az egyik legsikeresebb táncfotóm akkor készült.

 

Kincses Károly:

1973. december. Én előfelvételis egyetemistaként katona vagyok Kiskunfélegyházán, a helyőrség parancsnokságon. Nagyjából háromszáz napból százat büntetve valamilyen módon. Nem voltam egy mintakatona. És akkor meghirdettek egy előadást a helyőrségi tiszti klubban, Eifert János vetítése. Nem tudom miről, már elfelejtettem. És akkor éppen fogdás voltam, és mint fogdást, aki értett a fotóhoz, kivezényelték, hogy… hogy ott legyek a hoppmester, hogy a művész úr jól érezze magát, meg hogy megtalálja a konnektort saját magától, ahová bele kell dugni a vetítőjét. Már az önmagában, hogy elhagyhattam a laktanyát, egy hihetetlen nagydolog volt. Az, hogy fotó közelébe kerültem egy másik, és be kell vallanom, hogy sem azóta, sem előtte úgy el nem varázsolt hatvan színes dia, amit ott levetített, mint… mint akkor. Nyilvánvalóan nem azért, mert jobb, vagy… vagy kiválóbb fotós volt, mint bárki más akkor, hanem ő volt akkor egyedül az az ember, aki… aki valamilyen kiutat mutatott abból a nagyon szürke mocsokból, amit a 70-es évek katonasága jelentett. Tehát ebből a szempontból abszolút hálás vagyok az Eifertnek, hogy kihúzott egy kis időre a víz fölé és megmutatta, hogy azért… azért világos is van a burok fölött.

 

Eifert János:

A Mai Manó Házban a Kecskeméti Fotográfiai Múzeum Kincses Károly rendezett egy nagy kiállítást, Száz év száz fotográfus címmel és száz szakembert kérdeztek meg, művészettörténészt, fotográfust, muzeológust, hogy a század, a XX. század száz évének mely száz képet tartja a legjobbnak. Nagyon örülök, hogy a száz közé bekerült a Cirkusz című kép. A tánc ugyanebben az évben készült. Egy hasonló mozgás, a mozdulatlanság kontrasztjára épülő képről van szó, ami hát tulajdonképpen nagyon sokáig az Eifert nevet fémjelezte a svájci Aurer házaspár szerkesztette enciklopédiában is, ahol 1839-től napjainkig a világ összes fotográfusait, jelentős fotográfusait bemutatják. Az én oldalamon ez a kép szerepelt.

 

Eifert János:

Egy párizsi meghívás, Nicholas Schöffer részéről és egy ebéd utáni jó tanács, hogy fiatalember, látom, maga a fákat szereti fényképezni. Menjen ki Versaillesba. Kimentem. A Napkirály kertészei ültették el annak idején ezeknek a platánfáknak a csemetéit. Teleobjektívvel, hosszú idővel exponáltam. Ott a legeslegvégén néhány ember színes ruhában feltűnik. Ez egy picit érzékelteti az egésznek az arányait. „A fák temploma” címet, a szél által összehajlóvá alakított gyönyörű látvány miatt adtam. Én nagyon szeretem azokat a csúcsfényeket, ravasz fényeket, ami a Magányos nyírfa című képen is látható. Egy árnyékba borult erdő sötét hátterével egy gyönyörű nyírfa, őszi levelei látszódnak. A képkivágás már közelít ahhoz, amit én mostanában nagyon szeretek. A keskeny, széles kitekintésű panorámaképeket. Természetesen az Áradás című képnél is lehet látni. Itt megtartottam az eredeti, a 6 x 6-os gép által adott pozíciót. Aztán most, az utóbbi években rájöttem, hogy ezek a zárt négyzetes kompozíciók csak akkor érdekesek, hogyha képen belül van egy nagyon érdekes belső elrendezés, ami egy dinamikát, vagy feszültséget visz az egyébként lassúnak, unalmasnak tűnő témák állóvizébe. A kertész kezei, 1978-ban készült Tarnamérán. Azóta jelképi erővé emelkedett. Egy képsorozatból egy kép maradt, erőteljesen kifejezve azt, ami az ember a természet kapcsolatában a védő, óvó szerepet játszhat.

 

Eifert János:

Ez a hédervári kastélyparkban fényképezett kép már digitális kamerával készült. Nyolc, vagy tíz részképből állítottam össze és egy sajátos hangulatot, már digitális technikával rásegítve hoztam létre. A három kacsa, ez olyan 90-es évek elején készült kép. Sok kollegám megrovott azért, hogy hát János, hát majdnem kimennek a kacsák a képből. Hát nem vetted észre, hogy lassú voltál? Holott épp ez a kifelé haladó három kacsa adja meg az ellensúlyát a bal felső részen látható látványnak. A föld álma, 1984-ben készült. Az egyik felvétel az Őrségben egy téli tájat mutat, melyet kis zsebtükörrel az objektív előtt fényképeztem. És ez a másik motívum pedig a Műcsarnokban egy kisplasztikai biennálé egyik művének a reprodukciója. A kép a sötétkamrában egymásra nagyítással készült. De nem mindig kell ügyeskedni, montázsolni. A part című kép egy hihetetlenül egyszerű átlós kompozíció. A visszafogott színvilág, a szinte csak a kőtömegek arányaiban rejlő feszültség ad szépséget a képnek. A feszültség, jó értelemben mondom, benne lehet a színek kontrasztjában is. Ezt a képet Kínában fényképeztem, digitális kamerával, majd utólag a színeken módosítva, pontosan a fekete-fehér és a régi korokat, történelmi időket idéző kékes-zöldes tónus együttes hatásával, a kettőnek a kontrasztjával próbáltam ilyen visszatekintő, múltidéző hangulatot adni a képnek. Ha egy fotósnak van kedvenc képe, akkor nekem ez, a Hajnal című, amelyet 1982-ben készítettem Franciaországban. Egy hihetetlenül hajszás, vágtás, autópályás száguldás közben láttam meg ezt a természeti pillanatot, ezt a csodát. Rögtön leálltam a leállósávban, ki a gépet, rohantam a mezőn át és ezt a látványt örökítettem meg. Miért szeretem ezt a képet. A jó színes kép számomra nem az égővörös, a fűzöld, a kék ég látványos együtteseiből áll, hanem a visszafogott, szinte a fekete-fehérrel összetéveszthető monoton színvilág. Az egyszerűség természetesen még akkor is szóba jöhet, amikor az ember digitális kamerával képet készít. Ez a Hősök teréről készült, 16 részképből állítottam össze. Meghagyván azokat az esetlegességeket, hibákat, sutaságokat, amiktől én úgy érzem, hogy eredetibb, izgalmasabb a kép. Az „Opart tanulmány”. Szünetet adtam a modellnek egy kemény munka után, aki szenvedélyes dohányos révén rohant az ablakhoz rágyújtani. Még ideje sem volt meggyújtani a cigarettát, abban a pillanatban mondtam, hogy Magdi állj! Ne mozdulj! – ott folytattuk az órát. A modell önmagát rendezte be ebbe a gyönyörű fénybe, ahol a csodálatos test, mint egy opart tanulmány jelent meg. Van, amikor a szintén egy másfajta véletlen segít egy kép létrehozásában, megszületésében. A „Roncsolt aktok”, egy nagyon kemény válási periódusban, a pincébe került elázott diapozitívok szemétre dobása közben választódtak ki. A nedvesség miatt a diatartó tasakba ragadtak a képek, és amikor elkezdtem bontogatni, ahogy a képen lehet látni, a különböző rétegek lehúzták a másikat. Ezeket hajszárítóval megszárítottam, beadtam a laborba. Volt úgy, hogy éjjel telefonáltak, hogy János, baj van, rossz diát adtál, itt valami vacak dolog került a tasakba. És mondtam, hogy ezt a vacak dolgot hosszú megvilágítással nagyítsd le. Az a kép. Ne nézz hülyének, tudom, hogy érdekes lesz. Másnap örömmel hívott fel a laboráns, hogy János, fantasztikus lett, köszönöm.

 

Kincses Károly:

Ami megfog az Eifertben, 60 éves korára az, hogy… hogy megőrizte azt a gyereki kíváncsiságot, gyermeki, inkább azt mondanám kíváncsiságot, hogy minden érdekli, mindent kipróbál, mindenbe belevág. Biztos, hogy benne marad a Marcel Marceauról készült képe a fotótörténetben. Biztos, hogy az a Bohócfej benne marad. Biztos, hogy a Juhnyáj, fölül a juhásszal benne marad a fotótörténetben. Tehát hogy azért, hogyha egy emberről csak így kapásból készületlenül el lehet sorolni 5, 8, 10 képet, amelyikről az ember sejti, hogy klasszikus lesz, az már nem egy nagyon rossz.

 

Eifert János:

Sebesvízen minden évben más témát választok főszereplőül. Most a maszkot, és az aktfényképezés közben is ez a téma dominál. A maszk az rendkívül érdekes, hiszen az akt az nem a mezítelen test női ábrázolása, hanem emberi karakterek kifejeződése. Egy maszk teljesen meg tudja változtatni a karaktert. Becsapja a nézőt a látványban, holott épp az az érdekes és a művészet erről szól, hogy a mondanivalónkat, az eszköztárunkat valamilyen jelképrendszer segítségével adjuk közre. Én az aktot ezért szeretem, mert ezzel mindent ki lehet fejezni, ami az emberi érzések, indulatok széles skálája a szeretet, a gyűlölet, a fájdalom, a szorongás, az emberi kapcsolatok, az ember és a társadalom bonyolult mozgásai, kapcsolatrendszere. Első pillanatra ez furának tűnhet, hogy erre éppen az akt a legalkalmasabb, de az aktkép az elvonatkoztatott jelképrendszerével teszi lehetővé, hogy ne konkrétan dokumentálva mutassunk be valamit, hanem épp hogy nagyon bonyolult áttételek segítségével, egy nehezen elmondható, nehezen kimondható gondolatsort egy képpel, képbe sűrített mondanivalóval elmondjunk.

1984-ben Miskolcon Halmai Lászlónak eszébe jutott, hogy egy nagyon jó alkotótelepet kellene csinálni. Meghívott bennünket Jung Zsenivel. Hát kiderült, hogy még lehet újítani dolgokat. Csak olyan embereket fogadtunk el, akik a képeik alapján alkalmasaknak tűntek, hogy ilyen fotóművészeti alkotótáborba részt vegyenek. Tehát magyarul nem a részvételi díj befizetésének a sorrendjében, hanem a beküldött képek értéke alapján döntöttük el, hogy ki kerüljön bele. Hát az ország legjobb amatőr és profi fotósai jelentkeztek. Nagyon izgalmas volt az indulás. Jung Zsenivel azt se tudtuk, hogy kell egy ilyen, mondjuk akt telepet vezetni, hogy mikor kell levetkőztetni a modellt. Aztán nagy zavarunkban sétáltunk a Bükki Nemzeti Parkban és egyszer csak egy gyönyörű fa termett előttünk. Kétség nem fért hozzá, hogy itt a pillanat, amikor a modellnek le kell vetkőzni. Szinte fél szavakkal jeleztük ezt és elkezdtünk fényképezni. Minden évben egy kiállítást szerveztünk, rendeztünk a képekből, amit komoly zsűri, Végvári Lajos professzor, meg mások válogattak és egyre nagyobb híre lett ennek a… most már nemzetközivé terebélyesedő alkotó műhelyünknek. Jöttek az osztrákok, a németek, majd a franciák, olaszok, szovjetek is, ez még a rendszerváltás előtt. Még onnét is nagyon jó fotósokat kaptunk, szlovákokat és tulajdonképpen azon vettük észre magunkat, hogy nemzetközi szaklapokban egyre gyakrabban jelennek meg azok a képek, a díjazottak között is, amelyek Sebesvízen készültek. Egyre nagyobb híre, rangja volt, egyre több helyre hívtak bennünket előadásokra, workshopokat vezetni és tulajdonképpen, ha a közgyűjteményeket nézzük, akár a Kecskeméti Fotográfiai Múzeumot, ott egyre több olyan képet őriznek, amely Sebesvízen készült.

 

Csíkvári Péter:

Rendkívüli módon és nagyon nagy csodálattal figyelem Jánosnak azt a képességét, hogy úgy tud alkotni, ahogy… ahogy általában alkotók nem szoktak. Eifert tulajdonképpen az alkotói folyamatot, mint egy akciót kezeli. Nagyon ritka az az ember ugyanis, aki úgy tud művészetet csinálni, hogy állandóan emberek között, emberekkel kontaktusban, emberekkel együtt dolgozva.

 

Eifert János:

Művet létrehozni az egy harc önmagunkkal szemben, önmagunkkal egyedül maradva. Viszont az eredmény, a siker az osztatlan. Én azért szeretek fényképezni, mert ott a teljes szabadságot élvezem. Nincs barát, nincs ellenség, ártani se lehet, sőt, ha megfigyelték, a művészek nehéz, szorongatott körülmények között, talán őszintébb és nagyszerűbb műveket tudnak létrehozni. Sebesvízen a Halmai Laci ott felejtette a kis diaporáma vetítő berendezését. Épp akkor jöttünk haza az Egyesült Államokból, New Yorkból tele új képekkel. Betettem a diákat a vetítőkbe, elkezdtem vetítgetni. Hajnal három felé valaki bejött, csak annyit hallottam, hogy azt mondja, hogy János, ez fantasztikus. Miért nem diaporámázol? Hátranéztem az egyik osztrák fotográfusnő, Monika Klinger volt. És akkor kerestem hozzá zenét. Elküldtem az első nemzetközi fesztiválra Hamburgba, ahol közönségdíjat, a zsűri által adományozott fődíjat kapta.

 

Eifert János:

Komoly nemzetközi sikereket értem el. Akkor a magyar diaporáma csúcson volt. Dozvald János, Tám László, Kocsis Iván, Szőke János, sorolhatnám a Mánfain keresztül a többieket, de különlegesen szerencsés voltam. 1993-ban például a FIAP, a Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége évkönyvében a diaporáma témában világelsőként tüntettek fel. Adott egy olyan bíztatást, egy olyan lökést, olyan hitet, ami elegendő muníciót adott arra, hogy csökönyösen, keményen éjjel-nappal csináljam a műveket és nagyon izgalmas meglepetést okozhattam a berlini, a brüsszeli, a genfi, a párizsi, a milánói, a bécsi közönségnek és ez mind a magyar fotográfia sikere volt.

Eifert János:

Itt valami olyan fontos dolgot tudok elmondani, amit az egyes képekkel, kiállítási képekkel, vagy képriporttal nem vagyok képes.

 

Vinnay Péter:

Én a 80-as években ismertem meg Jánost. Elsősorban a diaporáma munkái alapján jártam Vácra ilyen vetítésekre és nekem ez annyira megtetszett, hogy önszorgalomból egyszer becsengettem hozzájuk a Ménesi útra, ahol lakott akkoriban és nem, hogy nem zavart el ismeretlenül, hanem nagyon szívélyesen betessékelt és egy csomó szakmai titkot már akkor elárult nekem. Most, hogy a Fotó- Videó Magazin főszerkesztője vagyok, nagyon nagy örömömre szolgál, hogy ismét vele dolgozhatom. Elsősorban szakmai tudása, másodsorban a hihetetlen felkészültsége és az embersége szinte minden írásából átsüt. Fotóművészeket mutat be elsősorban, idős embereket részben, hogy korábbi dolgokat ebben a mai, rohanó világban fel tudjunk eleveníteni és megismerjék a fiatalok.

 

Eifert János:

Ha mi magunk nem teszünk azért, hogy a művészetünket jobban elfogadják, hogy népszerűbbek legyenek azok a kiemelkedő alkotók, akik nagyon is megérdemlik a tiszteletet és az elismerést, akkor úgy gondoltam, hogy itt az idő, tegyünk érte. Volt is alkalmam a közéletben tevékenykedni. 1993-97 között a Nimród Fotóklub elnökeként a természetfotó területén tudtam másokkal együtt nagyon sokat tenni. 97 novemberében a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökévé választottak, ami egy izgalmas kihívás volt és tulajdonképpen csak azért vállaltam el, mert minden korosztály képviselői, különböző alkotói szándékok, csoportosulások vezetői megkerestek. Nagy szavazattöbbséggel megválasztottak és ez óriási felelősséget jelentett. Ettől a perctől, pillanattól kezdve Eifert János, mint fotóművész a háttérbe kellett hogy vonuljon és ez természetes, hogy amikor kiállításokat, szakmai rendezvényeket, a hazai fotográfiát menedzseljük, akkor a saját kiállításainkkal, könyveinkkel, művészi pályafutásunkkal nem tolakszunk előtérbe.

 

Bayer Ilona:

Eifert János öt évig volt a szövetség elnöke. Ez idő alatt nyitották meg a Mai Manó Házat, mondhatni mindenese volt a hazai fotográfia legnagyobb seregszemléjének, amely mára fotóhónappá terebélyesedett. Rendezvényeiknek az ország legrangosabb kiállítóhelyei, galériái adnak otthont. Régi álma volt Eifert Jánosnak, hogy más művészetekhez hasonlóan, a fotográfiában is közösen valósuljon meg a kortárs művek gyűjtése, tudományos igényű feldolgozása, értékeinek megismertetése és a művészet menedzselése. Mindez 2001-ben az Országos Széchenyi Könyvtár részeként működő Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásával valósult meg, amelynek ötletadója és társalapítója volt. Vitathatatlan sikerei ezek a magyar fotográfia történetének.

 

Eifert János:

Okos dolog lehet csak nyertes csatákban gondolkodni. De hát az élet az nem ilyen. Egy-egy győzelem mellett nagyon sok veszteség, bukás és földre kerülés tartozik. Árral szemben úszni tartósan lehetetlen dolog. Hátha az ember nem tudja maga mellé, vagy maga mögé állítani a szakmát, akkor lehetnek a legzseniálisabb, legragyogóbb elképzelései, azok soha nem valósulnak meg, vagy ha erőszakkal megvalósítjuk őket, akkor nem lesznek életképesek. Ezért van az, hogy nagyon sok dologban éveket kell várni, hogy beérjenek a feltételek. Bután hangzik, de hogy a kollegák, a szakma rádöbbenjen a saját érdekeire.

Letelt a mandátumom, visszatértem fotográfusként tevékenykedni. Ott a fotográfiában, vagy a művészetben művet létrehozni ott nincs külső segítség. Tehát ott a család, a barátok, akik kedvelik az embert, azok nem hogy segíteni nem tudnak, hanem az esztelen csodálattal, vagy… vagy fölösleges dicsérettel még ártani is tudnak.

 

Eifert János:

Hát tulajdonképpen van egy feladat, reklámfotót kell készíteni. Olyan tablettát akarnak reklámozni, ami szerintem már volt ilyen multivitamin, ami extra, szuper, különleges. Tehát sok gyümölcsöt rakunk ki csendéletszerűen. Kérem a dinnyét is… és majd számítógépes technikával ezt az egészet tablettákká alakítom át. Ennek van egy szakmai trükkje. De először meg kell csinálni adott formátumban a dolgokat. Na, minden műtermi munkának a legunalmasabb, de a legfontosabb része az előkészítés. Először az a módszerem, hogy lazán kiteszem, előkészítem, amivel majd dolgozom és az is lehet, hogy csak egy gyümölcs, néhány szem közeli fog funkcionálni. De…

 

Bayer Ilona:

Ahhoz előbb meg kell…

Eifert János:

Ahhoz előbb meg kell…

 

Bayer Ilona:

…a csendéletet komponálnod.

 

Eifert János:

Na most egy spenótot is lehet gusztusosan megjeleníteni ételfotón. Egy köménymagos levest. Például olyan izgalmas tud lenni a pirított…

Bayer Ilona:

…kockákkal…

 

Eifert János:

…zsemlekocka, vagy kenyérkockák. Hát az alkalmazott fotóban valójában mindig a szépség, az ötlet, hogy megfogni a kép szemlélőjét rögtön az első pillanatokban, erre kell játszani. Ezért van az, hogy az alkalmazott fotó, népszerű nevén reklámfotó az mindig az adott közeg, tehát hogy kinek szól a reklám. Ezt fontos dolog tudni. Annyi szépség van ezekben a dolgokban és megmondom őszintén, nekem meg ingyen gyakorlat a művészi elképzeléseim megvalósításához. Mert hogyha nem gyakorolnék, nem lennék mestere a fotográfiának, nem lenne a… hát nagyképűnek tűnik, a kisujjamban nem lenne a technika, akkor a saját elképzelésemet sem tudnám olyan szinten megvalósítani. Az a szerencsém, hogy jó néhány éven keresztül a Konyhaművészetnél is dolgoztam. Magyarország legjobb konyhái, legjobb éttermei volt az én rovatom, és volt egy nagyon impozáns zsűri, Esterházy íróval az élen és azok állandóan jártak ide, oda és év végén szavazásuk alapján a tíz legjobb étterem…

 

Bayer Ilona:

…közül kiválasztották a legjobbakat…

 

Eifert János:

…közülük kiválasztották a legjobbakat, tehát a legjobb tízet és akkor nekem ezeket föl kellett keresni és megfényképezni az étterembelsőt, milyen ételeket csinálnak. Több órás munka egy-egy ételnek a fényképezése. Óhatatlanul, hogy az ember a szakáccsal, az üzletvezetővel, a borásszal majdnem pertuba kerül és nagyon hálásak, amikor a jó kép megjelenik, akkor díjazzák. Jellemző egyébként, hogy… éveken át fényképeztem, de igazán soha nem volt idő arra, hogy a munka végeztével a kedves invitálásnak eleget téve leüljek, és egy jót ebédeljek, vagy vacsorázzak.

 

Tóth József:

Először idézek magamtól. A „Magyar fényképészek arcképcsarnoka” című könyvben a János képe alá azt írtam, ha jól emlékszem, ha jól idézem, hogy… „Sok szép kép, sok szép gyerek, mindkettőt jól csinálja.” Tehát gyakorlatilag, hát ebbe már mondjuk benne van az én kis humorom is, de hát az igazság, hogy végül is számomra ha azt mondják, hogy Eifert, akkor nem véletlenül, hogy E-betűvel kezdődik az ő neve, mert számomra egyenlő az energiával. Tehát egy energia, egy E, vagy egy energia, egy Eifert. Abba a sikeres kategóriába tartozik, hogy sikerült neki néhány olyan emblemisztikus képet csinálnia, amit ha akarja, ha nem, nyilván vannak olyan képek, amiket ő jobban szeret, de vannak… nagyon kevés az a fényképész, akinek emblemisztikus képe marad. Figyelje meg, hogy amikor mondok egy nevet, akkor ismeri? Ismerem! S mondjon tőle egy képet, nem tud képet mondani. Na most hogyha én azt mondom, csak a Marceauról készült, azért az első… Azért mondom a Marceaut, mert én azt először… Ez volt az első kép, amit én tőle láttam. Tehát nyilvánvalóan ez egy emblemisztikus kép. Na, most ha ő most már abbahagyja és csak ezen túl rólam csinál aktképeket, akkor is már bevonult a fotótörténetbe, mert ez a kép benne marad a köztudatban.

 

Eifert János: (Táncfotózás közben)

Ugrás… Ez az!… Patt… Ez az! Ez az!… Ez az!…

Három- és… Ez az!… Ez az! Jó! Köszönöm. Na most azt kellene még, hogy egy ilyen mozdulatot… Tehát a… tehát egy nagy ekártét, balról mozdítva és közben a kar lendít és megáll itt egy hármas pózban. Igen, folyamatosan. És ugrik… Próbáljuk meg. Három- és… Titi-tá… titi-tá. Titi-tá. Ez az! Köszönöm. Ú!

 

Eifert János:

Egy valaki azt mondta, hogy ennek az Eifertnek milyen mázlija van, mindig fantasztikus nőket fog ki. Hát valóban mázlim van és még azt sem mondhatom, hogy ezt a határtalan szépségemnek, férfias vonzerőmnek köszönhetem. Inkább a szerencsének, hogy… az élet olyan pillanataiban mind a négy kapcsolatom úgy kezdődött, amikor nagyon-nagyon mélyponton voltam. Amikor hát talán az ember még az élet értelmét is megkérdőjelezi. És akkor mindig jött egy olyan szerencsés pillanat, ami elindított újra fölfele. És én mindig úgy gondoltam, minden kapcsolat úgy kezdődött, meg tartott, hogy na, ez az igazi, ez így fogok meghalni és akkor a nők másképpen döntöttek. Rendszerint ők váltak el tőlem. De most én úgy érzem, hogy Lőrinc Kati nagyon az életem végéig az igazi és nagyon fontos, mint társ, mint nő, mint… mint feleség, hogy olyan gyerekeket nevelünk, akik hát, ha szabad azt mondani, hogy igazán az élet értelmét adják.

 

Lőrinc Kati:

Ez az a tipikus találkozás, amit egy táncos mindig megálmod magának, hogy valaki belém szeret, amikor táncolok. Egyébként majdnem minden találkozásom így történt. Ez úgy volt, hogy tartottam egy órát, amin a János ott volt. Látta és utána odajött, hogy és annyit mondott, hogy ez annyira csodálatos volt, hogy ezért érdemes volt megszületni. Na, hát erről engem rögtön ezzel le lehetett venni a lábamról, mert ilyet még azért bárhogy is, de ilyet még nem mondott senki és akkor a kezembe nyomott valamilyen fotós katalógusokat, amiket ő csinált. Én tudtam, hát a nevéről rögtön tudtam, hogy ő kicsoda, mert azért annyira a tánc szakmában ismert és az nem tetszett, amit mutatott, az a fotó nekem nem tetszett. Azzal nem voltam megelégedve. A színei rosszak voltak és hát azt vettem észre magamon, hogy… hogy úgy sajnálom, hogy nem tetszett, mert különben az ember nagyon oké volt. És akkor szép lassan megint eljött arra az órámra és így tovább és akkor elkezdtünk sokat beszélgetni, találkozni és elég hamar kiderült számomra, hogy itt valami van. És tényleg.

 

Lőrinc Kati:

Az a jó, hogy nem ugyanazt műveljük. Az valószínűleg nem lenne igazában ideális. Tehát az azért mégis más, amit ő csinál és más, amit én. Amit én, az a pillanat művészete. Tehát igazából soha meg nem ismételhető. Amit ő, az meg megmarad. Hogy hogyan lehet a három gyerekkel? Hát először is nagyon sokat köszönhetek ennek a három gyereknek, akiknek olyan természetük van, hogy mindent tolerálnak. Én magam nagyon önállóságra neveltettem gyerekkoromban és ezt én nagyon jól tudom hasznosítani és hál’ Istennek a gyerekek partnerek ezekre a dolgokra. Ugye olyan szinten, hogy néha utolsó pillanatban kell eldönteni, hogy ki megy a gyerekért, mondjuk, mert kiderül, hogy János azt mondja reggel, ja, nekem ma Pestre kell menni. Akkor gyorsan ugye szervezni kell a dolgokat. Igazából még nem történt malőr, még nem maradt ott egyik gyerek se sehol. Úgy Isten igazából ez egy csoda, de azt kell mondjam, hogy az élet szervezése az a 80 százalék. A 20 százalék a munka, amit aztán valóban elvégzem, amire mindenki azt hiszi, hogy na az a száz százalék. Az tényleg húsz ahhoz képest, hogy itt minden stimmeljen. Az, hogy legyen tej, kenyér a frizsiderben és az összes többi, ami ehhez tartozik.

 

Bayer Ilona:

Győrbe miattad költözött le a család. János mit szólt ehhez?

 

Lőrinc Kati:

Ő buzdított. Amikor felmerült ez a lehetőség, hogy felkértek engem erre a munkára, akkor én azért egy picikét hezitáltam és tulajdonképpen ő… felcsillant a szeme és mondta, hogy ez egy remek lehetőség, ezt csinálni kell. Szóval fantasztikusan mögöttem állt. Hódmezővásárhelyen született, egy kicsi városban. Igazából a szíve mélyén ő nem egy nagyvárosi ember és most azt veszem észre, hogy itt érzi magát jobban.

 

N. Mészáros Júlia:

Mint művész, azonnal bekapcsolódott a város kiállítási életébe. Önálló kiállítással mutatta be nálunk a Váci Péter gyűjteményben az utóbbi 20 évben készült alkotásainak egy nagyon szép válogatását. Győrben működik már nagyon hosszú ideje a Mediawave Nemzetközi Film- és Videó Fesztivál, amelyiknek a művészeti vezetője lett olyan értelemben, hogy ő gondoskodik a társművészeti programok közül elsősorban a táncművészeti és természetesen a fotóművészeti programokról. Mármint a Fotószövetség elnöke elkezdett egy közép-európai kortárs fotógyűjteménynek az alapjait letenni és ezt szeretné tovább folytatni és itt Győrben feltehetőleg a nemsokára elkészülő zsinagógában olyan eleven művészeti életet szeretne, amelyikben a fotóművészet is állandóan jelen van és további társművészetek szintén. Ennek ő az egyik fő mozgatója.

 

Eifert János:

Jellemző talán, hogy amíg nem köszöntöttek, nekem eszembe se jutott, hogy 60 éves vagyok. Tehát a napi tevékenységem, vagy fizikai készenlét, szellemi állapot alapján hát úgy gondolom, hogy gyermetegebb vagyok a koromhoz képest, de hát nagyon jó. Szóval én azt tudom mondani, hogyha ezek nem alakultak volna így az életemben, akkor lehetnék én akármilyen nagy művész, csonka élet maradna. Anyámtól azt örököltem és ez az én szakmámban, ebben a nagyon kemény harcokkal, viharos eseményekkel tarkított szakmában, és amely sok kudarccal is van fűszerezve azt tanultam tőle, vagy azt örököltem, hogy az élet legrosszabb pillanataiban is fölfelé lehet nézni, valami fény felé, valami kiút felé. Tehát nem lehet az ember fizikailag, lelkileg olyan rossz állapotban, hogy ne lenne képes kivergődni, és előre mozdulni. Sokat utaztam, rengeteget fényképeztem és közben mindig érdekeltek mások munkái. Rengeteg könyvet vásároltam. Egy olyan könyvtáram jött össze, amit sokan irigyeltek. Végül is amikor úgy éreztem, hogy nagyon-nagyon értékes anyag gyűlt össze, akkor a Pécsi József Könyvtárnak ajándékoztam az egészet, és amikor a könyvtáros listát csinált, átvételit, egy darab Henri Cartier-Bresson, két darab Martin Martincek, három darab Korniss, akkor végére ért és megkérdezte, hogy és a saját könyvéből nem ad? – és akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen elfelejtettem foglalkozni a saját könyvemmel, de hát most itt eljött az ideje, hogy elkészítsem első könyvemet, amely természetesen ennek a hosszúnak mondható pályának az összefoglalása. Ebben benne lesznek azok a képeim, amelyek ma már különböző múzeumokban, gyűjteményekben is megtalálhatók. Írásaimból is tervezek közreadni egy rövid válogatást és tulajdonképpen – ennyi.

 

(Dialóglista – ELSŐ KÖNYVEM – Eifert János portré (Magyar Televízió, 2003) 55’

Szerkesztő-riporter: Bayer Ilona, Operatőr: Sibalin György, Zenei szerkesztő: Herczeg Kászló, Vágó: Tranger Márta, Gyártásvezető: Fehér Norbert, Rendező: Kálmán János)

Kellemes ünnepeket és boldog Új Évet!

BUÉK-2004

Napló, Budapest, Szokrátész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola, 2003. december 8.

szokratesz-kettannyelvu-iskola

Ma a Fotós alapismeretek 6.  résszel fejeztem be a féléves tanmenetet  a Szokrátész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola Újságíró szak II. éves hallgatói számára. Szép befejezés: A vetített kép művészete. Diaporáma, multivízió. A vetített kép, mint előadási forma. A diaporáma dramaturgiája, átúsztatásos vetítési mód, az un. „harmadik kép”. A diaporáma kísérőhangja (Zene, beszéd, zörej, hangmontázs).

szokratesz-ket-tanitasi-nyelvu-szakkozepiskola

 

A féléves tanmenet, címszavakban:

A fényképezés története. Az első fénykép megszületése. Daguerre szabadalmát a Francia Művészeti és Tudományos Akadémia közzéteszi és a világ számára bocsátja.  

A fotográfia műfajai – amit a festészettől örökölt. Portré, tájkép, város- és épületfotó, csendélet, életkép, akt. Ismert hazai és külföldi alkotók.

Fotós alapismeretek 1. Alapvető fogalmak. A fény fotográfiai jellemzői. Fényforrások (napfény, műfény, neonfény, stb.), színhőmérséklet, a fénymérés. A megörökítés eszközei. Camera obscura, fotogram, fényképezőgép. A fényképezőgép típusai, jellemzői, felhasználási területük. Kisfilmes f.gép, közép- és nagyméretű kamera. Síkfilm, tekercsfilm, digitális hordozó. Objektívek típusai (normál, széleslátószögű, teleobjektív, zoom). A fényrekesz összefüggése a mélységélességgel. A zárszerkezetek típusai, jellemzői (redőnyzár: vízszintes- vagy függőleges lefutású; Compour-zár, elektronikus zár, stb.). A kisfilmes fényképezőgép, mint a fotóriporter munkaeszköze. Digitális fényképezőgépek (kompakt kamerák, cserélhető objektíves, pentaprizmás fényképezőgépek, mint profi eszközök; hordozók: CF kártya, Winchester).

Az önálló fotográfiai műfaj, a riportfotó. A riportfotó jellemzői, típusai. Dokumentum. Szemléltető. Hír. Portré. Leíró, akció, eseményfotó.

A fotóriport jelentős alakjai (hazai és nemzetközi)

Képszerkesztés, kompozíció 1. Alapfogalmak.

Fotós alapismeretek 2. Színtan, színelmélet, a színek pszichológiája.

A fényképezés története 2. A XX. század első fele: A magyaros stílus. Pécsi József és az avantgárd. Szociófotó, a Kassák-kör vonzása.  

Az önálló fotográfiai műfaj, a riportfotó 2.  A fotóriport jelentős alakjai (hazai és nemzetközi). A napilap és magazin képanyaga közötti különbség.

Képszerkesztés, kompozíció 2. A folthatások, vonalvezetés. Kompozíciós, elrendezési változatok.

Fotós alapismeretek 3. Fényképezés a gyakorlatban. Portré, csoportkép, “riportozás”.

Képszerkesztés, kompozíció 3. Képelemzés

A hazai sajtófotó történetéből. Újságok, folyóiratok bemutatásával, azok elemzésével.

Gyakorlati fényképezés, digitális képfeldolgozás. Képek készítése a teremben, majd a szabadban – digitális kamerával (Nikon D100, Canon Digital Ixus V).

A digitális kép feldolgozása: Letöltés notebookra, képalakítás, korrigálás. Adobe Photoshop 7.0 segítségével,panorámakép készítés, részképek összefűzése PhotoStich szoftver segítségével.

Fotós alapismeretek 4. A fekete-fehér és színes nagyítás. Digitális printek (tintasugaras, lézernyomtat.). Színes nyomtatás tintasugaras nyomtatóval, a gyakorlatban (Epson Stylus Photo 1200).

 Képszerkesztés, kompozíció 4. Hogyan érvényesülnek a technikai és esztétikai alkotóelemek. A perspektíva, a színek pszichológiája, eszközök a szem vezetésére.

Újságtervezés, kiadványtervezés. Kezdjük a laptükörrel. A képszerkesztő és a tervezőszerkesztő feladatai. A sajtókép szerkesztésének technikája. Anyagösszeállítás. A kép a tervezőasztalon. Képelrendezési formák. Tanuljuk meg néhány régi és új alapfogalmat:  Layout-tervezés. Előkészítés. Szedés. Korrektúra. Oldaltördelés. Fényképezés. Színbontás. Retus. Szerelvénykészítés (montírozás). Nyomási eljárások. Offszet-előkészítés. Ofszetnyomás. Magsnyomás. Mélynyomás.

Kötelező olvasmány -Radics Vilmos: Képszerkesztés, sajtófotó (Magyar Újságírók Országos Szövetsége kiadásában,

Gyakorlati fényképezés. Portré, életkép fényképezése. A világítás beállítása – fénygyakorlat. Hensel típusú, beállítófényes műtermi vakulámpákkal.

A sajtófotó történetéből. Modern kor – új stílusok

Fotós alapismeretek 5. A fényképezés eszközeinek használata, karbantartásuk. Gyakorlati fényképezés. A fényképezőgép megtámasztása, állványok.

Képszerkesztés, kompozíció 5. Kép és szövegfoltok elhelyezése.  

A sajtófotó történetéből. Új tehetségek, új szemléletmódok. Dokumentarista fényképezés. Az autonóm riport.

Az év során a tananyagban bemutatott, ismertetett fotográfusok, tartalmak:
Daguerre, Niépce, Fox Talbot, Arago, Edward Steichen,Veress Ferenc, Székely Aladár, Pécsi József, Angelo, Szöllősy Kálmán, Vadas Ernő, Haller G. Frigyes, Brassai, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé, Kepes György, Dulovits Jenő, Járai Rudolf, Németh József, Tillai Ernő, Jung Zseni, André Kertész, Balogh Rudolf, Escher Károly, Brassai, Besnyő Éva, Ata Kando, Paul Almásy, Robert Capa, Cornell Capa, A technika történetből: Petzval József, Rieszdorfer Ödön, Dulovits Jenő; Aszmann Ferenc, Vadas Ernő, Haller G. Frigyes, Pécsi József, Angelo, Tabák Lajos, Gönci Sándor, Sugár Kata, Langer Klára, Kálmán Kata, Kassák Lajos, Escher Károly, Bojár Sándor;
Újságtípusok: Napilap (pl. Népszabadság, Magyar Hírlap), Képes hetilap, folyóirat (Képes 7, Új Tükör, Nők Lapja, Magyar narancs, Stern, Life Magazin), Szaklapok (Medicina, Kisállattenyésztők Lapja, Fotó Magazin, FotoVideo);
Szalay Zoltán, Hemző Károly, Almási László, Keleti Éva, Korniss Péter, Bánkuti András, Habik Csaba, Gárdos Balázs, Ifj. Sopronyi Gyula, Rédei Ferenc,Szabó Barnabás;
Színes nyomtatás: lézer- és tintasugaras nyomtatók; Napfény, műfény, Háromszögvilágítás; Laptükör, Kép és szöveg elhelyezése, Betűtípusok; Kerekes Gábor, Benkő Imre, Gulyás Miklós, Fekete Zoltán;
Eifert János diaporámái: Bemutatkozás, Hard Rocks, Volt egyszer egy falu, Visszapergetett idő, Maszkok, Helyzetjelentés, Bemutatom a feleségemet, Tűztánc.

Eifert János: KÉPNOVELLÁK – Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2003. december 5. – 2004. január 25.

 Eifert-Exhibition-building Eifert-Exhibition-Opening

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, Szántó Kovács János u. 16-18., 2003. december 5., 17:00  

Eifert János: Képnovellák c. kiállításának megnyitóján köszöntőt mond dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő, a kiállítást megnyitja Fenyvesi Félix Lajos költő.

“Visszapergetem az időt és látom: Eifert János akárhol is van, mindig ott a nyakában a fényképezőgépe. Élesre töltve, hogy azonnal lencsevégre kapja a tovazökkenő pillanatot. Nagyon ismeri mesterségét. Újra és újra megcsodálom képei mindenség-ívét, tömörségét, fényből-sötétből szőtt anyagát, amelyet kikísérletezett ez a fáradhatatlan ember. Gazdag fotónovellás könyvként is olvashatjuk, mint szociológiai híradást, képverset, imádságot, és így tovább. Eiferttől az életről tudunk meg fontosat, a küszködő emberről, olyasmit, amit eddig csak sejtettünk. Művészete szüntelen figyelmeztetés az eltékozolt szépségre és időre. Végtelen távolságok vannak képein; veszendő és születő folyamatos együttállásban. Hatalmas életművéből válogat most, azt hozza el kedves szülővárosába: Hódmezővásárhelyre. Születésnapja kerek évfordulóján. Visszapillant egy péntek estére, azután lép tovább mindenre figyelő szemmel.”  Fenyvesi Félix Lajos

Az elhangzott köszöntő rövidített írásos változata:

Tisztelt Eifert János,

kedves tárlatlátogatók!

 

Azt mondják, hogy mindenki egyenlő esélyekkel születik, – hiszen valamennyien anyától lettünk – és kínok között, mezítelenül jövünk a világra. Az esélyegyenlőség nem igaz. Az alkotó emberben szinte kódolva van az a tehetség, amely előbb-utóbb megmutatkozik, és – ha sokszor nehéz körülmények között és kacskaringós úton is –, de kibontakozik.

Hányan szeretnének festeni, mintázni, építeni és átlag szinten túl nem tudnak, mert bármilyen egyetemet végeznek el, nincs bennük alkotói fantázia, amely kiemelné őket a kortársaik közül.

Hódmezővásárhelyen születni szinte eleve elrendelést jelent. Itt évszázadok óta nemcsak hagyománya, hanem műhelye is van a tehetségeknek, csak hagyni szükséges, hogy ez az erő lábra kapjon. Eifert János nem művészcsaládból származott. Ifjúsága idején a kifejezésmódját is kereste. 1960-tól 1977-ig Budapesten a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa volt, aki számtalan külföldi turnén vett részt.

Amióta a camera obscura megszületett, majd a 19. század végén kibontakozó fotóművészet a fényíró géppel megalkotta a művészet nyolcadik múzsáját, egy fotográfus gép Eifert Jánosra várt, hogy kezébe vegye és előbb csak a táncturnékon dokumentáljon, majd állandó társként hozzá szegődve alkosson vele.

Kezdetben féltették a festészetet, hogy a fotó kiszorítja. Különösen a realitást visszaadó gépek ellenzői a portréfestészet halálát kezdték jósolgatni. Egyetlen egy dologgal nem számoltak, az emberi alkotó fantáziával, a mindig újra törekvéssel.

Előbb hazai, majd világviszonylatban is Eifert János azok közé a művészek közé tartozott, aki a képzőművészeten semmit sem károsított, annál többet adott a fotóművészetnek. Az ő nevéhez fűződik a három „T” fotótéma elmélyítése: a „Tánc”, a „Test” és a „Természet” harmóniájának megteremtése. Ezzel különös világot alkotott. Előbb csak ízlelgette az egyes témákat. Voltak táj nélküli táncfölvételei, és ember nélküli természetfotói.

Az igazi áttörés akkor következett be, amikor a legszebb emberi testet, a ruhátlan nőt kivitte a természetbe. Tó- és folyóparton, virágok között, vagy sziklás háttérrel, sorozatban homokdűnék között tánclépések, vagy egyszerűen csak mozgás közben kapta el a soha többé meg nem örökíthető, az örökkévalóságba lendülő alakokat. Az Eifert fotókon nem fagytak meg a mozdulatok még akkor sem, ha a kamera az elérhető legnagyobb sebességével kellett a pillanat tört részét elkapnia. A fölvételen látjuk a továbbvivő lendületet. Szinte eltáncolják a bemutathatatlant, magát az embert, mint a természet gyermekét.

Fotóival korokat lépünk visszafelé az emberiség történelmében, amikor még nem leigázni, hanem együtt élni kívántunk a körülvevő mindenséggel. Ugyanakkor Eifert János nemcsak ismeri a legmodernebb fotóművészeti technikákat, hanem maga is dolgozott ki, és alkotásain nem egyet máig alkalmaz.

Eifert művészetére jellemző, hogy a negatívon, vagy a digitális lemezen lévő képet nem másolja le, hanem a sötétkamrában, vagy a műteremben újraalkotja. Ennek következtében nincs két egyforma másolat, valamennyi munkája egyedi alkotás. Előhívás közben a vegyszeres tálak fölé hajolva, vagy a monitoron figyelve, a színeket és a formákat újraálmodva hozza létre más művészek munkáihoz nem hasonlítható, egyéni alkotásait.

Nem véletlen, hogy a szakma már fiatalon elhalmozta sok országos és nemzetközi kitüntetéssel, amelyek igen sok alkotó fotóművész számára elérhetetlen álmok maradtak. Egyetlen fényes sikert említek. 1991-ben „Tűztánc” című diaporámája a „Munich MultiMedia Fesztiválon” a legjobb fényképezés díját kapta, majd ugyanezt az alkotását az 1993-as FIAP történeti kollekciójába választották.

Túl a rendszeres alkotómunkán, a fotóművészeti táborokban való gyakori részvételén, megannyi közösségi feladatot is vállal, amelyek mint művészt nem egyszer hátrányosan érintették, hiszen nem vehetett részt olyan pályázaton, amelyet éppen az a szövetség, vagy egyesület írt ki, amelynek ő is vezetőségi tagja volt. Ettől függetlenül már Tornyai János megmondta, hogy „az igazi tehetséget nem lehet elnyomni” – tegyük hozzá, sem elfelejteni –, „az ugyanis előbb-utóbb kibontja és megmutatja magát”. Ahogy fotóművészeti feladatköreit is nehéz összeszámlálni, fontosabb kiállításainak fölsorolása is odalakat tesz ki. Őt itthon és világszerte ismerik.

Eifert János csak születését tekintve 60 éves. Isten éltesse sokáig. Tehetsége bár nagy tudással és gyakorlattal, ugyanakkor fiatalon szárnyal előttünk. Kérem, alkotásaival önök is kapjanak szárnyra, és repüljenek vele sajátságos fotóművészeti birodalmába.

 

Dr. Lázár János polgármester

 

Képnovellák-kiáll.megnyitó  Kiállításmegnyitó (Nagy Vera múzeumigazgató, Eifert János kiállítóművész, dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő, Fenyvesi Félix Lajos költő)

2005.01.-MAOE-tagok-Eifert-kiáll.án-Hmvhely Módos-és-Füles-Tornyai-Múzeum-2004.01.

A MAOE Fotóművészeti tagozatának tagjai Eifert János KÉPNOVELLÁK c. kiállításán (Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2004. január)
A csoportképen, balról jobbra: X.Y., Baranyai Antal (Szeged), Papp Elek (Cegléd), Tóth István (Cegléd), Módos Gábor (Budapest), Kovács Kata (Budapest), Oravecz Attila (Debrecen), Szél Ágnes (Budapest), Tóth József Füles (Budapest) – Módos Gábor távkioldós felvétele

Kiállított képek jegyzéke:

1. terem:

A Nő – Képnovella 1. Installáció 2003; 35. Győri nemzetközi művésztelep – Képnovella 2.
Installáció 2003; Még egy mozdulat – Képnovella 3. Installáció 2003; Titkok barlangja
Bayreuth, Németország 2001; Hősök tere, panorámakép, Budapest 2002; Kastélypark, panorámakép, Hédervár, Magyarország 2002; A Föld álma, Budapest – Őrség 1984; Fák tánca
Mártély 1984; A Huntay Mountains álmomban, panorámakép, Kína 2002; Múló idő (képpár)
Wien, Schönnbrunn, Ausztria 1983, 1985; Tűztánc, Sirok 1993/2002
2. terem:

Fénytvirágzó fa, Kékestető 1967; Fa-lét 1-4., Bükk fennsík 1985; Tanulmány (Nyesett fák 1-3.) / Study (Polled Trees), Wien, Schönnbrunn 1983, 1984, 1985; Az Éj madara, Wien, Schönnbrunn 1983; Part, Muur völgye, Schwarzwald 1991; Levelek (A tél képei sorozatból)
Mártély 1997; Köröspart, Nagyvárad, Románia 2002; Ölelkezők, Sulzburg, Németország 1991; Csend, Patkós, Közép-Tisza 1985; Vágta, Budapest 1968; Nyáj, Pécsvárad 1978; A kertész keze, Tarnaméra 1978; Fák temploma, Versailles, Franciaország 1984; Magányos nyírfa, Franciaország 1984; Három kacsa, Limni Kastoriás, Görögország 1991; Áradás 1.,      
Dunakanyar 1980
3. terem:

Tűztánc 1., Sirok 1993/2002; Akt lehetetlen helyzetben, Sirok 1993/2002; Nő kalappal
Budapest 1972; Verdi – Eck: Requiem, Pécsi Balett 1978; Alvin Ailey Dance Theatre
Budapest 1974; Marcel Marceau, Budapest 1968; Cirkusz, Köllö Miklós és a Domino Együttes 1984; Pas de deux, Jorge Donn és Maina Gielgud 1972; Fényből születő mozgás
Domino Együttes, Budapest 1984; Győri Balett, Markó Iván koreográfiája 1984; Roncsolt aktok 2., Sebesvíz 1993; A tó titka, Fehérvárcsurgó 1984; Op – Art tanulmány, Kötschach – Mauthen, Ausztria 1993; Az aktmodell polaroiddal 1., Soltau, Németország 1995; Az aktmodell polaroiddal 2., Soltau, Németország 1995; Hőforrásnál, Egerszalók 1996; Kitörés és bukás, Budapest 2001; Furcsa pár, Sebesvíz 1994; A férfi, Rudabánya 1992.

Nagy Péter: AKTOK, TÁNCOSOK PORTRÉK, ÉRZÉSEK – Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája, Budapest, 2003. december 1 – 31.

Nagy-Péter-foto Nagy-Péter-foto-02 2003-Nagy-Péter-kiáll-megh    Tisztelettel meghívjuk Önt és kedves partnerét NAGY PÉTER: AKTOK, TÁNCOSOK PORTRÉK, ÉRZÉSEK című kiállításának megnyitójára, amelyet Durst György filmproducer, a Duna TV filmdramaturgja, a MEDIAWAVE alapítvány elnöke nyit meg 2003. december 1-én, 18 órakor a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában (Budapest, I. ker., Színház u. 1-3.) A kiállítás megtekinthető december 31-ig, minden nap 13-18 óra között,  előadási napokon 21 óráig

Egy ember, aki többször megszületett…

Nagy Péter a nyolcvanas évek elején ritka tehetségével robbant be a hazai és nemzetközi fotográfiai életbe, nevét egy új szemléletmóddal, progresszív törekvésekkel lehetett összekapcsolni. Nem volt rámenős ember, barátai ugyan voltak, de nem tartozott egyetlen érdek-, vagy hatalmi csoporthoz sem, akik zászlójukra tűzvén, saját jelszavaik, csörtetésük igazolásaként, és saját pozíciójuk erősítésére tolták volna szekerét az érvényesülés útján. Szekere leragadt a sárban. Halkszavú ember, nem kiabált segítségért. Sokak számára mintha meghalt volna, csend  – síri csend – támadt körülötte. Aztán újra megszületett, új képekkel jelentkezett, sikeres pályázatok, kiállítások következnek, előadásokra hívják, kíváncsi mindenki az új képeire. Amikor a legnagyobb a pörgés indul be körülötte, hirtelen leáll. Nem tudni, mi az oka, alkotói válság, magánéleti problémák, megélhetési gondok, vagy csak egyszerűen elege van a zajongásból, ki tudja. Mindenesetre újra leáll. Újra eltűnik. Újra csend lesz körülötte, nagy csend. Hogy aztán újra  megszülessen és nagyot kiáltson…
Nagy Péter lassan lel saját útjára. Figyeli a világot, gondolkodik, érlelődik. Bár készít riportképeket, alkalmazott fotográfiát, ez nem elégíti ki. Rájön, a gondolatok több síkon való megjelenítéséhez, érzései megfogalmazásához más műfajok és eszközök szükségesek. A montázstechnikával, a kép lokális színezésével, az aszimmetrikus kompozícióval kísérletezik, amelyeket alkalmasnak talál témáinak – az abszurd, a humoros, az ironikus – megjelenítésére. Sajátos látásmódja, eszközhasználata, „ötletcsavarjai” sok rokonságot mutatnak a kor képzőművészeti, zenei törekvéseivel.

Eifert János

Nagy-Péter-fotográfus Nagy Péter
 
1957. április 13-án, Vácon született.
1975-ben Győrbe költözik, ahol munkahelyet talál és felfedezi a fotográfiát.
A Szolnokon megrendezett nemzetközi környezetvédelmi pályázatokon, éveken át nemcsak a kiállítók, hanem a díjazottak között is szerepel. Képei egyre gyakrabban tűnnek fel és tűnnek ki a hazai és a nemzetközi kiállításokon, számos díjat, elismerést szerezve számára.
1986-ban kollekciójával a Magyar Fotográfia kiállítás fődíját, az aranykamerát nyeri el. Ugyanebben az évben mutatja be a Győri Műcsarnok „Érzések 1986” című kiállítását, amelyet Szentendrén, Vácon, Nyíregyházán, Kecskeméten, Ausztriában majd Nyugat-Berlinben rendezett önálló tárlatok követnek. Fotóklubok, tanfolyamok hívják előadásokra, mindenki kíváncsi a „hogyan készült”-jére.
1987-ben Szentendre, majd Budapest következik.
1997-ben ismét Győr, ahol a GRABOPLAST adja a megélhetést számáta, a MEDIAWAVE pedig a művészi lehetőségeket, ahol a fotózás, filmezés, dokumentálás, műsorok, koncertfelvételek, riportok készítése és kiadványtervezés a dolga.

A Kerengő Galéria korábbi kiállításai:

2001 december 
Tánc a fotóművészetben
2002 január
Seniorok az ezredfordulón
2002. február
Csillag Pál: Felütés
2002. március
Kondákor László: Felhangok
2002. március-április
Tisztelet Pécsi Józsefnek – Digitális rendszerváltás?
2002. április-május
Siklós Péter: Táncfantáziák
2002. május-június
Képek az Escher-gyűjteményből
2002. május-június
Arcképek, önarcképek
2002. augusztus
Tánc a fotóművészetben – a Mozgásban 2002 díjazottjai
2002. október
Szergej Buszlenko: Tengermesék és más történetek
2002. november
Dr. Seres Géza: Válogatás a természet elemeiből
2002. december
Eifert János:  3T  Tánc, Test, Természet
2003. január
Jung Zseni: A Nő égi mása
2003. február-március
Dombovári Tibor: Tengerképek
2003. március-április
Kovács Melinda: Mesék
2003. április-május
Nők a Nőről, férfiak a Nőről
2003. június-szeptember
Simon Csilla: Kortárs portrék
2003. október
Sulyok László: A tánc titka
2003. november
Kacsó István és Toró (annamari) képzőművészek kiállítása
2003. december
Nagy Péter: Aktok, Táncosok  Portrék, Érzések

Következő kiállítás:
2004. január
Lóránt Attila: Kelet-Afrika, több mint szafári

Nagy Péter: Nők – Aktok – Táncosok – Portrék – Érzések. Nemzeti Táncszínház, Kerengő Galéria, 2003. december 1 – 31.

 

Nagy-Péter-plakát

Nagy Péter 1957. április 13-án, Vácon született.
1975-ben  apja munkája miatt  Győrbe költözik. Munkahelyet talál, felfedezi a fotográfiát. Bár készít riportképeket, alkalmazott fotográfiát, ez nem elégíti ki. Rájön, a gondolatok több síkon való megjelenítéséhez, érzései megfogalmazásához más műfajok és eszközök szükségesek. A montázstechnikával, a kép lokális színezésével, az aszimmetrikus kompozícióval kísérletezik, amelyeket alkalmasnak talál témáinak – az abszurd, a humoros, az ironikus – megjelenítésére. Sajátos látásmódja, eszközhasználata, „ötletcsavarjai” sok rokonságot mutatnak a kor képzőművészeti, zenei törekvéseivel, ám esetében mégsem beszélhetünk képzőművészeti eszközhasználatról, más művészeti ágaktól kölcsönzött klisékről. Képeiben az emberi kapcsolatok, az ember és a társadalom viszonyának nehéz kérdései, az ökológiai problémák jelennek meg. A Szolnokon megrendezett nemzetközi környezetvédelmi pályázatokon, éveken át nemcsak a kiállítók, hanem a díjazottak között is szerepel. Képei egyre gyakrabban tűnnek fel és tűnnek ki a hazai és a nemzetközi kiállításokon, számos díjat, elismerést szerezve számára.
1986-ban kollekciójával a Magyar Fotográfia kiállítás fődíját, az aranykamerát nyeri el. Ugyanebben az évben mutatja be a Győri Műcsarnok „Érzések 1986” című kiállítását, amelyet Szentendrén, Vácon, Nyíregyházán, Kecskeméten, Ausztriában majd Nyugat-Berlinben rendezett önálló tárlatok követnek. Fotóklubok, tanfolyamok hívják előadásokra, mindenki kíváncsi a „hogyan készült”-jére.
1987-ben újabb költözés: Szentendre, majd Budapest következik
1997-ben pedig ismét Győr, ahol a GRABOPLAST adja a megélhetést, a MEDIAWAVE pedig a művészi lehetőségeket. Az előbbinél tapéta, műpadló mintáinak feldolgozása és tervezése, az utóbbinál a fotózás, filmezés, dokumentálás, műsorok, koncertfelvételek, riportok készítése, valamint kiadványtervezés a dolga.

Eifert János