Pjotr Iljics Csajkovszkij – Vaszilij Vajnonen: Diótörő a Győri Tánc- és Képzőművészeti Általános Iskola, Szakközépiskola balettnövendékeinek előadásában, Bombicz Barbara betanításában (Győr, 2004. december 17.)

Karácsony este van. Odakinn az utcákat, a házakat, a fákat mindenütt ragyogó fehér hó borítja, melyet itt-ott aranysárgává varázsol a házak ablakán kiszűrődő meleg fény. A Stahlbaum-házban is világosság van, hiszen nagy a készülődés, érkeznek a vendégek: szülők, gyerekek, és minden kislány és kisfiú kedvence, a mulatságos Drosselmeyer bácsi, a műszerész, aki mindig újabb és újabb szerkezetekkel szórakoztatja az apró közönséget. Most vajon mit hozhatott magával?

Hamarosan vége az izgalmas várakozásnak. Kitárul a szoba ajtaja, és a gyerekek nagy csodálatára ott pompázik a díszes karácsonyfa, körülötte sok-sok ajándékkal! Mennyi játék! A gyerekek táncra perdülnek, de nemsokára inkább az ajándékok kiosztása köti le a figyelmüket. A fiúk kardokat, puskákat kapnak, a lányok babákat. El is kezdődhet a játék, és a vidám tánc: a fiúk katonásdit játszanak, aztán Drosselmeyer bácsival mindenki szembekötősdit. A kedves öreg azonban egy kis időre eltűnik. Mikor visszatér, csillagászjelmez van rajta, kezében varázspálca, s egy nagyszerű szórakozás veszi kezdetét: a bábjáték! A gyerekeket lenyűgözi a hirtelen eléjük varázsolt színház, s mindannyian drukkolnak a báb-hercegnek, hogy sikerüljön legyőznie a gonosz egérkirály-bábot, aki el akarja rabolni a csodaszép bábhercegnőt.

Drosselmeyer bácsi találmányai: a táncoló babák, a bohóc, a néger figurák mind-mind lenyűgözik a gyerekeket, egyet kivéve: a Diótörőt. Ez a bábu eléggé furcsára sikeredett. Hatalmas álkapcsa van, abban kell a diót összetörni. De ettől úgy néz ki, mint egy torzszülött! A gyerekek mind elfordulnak tőle, Marikát kivéve, aki megsajnálja a csúf bábut, és megkéri Drosselmeyer bácsit, hogy ajándékozza neki.

Így a Diótörő Marikáé lesz. A többiek – gyerekek, felnőttek – mind átmennek az ebédlőbe, hogy elfogyasszák a finom karácsony esti vacsorát, csak Marika és Drosselmeyer bácsi marad a szobában. Marika táncra perdül a bábuval, keresztapja pedig boldogan nézi, milyen örömöt okozott neki ezzel a kis ajándékkal. Hamarosan azonban nagy veszekedés kezdődik, mert így, hogy már gazdára talált a csúf Diótörő, hirtelen másnak is kell! Misi erőszakkal el akarja venni Marikától a bábut, aminek a nagy dulakodás közben letörik a feje. Szerencsére Drosselmeyer bácsi hamar ki tudja cserélni egy másikra. Misi azonban nem nyugszik, mindenáron meg akarja szerezni a Diótörőt: a bábjáték gonosz egérkirályával a kezében megijeszti Marikát, aki a Diótörőt a karosszékben hagyva kiszalad a szobából. De mégsem marad a játék Misi zsákmánya: épp, mikor szét akarja szedni, hogy belülről is megnézze, Feri Marika segítségére siet, elveszi a bábut Misitől, és visszaadja végre jogos tulajdonosának. Ekkor már későre jár, a vendégek is búcsúzkodnak, és ki-ki a szobájába tér, hogy kipihenje a karácsony este izgalmait.
Marika is aludni tér a szobájába, de mivel nagyon nehezen válik meg új kedvencétől, a csúf-kedves Diótörőtől, a babát az ágyával szemben lévő karosszékbe teszi. A fények kialszanak a házban, s Marika hamarosan mély álomba merül…. (Sulinet)

A Pannonhalmi Bencés Gimnázium tisztelettel meghívja Önt Eifert János fotóművész Képnovellák című kiállításának megnyitójára, az iskola Tetőtéri Galériájába, 2004. december 2-án (csütörtökön) 17:30 órára, amelyet Varga Mátyás költő nyit meg. A megnyitót követően a helyszínen levetítjük Kálmán János rendező, Bayer Ilona szerkesztő-riporter, Sibalin György operatőr Első könyvem… című portréfilmjét, amely Eifert Jánosról készült (MTV 2003).  A kiállítás megtekinthető: 2005.  január 16-ig.

Eifert János fotóművész pannonhalmi kiállításának megnyitója

             Az itt állóknak, akik már a megnyitó előtti várakozásban belepillantottak Eifert János kiállításába nem is kell mondanom, hogy mennyire sokszínű, gazdag világ ez. Technikailag szinte a teljes skálán mozog. Látunk itt analóg és digitális technikával készített képeket, montázsokat, van, hogy az alkotás tovább folytatódik a számítógépen, de tudunk olyan Eifert-fotókról is, amelyek a negatív véletlenszerű roncsolódásától kapták „szépségüket”.

A modern művészetek (és köztük a fotográfia is) egy ideje [tágabb értelemben talán a naturalizmus, szűkebb értelemben pedig 20. század első fele óta] némi lelkiismeret-furdalással nyúl a „szép”-hez. Fél, hogy a „szép”-től felszínessé vagy giccsessé válik. A modern (és posztmodern) művészet viszonya a köznapi értelemben vett szépséghez igen sok esetben rendezetlen. Talán ez vezetett ahhoz is, hogy napjainkra már megszületett az esendőség és csúnyaság giccse is… – Közben pedig egy műalkotásra, ami tetszik, ma sincs más szavunk, mint hogy „szép”.

Eifert János a tánc felől érkezik a fotográfiába, és ott mind a testnek, mind pedig a szépségnek sajátos esztétikája van. Pontosabban: a táncban talán mindennél jobban tudható, hogy a szépségről való lemondással a kommunikáció lehetőségei is beszűkülnek. A táncosnak feladata, hogy fenntartsa és elmélyítse a mozdulat lehetőségének összes képességét. Egy butoh-táncos, aki – elődás közben – mondjuk egy órán keresztül fizikailag alig végez olyan mozdulatokat, amiket a nézők többsége ne tudna utána csinálni, koncentráltságával és a lemondás szüntelen gyakorlásával („negatívban”) mégis megteszi mindazt, amit nem tett meg a test konkrét, fizikai mozdulataiban. (Vagy talán annál még sokkal többet is!) Ehhez azonban fizikailag is testében kell hordoznia azokat a képességeket, amelyekről lemond, hiszen lemondása csak így lesz valóságos.

A tánc azonban alapvetően mégis a megmutatás művészete: a táncos számára behatárolt idő áll rendelkezésre, hogy magával ragadja nézőjét, hogy megmutasson valamit abból, amiért kockára teszi a testét.

Eifert János képei talán mindenekelőtt virtuozitásukkal ragadnak meg bennünket: mintha egyetlen (megörökített) pillanatba sűrítené mindazt, amit mondani akar. Igyekszik összes képét olyan erősre komponálni, annyira intenzívvé tenni, odáig „dúsítani”, hogy ne lehessen elfelejteni. Ha egyszer valaki látta Eiferttől Marcel Marceau portréját, a képből szinte rögvest kiúszó kacsákat, vagy ezt a varázslatos és érthetetlen kínai tájat, nem tudja elfelejteni. – Éppen azért, amikor azt mondom, hogy Eifert János „odáig dúsítja a képet”, akkor elsősorban nem a látvány barokkos burjánz(oztat)ására gondolok, hanem arra a vizuális intenzitásra, amely a fotográfus azon műveiben is jelen van, amelyek eszközeikben vagy képi világukban szinte minimalisták.

            Emio Greco, ez a kiváló olasz-holland táncos (akinek előadását múlt vasárnap láttuk Budapesten) mondta egy interjúban: „a szépség választás”. Vagyis: se nem kapjuk készen, se nem önmagért való (öncélú), hanem tenni kell érte. Legalább nézni. Nézni ezeket a képeket, amelyek nem akarnak sem tanítani, sem tiltani. Egyszerűen csak annyit mondanak, hogy talán nem mindegy, hol állsz meg, nem mindegy mit látsz meg ott, ahova nézel.

Varga Mátyás

Eifert János: Képnovellák – Pannonhalmi Bencés Gimnázium Tetőtéri Galériája, 2004. december 2 – 2005. január 16.