János Eifert - Photographer

Archive for február, 2006

Gábor Gina: Fotóhoz a költészetet – Fejér Megyei Hírlap, 2006. február 25.

Fejér-megy-Hírlap-2006.02.2

 

Gábor Gina

Fotóhoz a költészetet

 Pályakezdő fotós számára megtisz­teltetés, ha műveit Eifert János fotóművész találja figyelemre méltónak. Márpedig a neves fotóművész nyitotta meg nemrégiben a fehérvári Szabó Márta kiállítását a Me­gyei Művelődési Központban. Eifert János fontosnak tartja a te­hetségek felfedezését, és szívesen osztja meg a most indulókkal a sa­ját tapasztalatait, műhelytitkait is.

 Eifert János nem szereti a hagyományos kiállítás-megnyitókat: ha vállalkozik rá, akkor inkább afféle vitaindí­tót igyekszik tartani. Elmondja, mi tetszik neki, de azt is, mit csinált volna másképpen, hogyan készítette volna ő a kompozíciót.

 - Láthatóan jócskán szorult önbe pedagógiai érzék is. Mi motiválja? Miért vállalkozik a kezdő fotósok tanítására is?

 — Azért, mert jól emlékszem még a saját indulásomra. Sikerrel szerepeltem egy 1968-as pályázaton, és ez nagyot lendített a pályámon. Hirtelen robbantam be a hazai és a nemzetközi fotóművé­szetbe. Aztán amikor 1971-ben a fotóművész szövetség tagja lettem, a Fotóművészet szaklap tizennyolc oldalon közülte a képeimet… Igazi előrelépést jelentett ez, de ugyanakkor nehézséget is. Nem a technikai, művészi problémák leküzdése okozott gondot, hanem az, hogy a si­ker attól kezdve arra sarkallt: a továbbiakban is igyekeztem bizonyítani a tehetségemet. Ezt azért mesélem most Sza­bó Márta kiállítása kapcsán, mert emlékszem, milyen so­kat jelentett számomra az idő­sebbek figyelme, pártfogása: olyan alkotóké, mint Réti Pál. Keleti Éva vagy Korniss Pé­ter… Az, ahogyan ők fogadtak engem: nem lekezelően vállveregetve, hanem fontos ész­revételekkel, időnként met­szően éles kritikával segítettek a továbblépésben. Ez szá­momra a legtöbbet jelentette akkor. Ezért gondolom úgy, hogyha egy fotóművész már elfogadtatta magát a szakmá­ban, elért valamit a pályáján, akkor igenis visszaadhat valamit abból, amit ő az indulásakor kapott. Ezért tartom fon­tosnak a tehetségek fölkaro­lását. Én érzem megtisztelte­tésnek, hogy Szabó Márta kiállítását megnyithattam.

- Az életrajza láttán eltűnő­döm, milyen mostoha a sors. Felháborító, hogy bizonyos embereknek egyszerre több dologban is „osztanak” tehet­séget. Ön például évekig a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa volt, aztán kiderült, hogy a fotózáshoz is ért…

- Sőt, tudja, hogy még remek bútorokat is készítek?

 - Most aztán végképp elfo­gott a sárga irigység…

 -  A bútoraimra azért va­gyok büszke, mert csak úgy, mellékesen. a szabad időmben foglalkozom ezzel. Ez csak úgy adja magát, miköz­ben a fotózásra sok energiát fordítok… Igaz. a kényszer is hajtott: a készen kapható bú-torok vagy túl drágák vagy nem felelnek meg az ízlésemnek. Hosszadalmas. amíg elmagyarázom az asztalosnak, mit szeretnék, inkább megcsi­nálom magam.

-  Hogyan derült ki, hogy nem csak ritmusérzéke, táncos lába van, de a fotózáshoz is van szeme? Feltételezem, hogy a kettő össze is függ: táncosként bejárta a világot, és az úti élmé­nyeit mindenki igyekszik megörökíteni…

Én kezdetben főként a kollégáimat, a mozgás látvá­nyát fotóztam. Táncosként valóban sok helyen jártam a világban, de azért még inkább hálás vagyok, hogy így felfe­dezhettem a gyönyörű hazai vidékeket is, Göcsejtől Szat­márig. Az első lökést az adta, hogy az öcsémtől kaptam egy Zorkij 4-es fényképezőgépet. Én persze már évekkel azelőtt rendszeresen megvásároltam művészeti folyóiratot, kiállí­tásokra jártam önszorgalom-hól: valami motoszkált bennem… A frissen kapott fény­képezőgéppel lementünk a Tisza-partra, ott csináltam néhány felvételt a tájról, a ladi­kokról, az öcsémről… Azok az első képek tökéletesen voltak exponálva. Ez néha eszembe jutott, amikor nem sikerültek úgy a képek, ahogy szerettem volna: hiszen megesik, hogy rosszabb fényvi­szonyok között dolgozik az ember. De az az első technikai értelemben tekercs ma is vál­lalható.

-   Egy időben Természet, Test, Tánc címmel mutatta be képeit. Ezek szerint az első perctől fogva ez a három téma érdekelte?

 - Ez a három „T” mindig fontos volt számomra. Izga­tott a zenéhez kapcsolódó mozgás megjelenítése és az emberi test szépségének di­csérete. A természet csodálata meg mintha velem született volna. Mindent áthat, megha­tároz az ember és a természet kapcsolata. Az ember időnként tönkreteszi a természe­tet, miközben él benne a vágy, hogy harmóniában éljen vele.

 -   A Nyáj vagy A kertész keze című fotó épp azért kedvesek számomra, mert tükrözik ezt a harmóniát. Nem véletlen: ezek a képei a leghíresebbek is…

 - Persze, egy fotós mindig nagyon jó képet akar csinálni. Mégis, néha hosszú út vezet odáig, amíg ez sikerül, mert időnként csökönyösen rossz irányba megy az ember. De ki kell próbálni minden lehető­séget. Egy fotográfus folyton tanul, kísérletezik: ez vezeti el ahhoz az eredményhez, amit a közönség elé lehet tárni.

-  A kísérletező kedve fordí­totta a diaporáma felé is?

- Egy fotós igyekszik megtanulni virtuóz módon kezelni a technikai eszközöket. Én idővel szűknek éreztem a te­ret. A fotókiállítás egy műfaj, aminek megvannak a maga technikai, esztétikai törvény-szerűségei. Én I7 évig táncol­tam, és hangszeren is játszot­tam. Ezért volt fontos szá­momra, hogy a fotóhoz hoz­zátegyem a ritmust, a zenét, a költészetet: ez tehát azén életutamból is fakad. De a diapo­ráma műfaját is csak tökéletes képekkel lehet művelni!

- Mit tart fő feladatának mostanában?

 Úgy vettem észre, hogy a tanításhoz van érzékem, és hívnak is előadni itthon és külföldön is. A televízióban a Válaszd a tudást! című műsorban volt egy sorozatom, amit 4 részesre terveztek, de a nézők érdeklődése miatt 30 lett belőle. De akkor is csak azért hagytam abba, mert egy-egy 12 perces élőadás renge­teg energiámat elvette, vagy egy hétig készültem rá.

  

Kép: Eifert János szerint egy fotográfus folyton tanul, szüntelenül kisérletezik (Fotó: Pati-Nagy Bence)

 

Eifert János, fotóművész 1943-ban, Hódmezővásárhelyen

-    1960 és 1977 között a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa, 1968-ban kezd el fotózni. 1971-től a Magyar Fotóművészek Szö­vetségének tagja, 1997-ben a szövetség elnökévé választották. Az Amerikai Fotográfiai Társa­ság és a nemzetközi szövetség, az APPI tagja. Itthon és külföl­dön is igen rangos elismerések-kel tüntették ki: mintegy 168 díjat, nagydíjat, különdíjat, dip­lomát érdemelt ki műveivel. Mintegy 115 önálló kiállításon és 650 csoportos kiállításon sze­repelt, szakíróként előadóként számos szaklapban publikál.

 

HétVége – Fejér Megyei Hírlap, 2006. február 25.

Budapesti napló, 2006. február 19.

2006-02-19-Citroen Eifert Kata Nóra felvétele

A gyerekekkel Győrből jövet beugrunk a budaörsi IKEA-ba. Budapest felé közelegve mindig a Chichago-t hallgatjuk…

Volt egyszer egy gyár… Váci FORTE, 2006. február 18.

Váci-Forte-2006-02-18_018 Váci-Forte-2006-02-18_013

Volt egyszer egy gyár…

  

Évtizedeken át nagyítottam FORTE papírra. Szerencsémnek és adottságaimnak köszönhetően, jól tudtam bánni az ezüstalapú anyaggal, ki tudtam belőle hozni a kifejező tónusokat, az erőteljes feketéket, a finom árnyalatokat, vagyis mindazt, ami egy fotográfusnak igénye lehet képei nagyításakor. Békéscsabától Zalaegerszegig, Párizstól New Yorkig rengeteg kiállításra, pályázatra küldtem képeimből, még a sajtónak is ezeket a FORTE papírra készült kópiákat adtam. Jó néhány került közgyűjteménybe – pl. Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény, Magyar Színháztörténeti Intézet és Múzeum, Collection Historique FIAP, Brüsszel, Belgium (A Nemzetközi Fotóművészek Szövetsége történeti gyűjteménye), Schlossmuseum, Quedlinburg (Németország), Fundus des 1. Össterr. Willy Hengl Foto-Kabinettes, Traun ( Ausztria), Gernsheim gyűjtemény (Austin, Texas, USA), Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely – de számos példány akadt vevőre, magánkézbe, gyűjtőkhöz. Ezek főleg az u.n. Múzeum-kartonra készített, fekete-fehér nagyítások voltak, előszeretettel használva a Bromofort BN5-ös típust. A kartonvastagságú, félmatt felülete előnyt jelentett az installált, keretbe kerülő képeknél is. Rossz teremvilágításnál sem csillogott, ugyanakkor jól adta vissza a fénykép feketéit és finom árnyalatait is. Az előhívásnál jól bírta a “gyötrést”, volt úgy, hogy a nehezen előjövő kép hívása közben még vacsorázni is elmehettem, és szürkült be, nem színeződött el a kópia. A különböző vegyszeroldatokat – gyengítésnél vörösvérlúgsós oldatot, barnításnál a forró kénnátronos fürdőt -  jól bírta, nem kellett halálpontos hívási időket betartani. A matt, félmatt, félfényes, selyemfényű, raszteres vagy szemcsés felületű papírokat lepedőre kifektetve, szárítógép nélkül is “finiselhettük”. Könnyű volt retusálni, a nagyításkor a negatívra kerülő porszemek lenyomatait könnyű volt eltávolítani. Mappába, paszpartuba helyezve kevésbé vetemedtek, de a kasírozást is jól viselték.

Annak idején – amikor még gyakran vettem részt különböző fotópályázatokon, kiállításokon és szerepeltem a díjazottak között – sikereimet szinte kivétel nélkül FORTE papírra készült nagyításokkal értem el. Sikereim kapcsán a gyár is megkeresett: felület-albumaihoz, plakátjaira, prospektusaiba, szórólapjaira, naptáraihoz – amelyek aztán szerte a világban megjelentek – vásároltak tőlem képeket. 1994-ben a Kölni Fotokinán standjukat felvételeimről készült, négy-öt méteres nagyítások díszítették. Mint említettem, jól ismertem a FORTE papírokat, különösen a fekete-fehér Bromofort és Forte Speed típusokat, annak különböző vastagságú, papírfelületű és tónusú fajtáit. Aztán, hogy munkakapcsolat alakult ki, a gyárral, jól ismertem a FORTE szakembereit, igazgatóstul, gyártósorostól, propagandistástól. Érdekes módon a váci gyártelepen eddig még soha nem jártam. Gondolatban egy gyönyörű erdőbe telepített, patikatisztaságú, hiper-szuper technológiára telepített csodagyárat képzeltem el, a modern technika és szépség fellegváraként. Életemben először – 2006. február 18-án, a ZOOM Magazin megbízásából – beléptem a gyár kapuján. Más kép fogadott. Tudom, persze, hogy a digitális technika pillanatnyilag legyűrhetetlen konkurenciát jelent az „ezüstalapú” világgal szemben, és azt is tudom, hogy lesz még jövője a gyárnak, hiszen bizonyos divat lefutásával újra az egyediség, a szinte már „hand made” technológiák fognak újra felértékelődni. De akkor is. Összeszorul a szívem. És most nem tudtam mást – másképp – fényképezni csak egy requiem-et a Gyárért. Hiszen együtt voltunk fiatalok… Közösek voltak sikereink… Volt egyszer egy gyár…

 

Eifert János

  

(A felvételek a Váci FORTE INVEST Kft. területén készültek, 2006. február 18-án)

TV-interjú a Dózsa Gy. út 62. szám alatti műtermemben, MTV, Kultúrház, 2006. február 1.

Eifert TV-interjú, MTV, Kultúrház, 2006. február 1.

Eifert TV-interjú, MTV, Kultúrház, 2006. február 1.

Eifert TV-interjú, MTV, Kultúrház, 2006. február 1. 2006.02.01-MTV-Kultúrház-2