János Eifert - Photographer

Archive for augusztus, 2007

Wagner István: Képnovellák fényképezőgéppel. (MTI-Press) Budapest, 2007. augusztus 8., szerda

2007.08.08.-Hódmezővásárhel

Képnovellák fényképezőgéppel

Wagner István (MTI-Press) 2007. augusztus 8., szerda

Hódmezővásárhely szülöttje a hatvanas éveiben járó Eifert János, aki 1960−tól 1977−ig a Honvéd együttes hivatásos táncosaként járta a világot. Külföldi turnékon kezdett el fotózni, majd itthon, és a határokon túl egyre több folyóirat külső munkatársa lett.

Az évek során hivatásos fotóművészzé képezte át magát. Elsődleges témaként maradt a tánc, de felzárkózott mellé a meztelen emberi test ábrázolása, a természet megörökítése. Egyéni vagy csoportos tárlatokkal is eljutott a világ távoli sarkaiba, ahol díjak és diplomák tucatjait kapta, emellett fáradhatatlanul ír és szerkeszt vagy tanít a rendkívül sokoldalú alkotó.

Most Budapesten, a Nemzeti Színház Zikkurat galériájában az Érzéki valóság elnevezésű kortárs magyar tárlaton látható két termet betöltő összeállítása. Eifert János a Képnovellák címet adta ennek
az akár önálló kiállításnak is beillő részlegnek, amelyen az utóbbi másfél évtized terméséből szerkesztett többé-kevésbé összefüggő történeteket.
Alapanyagként a sebesvízi nemzetközi művészeti alkotótáborban készített felvételei szolgálnak. Tűztánc címmel például kettős női aktokat variál lobogó hajjal és lobogó lángokkal, a Furcsa pár egy
férfi és egy nő közös játéka egy fekete lepellel, a Kezek, vágyak pedig egy álarcos és ágyékán vörös drapériával takart fekvő női akt látványa a körülötte sorjázó férfiak és nők előre nyújtott karjainak
koszorújában. A külföldi felvételekből is ízelítőt kapunk, például az Op-art tanulmány az ablakredőny női hátaktra vetődő csíkjaival az ausztriai Költschach-Mauthen workshopjának terméke. A Titkok
barlangjának sejtelmes variáció-sorozata női akt-trióra és égő gyertyákra  a Wagner operafesztiválok világhírű székhelyén, a németországi Bayreuthban készült.

A képnovella műfaja egyébként nem most bukkant fel Eifert János munkásságában. Akik régebben is figyelemmel követték munkásságát, azok emlékezhetnek arra, hogy az ötlet már 2003-ban megjelent a győri könyvszalon akkori tárlatán, majd még abban az évben eljutott szülővárosának Tornyai Jánosról elnevezett múzeumába is. A következő esztendőben a Győri Nyár keretében az ottani zsinagóga lett a helyszíne ennek a témának, a fővárosban az MMS (Mozdulatművészeti Stúdió) galériájában mutatkozott be a közönségnek, Pannonhalmán pedig a bencés gimnázium Tetőtéri Galériájában láthatták az anyagot az érdeklődők. A rendkívül kreatív fotográfus ugyanis mindig és
szívesen alkalmazkodik az éppen aktuális helyszíni lehetőségekhez, amint azt a mostani, budapesti kamaratárlata is tanúsíthatja.
A Képnovellák kapcsán Eifert János így fogalmazta meg művészi hitvallását: – Számomra játék a fotográfia. Nagyon komoly játék. Jelenti a világ megismerésének lehetőségét, találkozásokat, új
feladatokat, és azt a szabadságot, hogy gondolataimat saját képi nyelvemen közölhetem. Negyven év alatt harmincnégy országból, különböző témákból hatalmas archívumot gyűjtöttem össze. Az amerikai
űrközponttól az indiai Tadzs Mahalig, neves művészek és politikusok, ismert személyiségek portréitól a technika, tudomány világáig számtalan riportkép, illusztráció, dokumentáció, tudósítás gyűlt össze, amelyekből mindig kiugrik egy-egy sehova nem sorolható, különleges megfogalmazású és üzenetű kép. Néha a véletlen, de legtöbbször a másképpen látás igénye, a kreativitás, a tudatos kísérletezés hozza létre ezeket a képeket. A digitális lehetőségek is a fotográfia eszköztárát bővítik. Ezekkel a lehetőségekkel én is igyekszem élni – zárta vallomását a fotóművész.
Wagner István (MTI-Press)

Érzéki valóság. A Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének kiállítása, Zikkurat Galéria, Nemzeti Színház parkja, Budapest, 2007. augusztus 2. – szeptember 30.

Zikkurat-Budapest Zikkurat-plakát

Érzéki valóság. A kiállítást augusztus 2-án, 19 órakor Simonffy Márta, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke nyitja meg. A megnyitón elhangzik Pilinszky János: „A teremtő képzelet” sorsa korunkban. Kiállító művészek: Csurka Eszter festő, fotóművész, performer; Eifert János, fotóművész; Gábor Éva Mária, szobrász; Lévay Jenő, grafikus; Lovas Ilona, képzőművész és Paál Zsuzsanna festő.

Zikkurat-Eifert-kiállítás-2007

Zikkurat-Exposition-opening_3334 Zikkurat-Exposition-opening_3343 Zikkurat-Exposition-opening_3348

Zikkurat-Exposition-opening_3317 Zikkurat-Exposition-opening_3325 

A bibliai Bábel-tornyát idézi a Nemzeti Színház Zikkurat Galériája: kívül és belül csigalépcsőn lehet a tetejére feljutni. A csúcsról a főváros kitárulkozó panorámájában gyönyörködhetünk, a második esetben viszont elvarázsolódhatunk. A sejtelmes félhomályban ugyanis esőcseppek hullanak alá a csillagos mennyezetről, amelyek nagyot koppannak a pince medencéjének víztükrén. Ehhez a különleges környezethez válogatta össze Eifert János fotóművész non-stop vetítésű diaporámáit és falra függesztett óriásfotóit Képnovellák című kamaratárlatára, amelyet szeptember 30-áig láthat itt a közönség.

Érzéki valóság a ZIKKURAT Galériában

Érzéki valóság címmel új kiállítás látható augusztus másodikától a Zikkuratban, színházunk kiállító helyén, amely az idén nem tart nyári szünetet. Szeretettel várunk minden érdeklődőt!
A kiállító művészek: Csurka Eszter, Eifert János, Gábor Éva Mária, Lévay Jenő, Lovas Ilona, Paál Zsuzsanna.
Simonffy Márta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége elnökének megnyitója után Marton Róbet, színházunk művésze olvasta fel Pilinszky János írását, amelyet itt közlünk. A cikk végén található fotogaléria ikonra kattintva pedig megnézheti a megnyitó és a kiállítás egy-egy képét. Ha pedig az elgondolkodtató képek és szöveg hatására kedvet kapott a kiállítás megtekintésére, szeretettel várjuk minden hétköznap 13 és 18 óra 30, a hétvégeken pedig 11 és 18 óra 30 perc között. A kiállítás szeptember 30-ig látogatható Pilinszky János: A “teremtő képzelet” sorsa korunkban A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül. Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a “teremtő képzelet”, amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. Röviden: az, amit mi “teremtő képzeletnek” nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.) Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet – remekművet is – bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.) De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja? Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. “Et incarnatus est” – azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a “megoldhatatlant”. Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket. Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja. Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül “szemlesütve” szabadna megvalósítania. A tudományos gondolkodás – különös módon – a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők – háttal a tükörnek. Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított – és súlyosbított – hiú uralma. Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház. Egy szép napon arra ébredünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév – ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikriszinház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik “vertikálisan”, a másik “horizontálisan” próbál csalni. Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg. Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk. Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra. Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. (nemzetiszinhaz.hu)