János Eifert - Photographer

Archive for February, 2011

Weiner Sennyey Tibor: Mintha otthon lettem volna – Magyar fotós ujgurok között. Irodalmi Jelen Online, Budapest, 2011. február 21.

2011.02.21.-irodalmi-Jelen-Weiner Sennyey Tibor

Mintha otthon lettem volna

Magyar fotós ujgurok között

Irodalmi Jelen, Budapest, 2011. február 21., 08:50 – http://irodalmijelen.hu/node/8807/

Az egyik legismertebb magyar fotós, Eifert János három alkalommal is járt Kínában. Az alábbi beszélgetésben nemcsak pályakezdéséről mesél, hanem arról is, hogy milyen hasonlóságokat fedezett fel az ujgurok és a magyarok között. Emellett képet alkothatunk arról, milyen politikát folytat a kínai állam az ujgurokkal szemben, és megtekinthetik az ott készült fotók egy részét is.

WST: Ismert, hogy a fotográfusok sokat utaznak, sok képet készítenek, de meglehetősen ritka eset, hogy éppen ujgur földre jut el a magyar fényképész. Hogyan került Kasgar, a Taklamakán sivatag, a Tárim-medence vidékére?

Eifert János: Távolabbról közelítve a választ, érdekes dolog történt velem. Négy évtizede fényképezek. Tizenhét éven át a Honvéd együttes táncosaként egy olyan művészetet műveltem, amit nagyon szerettem, és egyben kenyérkereső foglalkozásom is volt. Nagyon sokat utaztunk, itthon is bejártuk az ország kevésbé ismert zugait is.

WST: Ha valaki nem ismerné az együttest, milyen táncról van szó?

EJ: Elsősorban néptánc, de a Honvéd együttesre jellemző volt az újszerű formanyelv, kísérletezés, és a táncművészet más műfajaiban is meglehetősen jártasak voltunk.

WST: Mennyire gyakori, hogy egy táncosból fotós lesz?

EJ: Valójában nem tudok más ilyen párosításról, pedig kézenfekvő, mert a művészek, így a táncosok is sokat utaznak, s közben – ez ma már főleg a digitális kameráknak köszönhető – könnyen tudnak fényképezni. Én is így kezdtem a turnékon fotózni, és szokás volt, hogy a turné befejeztével az elkészült képeket körbeadtuk, fölkínáltuk vásárlásra is. Albumot szerkesztettünk, képeslap nagyságban beletettük a képeket, az körbejárt a művészek körében, és ki-ki odaírta ceruzával a nevét: hogy én most ebből a csoportképből kérek, vagy le vagyok fényképezve az Eiffel-toronnyal a hátam mögött, akkor odaírom a nevemet. Azt vettem észre, hogy egyre több olyan kép alá írják a nevüket, mikor rendelnek fotót, amin ők nincsenek rajta. Elkezdtek bíztatni, hogy: ha te ilyen jól fényképezel, küldjél pályázatra! Akkor biztatásukra – ez 1968-ban történt – Békéscsabán a Premfotó Kiállításon egy táncos képemmel vettem részt, és második díjat nyertem. Egy békéscsabai második díj – mondhatjuk, nem nagy dolog, de olyan ösztönzést adott nekem, hogy elkezdtem komolyan tanulni, szemlélődni, kiállításokat látogatni, folyóiratokat, szaklapokat megvenni; s a könyvtárba is beültem, hogy többet tudjak a fényképezésről. Elkezdtem küldeni, először kis hazai pályázatokra, kiállításokra, aztán nemzetköziekre, és ott tartottam már a végén, hogy külföldön nagyobb ismertséggel bírok.

WST: Ha jól emlékszem, az első online fotómagazint is Ön indította el.

EJ: Igen, sok mindenbe belevágtam.

WST: Fontosnak tartotta a digitális fotózás megjelenését; nem nyilatkozott róla elutasítóan, sőt, támogatta, és érdekében különböző fórumokat indított.

EJ: Igen, úgy gondoltam, hogy bármi, ami a tudásunkat gyarapítja, az csak hasznos lehet, és úgy tekintettem a digitális fényképezésre, mint egy eszközre, hogy többet tudjunk megmutatni a világból. Sok vita volt ekörül, sokan elsiratták a hagyományos fényképezést, az ezüst alapú fotók korszakát. Mégis egyre inkább fölértékelődik a jó mű, a jó kép, függetlenül attól, hogy digitális vagy analóg technikával készült. És szerintem ez is ugyanúgy van, mint annak idején, hogy a szeléncellás fénymérőt Riszdorfer Ödön feltalálta, és a Kodak megbízásából le is gyártatta, aztán ezek beépültek még a háziasszonyoknak szánt fényképezőgépekbe is. Annak idején ez nagy port vert föl, és ott is mondtak mindenfélét; látjuk a világ fotóiparának nagy seregszemléjén, hogy mindig van valamilyen újdonság, meglepetés, amelyről kétes értékű vélemények is születnek. Ma már olyan természetes dolog, hogy autofókusz van beépítve a fényképezőgépbe, függetlenül attól, hogy digitális-e vagy analóg; mert az élességállítást megkönnyíti. Nem is ez a lényeg, hangsúlyozom; a digitális technika egy eszköz, amivel lehet élni vagy nem élni, de ugyanaz a célja: hogy technikai-esztétikai vonatkozásban élvezhetőbb, jobb képeket hozzunk létre.

WST: Térjünk rá az ujgur-anyagra – itt egy nagyon komoly sorozatról beszélünk, amelyet honlapján is megtekinthet az érdeklődő s, amely egy az egyben tematizálja az ujgur helyzetet is. Akár azok a képek, amelyek a tradicionális kultúrát mutatják be, akár azok, amelyeken olajfúró tornyok, metropoliszok láthatók… De térjünk vissza oda, hogy hogyan jutott ki egyáltalán Kínába?

EJ: Ahogy említettem, külföldön éppen szép ismertséggel bírok, a Chinese Photography Association – a Kínai Fotográfusok Társasága – meghívott, először 2002-ben, az országukat fényképezni. Tulajdonképpen már akkor a világ minden tájáról, különböző országokból hívtak meg fotósokat, akik együtt dolgoztak a legjobb kínai fotósokkal, és célzottan egy-egy földrajzi területet – akkor a Henan-tartományt – fényképeztünk. Ennek a sikere később újra elhatározásra bírta őket, közelgett az olimpia, és 2006-ban megint úgy gondolták, hogy a legjobb, ha Kínát a külföldi fotográfusok szemével adják vissza. Volt a csoportomban kanadai, norvég, olasz, és Magyarországot képviselve társammal tizenötezer kilométert jártunk végig, kocsival természetesen. Repülővel tizenkétezer kilométert tettünk meg, gyalog pedig ki tudja, mennyit, mert a Taklamakán sivatagtól a Tarim-medencén át egészen a Tien-san hósipkáiig a legkülönbözőbb helyzetekben fényképezhettünk. 2006 azért is volt érdekes ebből a szempontból, mert ekkorra már kínai részről nem voltak olyan elvárások, mint mikor az egykori Szovjetuniót ábrázoló képeknél elvárták, hogy egyfajta glóriát fessünk az ábrázolt téma köré. Még azt is megengedték, sőt, segítséget kaptunk, hogy a valódi, az igazi Kínát – történetesen ekkor a nyugati tartományt, Hszincsiangot végigfényképezzük. Ez a tartomány nemcsak azért a legnagyobb, mert négyzetkilométerekben is ez olvasható ki a számokból. Hanem ott, az Ujgur Autonóm Területen olyan emberek élnek, a hozzá tartozó, sőt, velük együtt élő tadzsik, üzbég, mongol, azerbajdzsán népmaradványokkal, akik egyfajta kultúrát, tradíciót őriznek évszázadok, évezredek óta, és csak éppen a határvonalak változásával történhetett, hogy hol ide, hol oda, hol ebbe, hol abba az országba tartoztak. De ők, ahogy személyesen tapasztalhattam, őrzik az ősi kultúra gyökereiből táplálkozó hagyományokat, és részt vesznek természetesen abban az életben, ami ma Kínára jellemző. Kína nem egységes nyelvi, népi, faji szempontból. Történetesen Hszincsiang tartománynak a kínai lakosság 41%-át teszi ki, az ujgurok 45%-ban lakják a területet, és osztoznak a többi: a mongol, azerbajdzsán stb. népekkel.

WST: A képei igen-igen sok arcú és sokszínű életet mutatnak be. Feledhetetlen az a kép, amely Kashgart mutatja felülről, homokvihar után. Mit tapasztalt az ujgurokkal kapcsolatban?

EJ: Azt el kell mondanom, hogy a kommunikáció könnyű is volt, meg nehéz is. Én sem a kínai nyelvet, sem az angolt nem beszélem szinte semmilyen fokon, mégis, valami csoda történt, mert ezekkel az emberekkel nagyon jól meg tudtam értetni magamat. Nagyon jól el tudtam beszélgetni – tulajdonképpen furcsa dolog, hogy ezt mondom – az ujgurokkal. Ez a beszélgetés persze a képírás, képolvasás szintjén is értendő, mert az ember letapogatja a környező világból azokat az információkat, amiket szavakban is meg lehet fogalmazni: hogy az emberek arcán tükröződő belső jellemvonások, az ember és környezete, társadalmi helyzete, a munkája, az élete, a család, a munkahely, a közlekedés területén nagyon sok olyan rokonságot véltem fölfedezni, ami meg is döbbentett.

WST: Mondjon egy-két konkrét példát!

EJ: Hogy lehet az, hogy sétálok fotós kollégáimmal az Ürümcsi nagybazárban, beszélünk akármilyen nyelven – az egyik éppen németül beszélt – és az árusok kiszúrták, hogy magyar vagyok. Testvérként, örömmel fogadtak, elkezdtünk beszélgetni, érdeklődtek; furcsa módon még azt is megkérdezték, hogy megtalálták-e Atilla sírját, s valóban többrétegű koporsóba temették? S az a könyv, ami a közös történelem emlékeit vagy adatait tartalmazza, megkerült-e? Kezdték mondani, hogy ugye nekem nem is kell, hogy mondják, hogy valamikor egy nép voltunk, és a népvándorlás során elindult az ujgur népek nagy törzse, a nagyobbik rész Hszincsiang tartományban telepedett le, a kisebbik rész pedig továbbvándorolt a mai Magyarország területére, érkezvén a Kárpát-medencébe, s tulajdonképpen mi ujgurok vagyunk, testvérek. Aztán kezdtem hozzáolvasgatni, tanulni, s megtudtam, hogy Bartók is foglalkozott evvel, ő zenei vonatkozásban vélte felfedezni a hasonlóságot, például a pentatóniában. De ami zenét hallottam meg táncot láttam – engem is belevontak – éreztem, hogy a véremben van, mert egészen könnyen meg tudtam tanulni az ujgur táncokat.

WST: Főleg ilyen táncos múlttal.

EJ: Igen, de más táncokat is próbáltam megtanulni korábban és az nem ment ilyen magától értetődően. A legfontosabb az volt, hogy nem azért, mert Kiszely akadémikus is ezt meg azt mondta, hanem én éreztem azt, hogy itthon vagyok. Ez furcsa dolog, s a képeimen pontosan ezt próbáltam visszaadni, mert a jelek, amik egy népről a lényegét írják a környezetbe, akár a kapuk, a lakatok, a zárak mind-mind szimbolikusan vagy akár konkrétan tükrözik az ottani emberek keze nyomát. Sorozatot csináltam a kapukról, zárakról, lakatokról, és azt vettem észre, hogy ahogy a házszámot fölírják, amilyen színeket használnak, mintha a szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen járnék, pedig ez más stílus, meg nem szó szerint értendő. Fazekasműhelyben is járva rögtön azt fedeztem föl, hogy ugyan a technológia mindenképp ugyanaz, a fazekas agyagból gyúrja, készíti az edényeit, de a mozdulatokról, a lábmozdulatokról is akár eszembe jutott, hogy éppen Hódmezővásárhelyen fényképeztem néhány éve egy hasonló művészetű-mesterségű embert, és ugyanúgy formálja az agyagot, illetve a motívumok is nagyon sok hasonlóságot mutatnak. Elvittek minket egy olyan múzeumba, mely néprajzi múzeumnak mondható, és ott például volt egy esküvői csizma, gyönyörű, hímzett munka, amit erre a különleges, ünnepi alkalomra készítettek és viseltek – és ha nem tudnám, hogy éppen Kasgarban vagyok, akkor azt hinném, hogy ezek matyó motívumok. Még a színek harmóniája is döbbenetesen hasonló volt.

WST: Milyennek látta az ujgurok és a kínaiak viszonyát?

EJ: Az ember lakva ismeri meg a másikat. Hogy ott lakhattam hosszabb időn keresztül, azokat a nem hivatalos iratokat is észrevettem, átélhettem, mint akár az ember véletlenül egy másik étterembe nyit be, eltéveszti a házszámot, és nem a protokollnak megterített asztalokkal és emberekkel találkozik; meg hát a vidéki utakon nem mindenhol voltak olyan éttermi és szálláslehetőségek, melyek a nyugati turisták életszínvonalát célozzák meg. Volt olyan hely, ahol még a minimálisan elvárható körülmények sem voltak meg, beülhettünk az ujgur emberek közé. Tulajdonképpen ekkor éreztem rá igazán a lényegre, történetesen arra, hogy ugyan a feliratok is, nemcsak az úteligazító táblák és a különböző intézmények táblái kétnyelvűek, arab és kínai – bevallom, én nem tudok különbséget tenni, hogy az arabok, az ujgurok meg a kazahok hogy írnak. Ez hivatalosan is deklarált dolog volt, és azt láttam, hogy a munkaleosztásban – az utcaseprő, vagy a buszsofőr, aki a hétköznapi közlekedésben állt a dugó kellős közepén, azok mind ujgur emberek voltak. A kíséretünkben lévő emberekkel: az idegenforgalmi hivatal vezetőivel, akik mellesleg nagyon szimpatikus emberek voltak, velük is volt alkalom beszélgetni, és utaltak arra, hogy a békés felszín alatt milyen forrongás, milyen mozgások vannak. Ugyan már ’53 óta nagyon sokat változott a légkör, a politikai szándék, de hát tudjuk, hogy nagyjából ’53-ban kezdődtek azok az erőteljes kitelepítések, amelyek úgymond kulturális tapasztalatcsere indokával egy kasgari vagy Ürümcsiből származó családot Sanghajba transzportáltak. Az is világossá vált, hogy itt a függetlenség, bár Ujgur Autonóm területnek hívják, még nem igazán jelenti az önállóságot. Arra igazán csak – ezt is inkább az újságokból olvastam – „szélsőséges csoport” törekszik, hogy egy önálló országot követeljen ennek a népnek. A 21. században igazán értelme sincs, mert nagyobb összefogásokra törekszenek inkább a világban, mint akár az Európai Unió vagy az Egyesült Államok, vagy léteznek példák szerte a világban. Szóval inkább arra törekszenek, hogy a határokat lebontsák, és a kulturális, gazdasági és pénzügyi cserék, kapcsolatok működjenek, felgyorsultabb állapotban.

 

WST: Talán inkább kulturális autonómiára vágynának, például hogy ujgurul tanulhassanak az iskolában, amire jelenleg nincs lehetőségük. Komolyan félnek attól, hogy néhány generáció múlva az ujgur nyelv el fog eltűnni. Ami pedig a forrongásokat illeti, nyilván mi, magyarok sem örülnénk neki, hogyha ezen túl csak angolul vagy németül lehetne az iskolában beszélni, s a magyar nyelvet el lehetne felejteni, márpedig egy hasonló méretű népről van szó. Az, hogy ennek a rokonságnak van-e alapja, vagy sem, számomra mindmáig nem egyértelműen bizonyított dolog. De az tény, hogy akár Bartók Béla, akár Stein Aurél foglalkozott eddig velük, s amiket maga elmondott ebben az interjúban, azok mind olyan ügyek, amelyek sokkal mélyebbek. Ennek a kiállításnak azért örültem, hogy egyáltalán létrejött. Mikor lesz legközelebb kiállítása?

 EJ: Különböző témákban gondolkodom, ennek a kiállításnak a címe egyébként Kína selyemút, finoman célozva arra, hogy nem akarom, mint elefánt a porcelánboltban, érvényesíteni az elképzeléseimet, és ezt szavakban is deklarálni – nézzék meg az emberek a kiállítást, és a Kína selyemút cím alatt megtalálják a lényeget. Ezek a képek Marco Polo útját ugyanúgy végigjárva valójában az ujgur emberekről, az országukról, a környezetükről szólnak. Nem akartam érvényesíteni szabadelvű gondolkodásomat, valójában a szeretetet, barátságot próbáltam a képeimen keresztül éreztetni, és azt, ahogy én ezeket az embereket látom. Mi tagadás, nagy élmény volt velük találkozni, és szülőföldemet, Hódmezővásárhelyt juttatta jó néhány helyszín az eszembe. Talán ezért is vagyok egy kicsit elfogult, mert Hódmezővásárhely az egyik nagy tanyavilággal rendelkező város volt, ahol a paraszti kultúra nemcsak a mezőgazdasági művelésben, hanem kifejezetten a művészi kifejeződésben is érvényesült.

Fotók: Eifert János

 A fotósról a portrékat és az interjút készítette Weiner Sennyey Tibor. Technikai munkatárs Stenszky Cecília.

EIFERT János – alkalmazott fotós, fotóművész (Hódmezővásárhely, 1943. május 8.–) – 1960-1977: a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. A külföldi turnékon kezd fotózni 1968-ban. 1977-ben a Lobogó; 1978-1988-ban a Búvár fotóriportere; 1993-ban a Boom képszerkesztője. Az 1970-es években kísérleti tévéprodukciókat készít, -1°C elektronikus balettfilmje a montreaux-i fesztivál különdíját kapta. 1984-ben a Sebesvíz Workshop művészeti vezetője; 1991-ben a Munich MultiMedia Festivalon a legjobb fényképezés díját kapta; 1993-1997 között a Nimród Fotóklub elnöke; 1997-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke. Munkásságát nem lehet egységes stíluskategóriákba rendezni, sokféle irányban próbálkozik. Tánc-, aktfotói, természetképei és alkalmazott fotói alapozták meg ismertségét.  1985-től diaporámákat is készít, ezekkel több díjat nyert külföldön.

Kapcsolódó:

Ujgur-konferencia Budapesten (Program)

Eifert János fotóművész honlapja

Szarka Fedor Guido kiállítása a Bazilika Galériában, Budapest, 2011. február 17 – március 19.

Szarka-Fedor-Guido_0046 Szarka-Fedor-Guido-Dúdolat-2007 Szarka Fedor Guido (Photo: Eifert János) Szarka-Fedor-Zöld-tökély-2007

Szarka-Fedor-Nagy-marokkói-arabeszk Szarka-Fedor-Guido-01 Szarka-Fedor-Prabhupáda-mesternek

A metafizikai valóság miként ábrázolható? A transzcendens valóságnak miképpen lehet lenyomatát készíteni? Kérdésre a válasz: Szarka Fedor Guido kiállítása a Bazilika Galériában… és ahogy Weiner Sennyey Tibor a katalógus bevezetőjében fogalmaz…  “Kacagó vonalak és kuncorgó pacák szikráznak képein, és mindezt csak azért, hogy a sárból aranyat csináljon.” A művész és művei (Eifert János felvételei)

Szarka-Fedor-kiáll-01

Szarka Fedor Guido kiállítása, Bazilika Galéria (1051 Budapest, Hercegprímás utca 12.), 2011. február 17 – március 19.  A megjelenteket  Tajti Eszter köszönti, majd a kiállítást – rendhagyó módon – Weiner Sennyey Tibor nyitja meg. (Szentiváni János és Eifert János felvételei)

Szarka-Fedor-kiáll-04 Szarka-Fedor-kiáll-06 Szarka-Fedor-kiáll-05 Szarka-Fedor-kiáll-02 

Szarka-Fedor-Guido-kiáll.megnyitó-01 Szarka-Fedor-Guido-kiáll.megnyitó-Weiner-Sennyei-Tibor Szarka-Fedor-Guido-kiáll.meghívó

Szarka Fedor Guido   CURRICULUM VITAE

“1974-ben születtem Szentesen. Gyermekkoromat Bábolnán és Árpádhalmán töltöttem. Sárváron voltam gimnazista , Szombathelyen a Derkovits Művészeti Szabadiskolába jártam, ahol Masszi Feri megerősített a kis dolgok nagyságában, Takács Tibi anatómiára és játékra oktatott, Tóth Csabával megtörtént velünk a Művészet. Érettségi után Budapesten lettem Dekoratőrképzős, Színitanodás és Corvin Rajziskolás. A Corvinban Lévai Ádám tanított a Grafika alapjaira és szeretetére. 1996-ban a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatója lettem. Képgrafika szakon König Róbert osztályába jártam, mestereim Kiss Tibor, Somorjai Kiss Tibor és Baranyay András voltak. 2000-ben a Hágai Királyi Képzőművészeti Akadémia ösztöndíjasa voltam, 2001-ben Képgrafikusművész Diplomát kaptam. Azóta szellemi szabadfoglalkozású vagyok. Munkáimat több csoportos és önálló tárlaton láthatták az érdeklődők.”

TeÉrted Akadémia, Nézni-Látni fotóiskola – BMK, Budapest, 2011. február 14.

TeÉrted Akadémia, Nézni-Látni Fotóiskola, 1. csoport (Photo: Eifert János)

Támavadászat a játszótéren: Dancs Ádám, Sármay Bernadett, Fehér  Marcell, Szegő Diána, Vécsey Krisztián, Pocsaji Tirca, Zsiborás Zalán (Eifert János felvétele)

2011.02.14.-Eifert-foto-Véc  

TeÉrted Akadémia, Nézni-Látni fotóiskola – Budapest, 2011. február 14.

Az első csoporttal kimegyünk fényképezni a szabadba, de a hideg miatt visszamenekülünk, és a tanteremben folytatjuk a “személyfényképezést”. Előtte Gajdov Géza grafikus emlékkiállítását járjuk körbe, és a grafika és a fotó közti hasonlóságokról és különbözőségekről beszélgetünk. A kiállítás ismertetője egy idézettel kezdődik, utalva a művész ars poeticájára: „Élni tudni annyi, mint röhögni a halálon, s meghalni a röhögéstől” – Boris Vian. A dolgozatokról is szó esik, segédanyagként ajánlom hallgatóimnak az alábbiakat, a “KÉPÍRÁS. NÉZNI-LÁTNI FOTÓAKADÉMIA” című, készülő könyvem egyik részletét. A második csoporttal a műtermemben “gyakorlatozunk”, és a kép közzétételéről, azon belül a kiállítási képek installációjáról esik szó. Ennek szellemében “gyakorlatozunk”,  és a paszpartuzást, keretezést saját kezünkkel próbáljuk ki. Csoda történik, hiszen a karton vágása, léckeretek fűrészelése közben senki nem vágja meg a kezét.  (Eifert János és Vécsey Krisztián felvételei)

Játékos-portré-0100 Kettősportré-0024 Tükrös-portré-0066 Paszpartus-portré0166

AZ-EMBER-KÉPE-01 AZ-EMBER-KÉPE-02 AZ-EMBER-KÉPE-03

AZ-EMBER-KÉPE-04 AZ-EMBER-KÉPE-05 AZ-EMBER-KÉPE-06

Eifert János

Új nézőpontból AZ EMBER KÉPE 01.

 Az ember a művészetek örök témája, több mint másfél évszázada a fotóművészeté is. Az emberábrázolás – régi szakkönyvekben: személyfényképezés – a leggazdagabb, a legösszetettebb, a legnagyobb felkészültséget igénylő területe (és nem műfaja!) a fotográfiának. Ha a portrétól az eseményfotóig, az épp megszülető csecsemőtől az élet utolsó pillanatait szenvedő haldoklóig, a víz alá merülő könnyűbúvártól a Holdra lépő asztronautáig a fényképezhető témákat vesszük sorra, alighanem a személyfényképezés a legmegrendítőbb kísérlet a megőrizhetetlen megőrzésére, ugyanis az ember mulandóságával dacol.

 

A fotográfia hitelessége

A fotográfus nemcsak az ember arcát, fizikai értelemben is letapogatható képmását akarja megörökíteni a mesterség-művészet eszközeivel, hanem a lelkét is. Nemcsak mozdulatait, formáját (hogy néz ki?), hanem a lényét, jellemét (milyen?) is. Hiába akarja azonban, ehhez nem elég pusztán az ügyes „gép”, a drága pénzen megvásárolható eszköz, a technikai és esztétikai ismeretek ügyes kezelése: a lélektan, a művészeti anatómiai ismeretek, a látszati-esztétikai, formai kérdések kezelése mellett szükség arra az érzékenységre, amely a fotográfus személyiségéből fakad. Csak az empatikus egyéniség tud kapcsolatot teremteni másokkal, amely nélkül igazi személyiségábrázolás, portré nem készülhet. A képet készítő, és a képpel dolgozó szakemberek – fotográfusok, szerkesztők, művészettörténészek, stb. – mondják, hogy a különösen kényes “szépítési” határokon belül a felvétel akkor jó, ha a külsőségekkel a belső tartalmat, a személyiség megörökítését szolgáljuk. A „képolvasó” – a képet befogadó kiállítás-látogató, újságolvasó, családi albumot lapozó, stb. – általában nem minősít, nem kategorizál, és nem mérlegeli „hivatalból” a kép technikai és esztétikai paramétereit, hanem egyszerűen „képolvas”, vagyis szubjektív/objektív módon kiszippantja a képi információkat, agyában feldolgozza és eltárolja azokat. A „képíró” felelőssége, hogy az általa készített kép technikailag tökéletes, tartalmi szempontból pedig hiteles legyen. A kép mondanivalója, igazságtartalma – a fénykép legendás hitelessége – legalább annyira fontos tehát, mint formai, technikai megjelenítése. A dadogva, nyögve kiejtett igaz szavak ugyan ezerszer értékesebbek, mint a „sima nyelvvel cakkozott”, szépen formázott mondatok hazugságai, érzelmileg, gondolatilag viszont kevésbé hatásosak. Régi megfogalmazás, amely a fotográfiára is érvényes: a jó mű formai és tartalmi szempontból egységes. Ez még a legköznapibb, belső használatra szánt családi fotókra is érvényes, nemhogy a nagy nyilvánosság előtt bemutatandókra.

Arckép vagy képmás, portré

Az ember megmutatásának (emberábrázolás, személyfényképezés: mily száraz kifejezések!) elméletileg két elkülönülő műfaja van: arckép vagy képmás, amely csak külsőségekkel fogalmaz (lehet egész alakos felvétel is, több személyt is ábrázolhat, vagy szűkebb kivágásokat mutathat); portré, ahol a kép, az egész ember belső tartalmát, személyiségét tükrözi. Hogy a témánkban előre haladjunk, vissza kell tekintenünk a „portréművészet” történetére.

Morzsányi művészettörténet

Arisztotelész (hát kit is idézhetnék?) háromféle arcképet különböztetett meg: az idealizált, a naturalista és a szatirikus portrét. A görög művészek azonban a puszta hasonlóságon túl már pszichológiai jellemzésre is törekedtek.

A keresztény vallás a lelket tartotta fontosabbnak a porhüvelynél, ezért évszázadokon át szinte mellőzte a portréműfajt. Csak a reneszánszban a humanista és klasszikus eszmények újjászületése nyomán támadt fel a portréfestészet, magabiztos öntudattal kiteljesedve. Változatos stílusú portrék születtek, a szinte fényképszerűen hű németalföldi realizmustól az itáliai mesterek megszépítő idealizmusáig, amelyben viszont a méltóság és az illem volt a művészi hűség alaptétele. Leonardo (Mona Lisa, 1503 körül), Rubens (Susanna Lunden portréja, 1622 körül) az emberi arckifejezés tónusaival és változatainak megragadásával kísérletezett, és meghitt, közvetlen formában, érzelemteli kifejezéssel örökítették meg a hozzájuk közelállókat. A kötetlen ábrázolás mellett megjelent a hivatalos, az állami portré, amikor is az ábrázolt személyt didaktikus jelleggel, nyilvánvaló célzatossággal, hivatali jelvényeivel együtt örökítették meg úgy, hogy testtartása, és a háttér is rangját fejezze ki. David klasszicista Napóleon-portréja például tökéletesen kielégítette a modell elvárásait, ugyanis a császár azt igényelte, hogy a nagy emberek portréi magát a nagyságot örökítsék meg – eme „artistica licencia” ellenkező végletét éppenséggel a karikaturisták képviselik (Pl. Gillray: Dühöngő őrült, 1805).

A 20. század – többek között a fényképezés elterjedésének, erőteljes hatásának köszönhetően – újfajta változásokat hozott, többek között olyan formai kísérleteket, amelyek funkciója szinte alig különbözik a csendélettől. Picasso (Akt karosszékben, 1923) és Braque (Férfi gitárral, 1911) kubista képein a modell és a művész örök harcában a művész győz. Az alakokat ízekre szedik, aztán a részekből újraalkotják, eközben könyörtelenül nyelik el a modell egyéniségét. Az expresszionista portré a fényképpel szemben egy másik lehetőséget kínál: a torzítások segítségével az ember szélsőséges tulajdonságait ragadja meg – példa rá Otto Dix 1926-ban készült képe Sylvia von Harden német újságírónőről, akinek vonásait a könyörtelen cinizmus és korunk magánya torzítja el.

Test és lélek fény útján való megörökíttetése

Hiszen láthatjuk: a test és lélek fény útján való megörökíttetése régi vágya az emberiségnek. Az ősember barlangjaiban a tűz körül táncolók sziluettjét – széndarabkák segítségével – felrajzolták a sziklafalakra. Az alkimisták, akik megfigyelték, hogy a fény megfeketíti a „szaruezüstöt”, alakokat, tárgyakat próbáltak rögzíteni. Ibn al Haitan arab természettudós, aki a 11. században „Az elsötétülés alakjáról” című munkájában a nap és a holdfogyatkozással kapcsolatban említi a camera obscurában fordítottan megjelenő képet, már az ember megörökítéséről ábrándozott. Még sokáig kellett várni arra, hogy megszülessenek a „fény által rögzített kép” feltalálói: a francia Joseph Nicéphore Nièpce (1765-1833), akinek a világon elsőként sikerült maradandó fényképet előállítania, és Louis Jacques-Mandé Daguerre (1787-1851), aki az első, széles körben elterjedt fényképészeti eljárást kidolgozta. François Dominique Arago (1786-1853), korának elismert fizikusa és csillagásza – francia parlamenti képviselő – a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia 1839. augusztus 19.-i együttes ülésén ismertette Daguerre találmányát, melynek világszabadalmát a francia állam megvásárolta és a világnak felajánlotta, lehetővé téve a fotográfia gyors elterjedését. Sokan – elsősorban az angolok – Fox Talbot (1800-1877) nevét teszik az első helyre, aki ugyanezen évben jelentette be találmányát, a kalotypiának elnevezett negatív-pozitív eljárást. Nevéhez fűződik a világ első fotográfiai könyve is (The Pencil of Nature), amelyet 1844-46 között saját fényképeivel jelentette meg. Folytathatnánk a sort – köztük magyarokkal is: Petzval József, George Eastmann, Oscar Barnack, Ernst Leitz, August és Louis Lumiére, Valentin Linhof, Riszdorfer Ödön, Mihályi József, Edwin H. Land, Victor Hasselblad, Asahi Kogak, Takachiro Seisakusho, Gábor Dénes és mások felfedezéseinek, találmányainak, újításainak köszönhető a fényképezés gyors elterjedése, a fotótechnika fejlődésének szédületes tempója, amely aztán a mindent átalakító kisfilmtől a modern, nagy fényerejű objektívek megjelenésén, a korszerű világítástechnikán keresztül a digitális technikáig gyors és eredményes utat járt be. Tudjuk, milyen küzdelmek árán, de szerencsésen túljutva az önmeghatározásáért folytatott harcon, manapság a kortárs művészetben a fénykép esztétikai státusát senki nem vitatja. A társadalom – más művészetekhez hasonlóan – mára már elfogadja a fotóművészetet, elismeri a fotográfusok teljesítményét, és az általuk létrehozott értékek ugyanúgy beépülnek a nemzeti és egyetemes kultúrába, mint azoké. A fényképezés teljes mértékben jelen van mindennapjainkban, a meghitt pillanatoktól a sorsfordító történelmi helyzetekig életünk minden mozzanata, arcunk minden rezzenése fényérzékeny anyagra rögzül. Mint megörökítők, vagy megörökítettek, ennek a „kép-világnak” mindannyian részesei vagyunk, életstílusunkká vált.

Nem a formát, hanem a személyiséget hangsúlyozzuk

A képen az ember személyiségét kell megmutatni, és nem azt, hogy milyen virtuózan bánunk eszközeinkkel. Beállítás közben, vagy a modell „önbeállása” során szinte adódik, hogy a meglévő világítási viszonyokhoz alkalmazkodnunk, vagy segédfényeket használunk. Maga a rendezés, az ábrázolni kívánt személy beállítása – amennyiben szükséges – nemcsak a környezetbe való behelyezést, hanem a képelemek (kompozíciós elemek) térbehelyezését, a fény- és árnyék-viszonyokba történő szervezését is jelenti. Mindig az arcot, az alakot, a viselkedést figyeljük, és szinte érezzük, milyen mértékben szükséges a beavatkozás, a segédfények használata. Egy kemény oldalfényt, zavarónak tűnő szembe-fényt (Gegenlicht), mély árnyékot az arcon, az alak sziluetthatását – amely esetleg technikai szempontból helytelen világításnak tűnik – ne próbáljuk mindenáron eltüntetni, hiszen lehet, hogy az „agyonvilágítással” éppen a kép hitelességét hamisítjuk meg. A fények-árnyékok, a színek és tónusok „keverése” mellett más képalakító, kompozíciós eszközök is állnak rendelkezésünkre. Az éles és életlen felületek arányának meghatározása, a háttér és előtér tagolása, a kompozíciós elemek és a főtéma térbehelyezése, a perspektíva kezelése, a relatív hosszú idővel történő expozíció következményeként jelentkező bemozdulásos életlenség, stb. a térben és időben zajló esemény pillanatának birtokbavételét, annak egy más időtengelyen történő „végtelenített futását” segíti. Susan Sontag írta: „A fénykép nemcsak egy valótlan múlt birtokának érzetét adja, hanem hozzásegíti az embereket egy olyan tér birtokbavételéhez, amelyben bizonytalanul érzik magukat.”  Azért a pillanatért, amelyet a fotográfus kiragad az idő végtelenjéből, és az általa megörökített személy jellemzőként felmutat, nagy felelősség terheli. Karl Pawek is állítja: „a kamera egy pillanatot rögzít. Ebben, egymagában is jókora adag önkény búvik meg. Hol van az a pillanat, amikor valaki valóban olyan, amilyennek mindig is látszani szeretne! Mert a fénykép azt a „pillanat”-ot esetleg évtizedekig mutogatja majd mindenfelé. A fényképezőgépnek az a specialitása, hogy egzisztencia darabkáit, a történelem darabkáit pillangóként szúrja fel gombostűvégre, és kebelezi be gyűjteményébe, s ez által lehetetlenné teszi a múlt „leküzdését”, likvidálását, amire pedig időnként mindenkinek szüksége van. De hová jutunk, ha már semmit sem szabad elfelejteni!”

Gyűlölök minden kamerát

A képet tehát, amelyet ösztönösen, vagy tudatosan alakítunk olyanná, amilyenné képességeink, adottságaink engedik, mesterségünk-művészetünk eszközével, fényképezőgépünkkel készítjük.  Igyekszünk túltenni magunkat rajta, és annak princípiumain. Richard Avedon azt mondja: „Gyűlölök minden kamerát, csak akadályoznak… Azt szeretném, ha kizárólag a szemeimmel, a saját szemeimmel tudnék alkotni.” És Alexander Liebermann hisz abban, hogy a kamera teljes mértékben alá van rendelve a szellemi folyamatnak: „Egy kép létrejöttekor van egy rövidke pillanat, amikor a fényképész megfeledkezik a kamera létezéséről, elfelejti, hogy egy hideg, csalafinta gépezet választja el tárgyától… Ez a „láthatatlanná válás” az alkotói pillanatban egyike a kamera csodával határos sajátosságainak. Nem csak az eszköz, a szerszám válik láthatatlanná és magának a művésznek egy részévé; hanem felveszi az inspiráció pillanatát is, és meg is örökíti.” Nincs mit hozzátennem: a tehetség – ha van – velünk születik, a képességeinket pedig ki kell bontakoztatnunk gyakorlással, munkával, a szakmai ismeretek magas szintű elsajátításával. Eszközeink a megfigyelés, elemzés, és a gyakorlat során válnak segítőtársunkká.

(Megjelent a ZOOM Magazin 2005.  február-márciusi számában)

Visszajelzés a Vatera piacterén: “Nagyon korrekt partner, az áru messzemenően megfelelt a várakozásaimnak. Köszönöm szépen.” Wartha Attila „leütötte” a Tanulmány / Study (Wien, 2000), 15×15 cm-es 2/10 példányát. Sopron, 2011. február 10.

Eifert-Akt-Study-Wien-2000 Visszajelzés a Vatera piacterén: “Nagyon korrekt partner, az áru messzemenően megfelelt a várakozásaimnak. Köszönöm szépen.” Wartha Attila „leütötte” a Tanulmány / Study (Wien, 2000), 15×15 cm-es 2/10 példányát

A Vatera piacterén a következő visszajelzést készítették:

Értékelő (az Ön partnere):… wattilaw
Termék:…………………. Eifert János: Tanulmány / Study (Wien, 2000)
Termékkód:………………. 1436344004
Link a termékre:…………. http://www.vatera.hu/item/view/index.php?cod=1436344004
Értékelés:………………. POZITÍV
Megjegyzés:………………”Nagyon korrekt partner, az áru messzemenően megfelelt a várakozásaimnak. Köszönöm szépen.”

Partnere szerint a tranzakció sikeresen lezárult, azaz az adásvétel létrejött.

“Októberben kiemelt betegünket jelenleg mellkas dg controllra rendeltük vissza. Panaszmentes”. Budapest, VII. ker. Tüdőgondozó, 2011. február 10.

Рéterfy Sándor  u. KH-RI Tüdőgondozó, Fеlnőtt szakrendelés (1074 Budapest, Szövetség utca 14-16. Tel.: 06-1-334-13-22)

Időre lettem berendelve, a kisablaknál leadom a papírjaimat, mondják, majd szólítanak. Hosszú ideig várakozom, végül sor kerül egy újabb röntgenfelvételre, majd elkészültével dr. Tóth Helga főorvos alaposan megvizsgálja. Megkapom a leletet, negatív.  Jelenleg teendő nincs, évenkénti szűrés javasolt. örömmel távozom, elmenőben még odaköszönök a kalapos hölgyek, aki már hosszú ideje várakozik, és szemmel láthatóan az eddigi vizsgálatok eredménye lehangolta.

Dr.-Tóth-Helga-főorvos

 2010.02.10.-Lelet-Tüdőgondozó

 

 

     Lelet 

     Páciens neve:   Eifert János

     Osztály:            Felnőtt szakrendelés (011621902)

     Beküldő:          52181   dr. Tóth Helga

     Vizsgálat ideje: 2011.02.10.       10:55

 

Kórlap:

Októberben kiemelt betegünket jelenleg mellkas dg controllra rendeltük vissza. Panaszmentes.

Fizikalisan pulmok felett sejtes alaplégzés, spasus, crepitatio nincs. O2Sаt.: 97%    Controll mellkas rtg felvételén stacioner állapot, nóvum nincs.    Átvilágítással а jobb hílusi kiszélesedést vaskosabb jobb oldali pulmoпаlis törzs adja / pulsáló érképlet /.     Jelenleg pulm. teendő nincs.    Évenkénti szűrés javasolt.

 Diagnózisok:                  R91 Н0/3 – А tüdő diagnosztikus képalkotó vizsgálatával talált kóros leletek

Beavatkozások:            11041 – Vizsgálat (1х750р); 31310 – Mellkas felvétel, AP/PA (1х679р); 34032 – Mellkas átvilágítás (1x569p); 89442 – Pulzoxymetria (1х582р)

 dr. Tóth Helga  főorvos

Röntgen-kép Tüdőgondozóban

Vass Dániel: A JAZZ NAGYJAI – fotókiállítás a Duna TV székházában, Budapest, 2011. február 9 – március 7.

Vass-Dani-Lundy-C Vass-dani-Watson-B-Concert Vass-Dániel-A-jazz-nagyjai

Vass-Dani-kiáll.megnyitó-02 Vass-Dániel-Szabó-Zsóka Vass-Dani-kiáll.megnyitó-Birinyi-József Vass-Dani-kiáll.megnyitó-03 Gránitz Miklós felvételeiVass-Dani-kiáll.megnyitó-01

Vass-Dani-kiáll-Christian-Mühlethaler-Birinyi-József Vass-Dani-kiáll-Csángó-énekes Vass-Dani-kiáll.-Eifert-Zanati-Zsófia Vass-Dániel-kiáll.megnyitó-operatőr

A képeken: Banner Géza műsorvezető (Duna TV), Vass Dániel fotóművész, Agócs Sándor szerkesztő (Antológia Kiadó), Eifert János fotóművész, Christian Mühlethaler (Svájc rendkívüli és meghatalmazott nagykövete), Birinyi József  népzenész, népzenekutató, Zanati Zsófia szerkesztő-riporter (Magyar Katolikus Rádió), Pap Vera Ágnes szerkesztő (Duna TV), Szabó Zsóka szerkesztő-riporter (Duna TV) és sokan mások… (Gránitz Miklós felvételei)

Vass-Dani-kiáll.megnyit-Duna-TV

 Vass Dániel képei elé…

Fényképek. Portrék. Művészportrék. Arcok, tekintetek — világhírű jazz-zenészek portréi bűvölnek el bennünket Vass Dániel kiállításán. Zene lüktet, kép éled, lélek gazdagodik… és ahogyan a képeket végignézve ritkul a ritmus, elfogynak a hangok, s elhalkul a dallam, kíváncsiak vagyunk, hogy ki az a fotográfus, aki idevarázsolta nekünk ezeket a fantasztikus arcokat és a zenét?

Vass Dániel Budapesten született 1953. április 26-án. Édesanyja Dr. Kaposi Edit tánctörténész és édesapja Vass Lajos karnagy-zeneszerző révén már kora gyermekkorában napi kapcsolatba került a művészetekkel Szabó Helga zeneóvodája után a Hunyadi János zenei általános iskolába került, ahová Kodály Zoltán is rendszeresen hozott külföldi látogatókat. Több képe és rajza díjat nyert, biztatták a képzőművészet területén is. Vincze Lajos ajánlatára tíz évesen a Cséri Lajos által irányított Tokai Művésztábor vendége volt. Majd végleg a zene mellett döntött.

A zenei szakközépiskola és a főiskolai végzettség után került helvét földre, ahol 1976-tól a lugánói székhelyi szimfonikus zenekar klarinétosa volt. Szépérzéke ismét az ábrázolás felé vezette és komoly szaktekintélyek, mint Helmut Gernsheim vezetésével módon tanulta ki a fotográfus mesterséget.

2001-ben ideg- és izomsérülés miatt kényszerült a zenekari munkát feladni és azóta a ticinói zenei élet elismert fényképésze. Alkotásait neves művészek és komoly lemeztársaságok használják.

Eifert János

(dunatv.hu, 2011. január 29.)

Eifert Kata Nóra önarcképei, videó- és kép-rávetítéssel. Budapest, 2011. február 6.

2011.01.13.-Műtermem

Gyerekeimmel  “laza” napot tartok a Dózsa Gy. úti műtermemben. Andris pizzát készít, meg valami jó kis édességet… beszélgetés, mozizás… közben szlovén fotográfus barátom, Vasja Doberlet és felesége elbúcsúznak, a sikeres kiállítása után nálam tanyáztak egy-két napig. Juhász Laci vezetésével volt városnézéses fényképezés: Hősök tere, Vajdahunyad vára, Andrássy út, MÜPA, Nemzeti Színház, stb… Budapest gyönyörű… no meg az időjárás is… egyszóval jól érezték magukat… Mi pedig itthon videokivetítővel mozizunk, egy kanadai táncfilmet vetítünk… előkerül a kamera, a jó kis NIKON Coolpix P6000-es, Kata sajátmagára vetít képeket, önarcképeket készít… Érdekesek, különlegesek… fiatalosak…

Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0001

Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0216 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0214 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0172 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0061

Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0083 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0251 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0239 Eifert-Kata-Nóra-Önarckép-0001

Vasja Doberlet: EXPRESSZIÓK – Kerengő Galéria, Budapest, 2011. február 4 – 28.

Vasja-Doberlet-Krajina-Diag Vasja-Doberlet-EXPRESSZIÓK- Vasja-Doberlet-Krajina-Pot Vasja-Doberlet-Krog-Soline-

A Nemzeti Táncszínház és a Janez Puhar Fotóklub (Kranj, Szlovénia) tisztelettel meghívja Önt Vasja Doberlet EXPRESSZIÓK című kiállításának megtekintésére, amelyet a kiállítóművész jelenlétében Eifert János fotóművész nyit meg, 2011. január 4-én, 18 órakor, a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában. Köszöntőt mond Blaž Masle konzul. A kiállítás február 28-ig tekinthető meg (1014 Budapest I., Színház u. 1-3.)

Vasja-Doberlet-Kamen-Karat Vasja-Doberlet-Kamen-Nevest Vasja-Doberlet-Kamen-Dotik Vasja-Doberlet-Kamen-Skoljk

A fényképezés a látható fény által közvetített képi információk rögzítése technikai eszközök (fényképezőgép, fényérzékeny anyag, stb.) segítségével. A jó fénykép létrehozásához azonban a technikai eszközökön túl a látásnak, gondolkodásnak az a bonyolult szellemi „mechanizmusa” is szükséges, amely az információk sokaságából képes a legfontosabbakat, a legjellemzőbbeket kiemelni, és azokat élményszerű, esztétikai irányultságú képpé formálni. 

Mit vesz észre a világból Vasja Doberlet, és hogyan képes ezeket megjeleníteni? Első pillantásra mindennapos témák, műfajok – ember és természet, életképek, portrék, építészet, színház, tánc- és mozgásábrázolások, absztrakt formák, fények és árnyékok, rendezett és rendezetlen pillanatok – jelennek meg képein. Értéküket és szépségüket azonban a megjelenítés artisztikuma adja, melynek során a valóság elemei játékos erővonalakká rendeződnek, és a „pillanatképek” az előzményeket és a következményeket is megrajzolják. Fotográfiai stílusában a haladó hagyományok és a kortárs irányzatok nemes ötvözete érvényesül.
A szlovén fotográfus, Vasja Doberlet (1946, Ljubljana) eredetileg villamosmérnök, fényképezni 1963-ban kezdett. 1968 óta 111 hazai és 109 nemzetközi kiállításon fogadták el képeit, és több önálló kiállítását mutatták be hazájában, Szlovéniában. 1998 óta vezeti az éppen 100 éves Janez Puhar Fotóklubot, amelynek tevékenységét más országokban is jegyzik.
Nagy szeretettel köszöntöm Vasja Doberlet nemzetközi hírű fotográfust, és nagy várakozással tekintünk  kiállítása elé, amely Budapesten, a Kerengő Galéria 95. kiállítása lesz. (Eifert János)

Vasja-Doberlet-kiáll.megnyitó-01

Vasja-Doberlet-09 Fenyvesi Félix Lajos és lánya, Juhász László és felesége, Papp Elek Eifert János Vasja-Doberlet-kiáll.megnyitó-03

Vasja-Doberlet, Eifert János, Blaz Masle konzul Walters Lili, Móger Ildikó Török Jolán, Ertl Péter, Vasja Doberlet Kapusi György és felesége, Eifert János

Eifert János, Vasja Doberlet és felesége, Blaz Masle konzul Vasja-Doberlet-Lili 

 
   Vasja Doberlet: EXPRESSZIÓK
   Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája
   Budapest, 2011. február 4 – 28.

 

Képek a megnyitóról (Walters Lili, Várnai György, Kapusi György és Eifert János felvételei)  

zlozenka_Vasja_Vkoncna_smal
 
zlozenka_Vasja_Vkoncna_2sma

Ismeretlen lelet – Kokas Ignác grafikái a CULTiRiS Galériában, Budapest, 2011. február 3 – március 5.

Ismeretlen lelet – Kokas Ignác grafikái a CULTiRiS Galériában, Budapest, 2011. február 3 – március 5. (CULTiRiS Galéria / Örkény István Könyvesbolt, 1137 Budapest, Szent István körút 26.) A kiállítást Bereczky Lóránd művészettörténész nyitja meg.

Kokas Ignác káll. meghívó Kokas Ignác gauche Kokas Ignác grafika

A XX. század egyik legjelentősebb magyar képzőművészének kikezdhetetlen tekintélye volt a művésztársai és a műértők körében, akik mind úgy gondolhatták, ismerik a teljes életművét. Joggal hihették, hiszen csak a közelmúltban, egy véletlen rendrakásnak köszönhető, hogy özvegye, Kokasné Kósa Judit a műterem galériáján rátalált arra a hatalmas, érintetlen papírhalomra, amelyből sok száz rajz, vázlat, dokumentum került elő. A leletek döntő többsége kézi rajz: tussal, diófapáccal, ceruzával készült.

A tárlaton bemutatott 27 mű azért igazán különleges, mert Kokas rajzot eddig sem a szakma, sem a közönség nem látott. Kokas Ignác annyira, mint festő égett bele a köztudatba, hogy a rajzairól soha nem esett szó és nem is kérdezett rá senki. Az érett Kokas ugyanis nem rajzolt, rögtön az ecsethez nyúlt, és sokszor kint a természetben.

Kokas-kiállítás-megnyitó-02

Akad közöttük gouache, váli tájkép, de a rajzok többsége láthatóan a főiskolai (1947-1952), és a pályakezdő időszakában készültek. Beszédes dokumentumai annak a korszaknak, de többek is annál: erős, jó művek és számos meglepetést tartogatnak.

A Kokas-képek ismerőinek pedig azért is különlegesség, mert néhány rajz előtanulmánya lehetett a később híressé vált festményeinek, például az igazán ismertté vált Asztalos című képének.

Külön pikantériája a műveknek, hogy többségük másodlagosan felhasznált papírra – például gyerekrajz pályázat lapjaira, a belvárosi szabó kisiparosok már idejétmúlt okmányaira, a főiskola nyilvántartásának dokumentumaira – készültek. (www.cultiris.com)

Kokas-kiállítás-Bereczky-Lóránd--megnyit Cultiris-Borsos-Misi-Fehér-László Kokas-Ignác-grafika-0080 Cultiris-Kósa-Judit-Szalay-Zoltán Eifert János felvételei

Cultiris-Bereczky-Lóránt-TV-interjú-0012 Kokas-Ignác-Csendélet Culiris-Szalay-Zoltán  Cultiris-László-Ágnes-Rózsa-Gyula

A MAOE Fotóművészeti Tagozata “Hommage á Németh József” című kiállítása a Duna Galériában, Budapest, 2011. február 2-20.

Az idén lenne 100 éves Németh József fotóművész. A MAOE Fotóművészeti Tagozata “Hommage á Németh József” című kiállítása a Duna Galériában (Budapest XIII., Pannónia u. 95. – bejárat a Dráva utca felől), 2011. február 2-20. Megnyitotta: Tóth József Füles. A kiállítást kivitelezte: Mayer József

Duna-Galéria-Hommage-á-Németh-József

A képeken: Apáti-Tóth Sándor, Berényi Gyula és felesége, Eifert János, Fekete István, Herbst Rudolf, Ilku János, Izápi Laura, Módos Gábor, Molnár Ferenc, Molnár István Géza, Rákoskerti László, S.Faragó Gyöngyi, Schäffer László, Simon Csilla, Szabó Róbert Gábor, Szentiváni János, Török László, Tulok András, Vajda János, Zsitva Tibor, Chochol Károly, Feledy Balázs, Tajti Eszter, Németh Andrea, Szabó Tihamér, Hoós Jenő és Kovács Árpád, Dozvald János, Borbély Ferenc, Inkey Alize, Rácz Edit, Nagy Lajos és felesége, Fehér László és felesége, Markovics Ferenc, Szmrecsányi Dóra és mások (Eifert János felvételei)

Eifert-Varázslat

Ilku-János-Szabó-Tihamér-x-Lévai-Jenő Fehér-László-feleségével Inkey-Alice-S.Faragó-Gyöngyi Középen-Molnár-István-Géza 

  Módos-Gábor-Korniss-Péter Rácz-Edit-róla-készült-akttal Németh-József-emlékkiáll.meghívó

Török-László-Apáti-Tóth-Sándor Eifert-OpArt-tanulmány Eifert-Akt-geometriai-elemekkel-1999 2011.02.02.-EJ-Vajda-János-felvétele

Képeim-előtt Duna-Galéria

Kiállító művészek és képeik: Apáti-Tóth Sándor: AMO 279  – Klasszicizmus féle; Balla András: Emese álma, Európa elrablása; Baricz Katalin: Blanka1, Bp.1998, Bp.1999, Gyermekkorom szilvafája; Berényi Gyula: BGY3, BGY7; Eifert János: OpArt tanulmány / OpArt Study  (Kötschach-Mauthen, Austria, 1992); Akt geometriai elemekkel (Hollókő, 1999), Varázslat (Bécs, 2000); Fekete István: Smoke; Herbst Rudolf: 04,07; Ilku János: 07; Izápi Laura: Lumen 1; Kovács Endre: Magánkiállítás; Martin Gábor: 112; Máthé András: Akt gitárral, Fekvő akt; Módos Gábor: Vénusz, Vonalak, Zsanett 3; Molnár Ferenc: MF1; Molnár István Géza    Ívek; Oravecz Attila: AP7, AP9; Rákoskerti László: Hommage á Németh József; S.Faragó Gyöngyi: Oltár, Tükörkép; Schäffer László: 026x; Simon Csilla: 1667; Szabó Róbert Gábor: Fényben; Szentiváni János: 7780; Török László: Salföldi aznix 2; Tulok András: Eszter; Vajda János: Akt 02.

 

Németh-József-Gyöngyvir.akt-1965

Németh József: Gyönygvirágos akt (1965)

 

 

Németh József (1911-2006)

A két világháború közti időszak volt a magyar fotográfia legsikeresebb korszaka. Nemcsak a hivatásos fényképezés megújulásának, hanem a jelentős létszámú amatőrmozgalom nagy nemzetközi sikereinek, s kiemelkedő fotóművészek munkásságának időszaka is. Ekkor vált ismertté és elismertté a magyar fotókultúra, s alakult ki a kiállító művészek munkáira jellemző formavilág, amelyet világszerte magyaros stílusnak neveztek. Angelo Pál, Aszmann Ferenc, Balogh Rudolf, Csik Ferenc, Csörgeő Tibor, Dulovits Jenő, Haller Frigyes, Járai Rudolf, Kinszki Imre, Klell Kálmán, Ramhab Gyula, Rehák Tibor, Rónai Dénes, Seiden Gusztáv, Szabó Lajos, Szőllősy Kálmán, Vadas Ernő, Vydareny Iván, Zajky Zoltán és mások, köztük Németh József is, nagy sikerrel, és gyakran szerepeltek nemzetközi kiállításokon, képes magazinokban, a hazai és külföldi folyóiratokban, fotószaklapokban, évkönyvekben és albumokban.

Németh József életművében nemcsak  kiemelkedően értékes fotóművészeti alkotásait, ködös, szórt világítású, tónusgazdag tájképeit, műtermi csendéleteit, portré-, zsáner-, valamint aktfelvételeit, szakírói tevékenységét tartjuk számon. Meghatározó módon kapcsolódott a fotótechnika-történet legendássá vált Duflexéhez is.

Dulovits Jenő három szabadalma alapján a Gammában fejlesztésre kerülő kisfilmes fénxképezőgépének formatervezőjeként is jegyezzük.

Németh József a negyvenes évek elején került a Gammához, ahol katonai távcsövekbe való szállemezeket készített, s mellette a fotóosztály tanácsadója, tervezője volt. Ő javasolta Dulovits Jenőnek, aki tükörrel fordította a képet gépében egyenes állásúra, hogy a katonai távmérőkben is alkalmazott úgynevezett pentatetőélprizmát használja erre a célra. Az 1940-es évek elején ez döbbenetesen újszerű és forradalmi megoldás volt, az első ilyen megoldású fényképezőgépek 1949-ben jelentek meg, de csak öt-tíz év múlva terjedtek el, készültek nagyobb mennyiségben.

Sajnos, annak ellenére, hogy Németh József, Dulovits Jenő és Barabás János, a Gamma főmérnöke meggyőződött az ötlet használhatóságáról a gyakorlatban is, a megoldást nem szabadalmaztatták.

Németh József 1945 őszén egy úgynevezett kardán rendszerű nagyfilmes, műszaki gép lehetőségét körvonalazta a Gamma vezetésének, ennek kimunkálását meg is kezdték, de a többszöri cégvezetőváltás miatt a munka leállt. Később Németh József Garas Pállal, a Gamma egykori Kísérleti Laboratóriumának vezetőjével (aki akkor mint iparos dolgozott, önállóan) kezdte el újra  a munkát és az 1950-es évek végére el is készült a műszaki fényképezőgép, amelynek változatát jó néhány kollega is használta Németh Józsefen kívül is.

E rövid írással, a néhány képpel és a lexikon szócikkével csak felvillantani tudjuk a gazdag életpálya kisebb-nagyobb állomásait. Köszöntjük Németh Józsefet, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díjasát, 90. születésnapja alkalmából.

(Eifert János, a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke laudációja, az Életmű-díj átadás kapcsán, 1999)

Életmű-díj-MFSZ Németh-József-Eifert-János-Életmű-díj-átadás-1999 Életműdíjasok-Tabák-Németh-Ács-Irén Életműdíj-Németh-Józsefnek-1999

 

NÉMETH József (Budapest, 1911-2006) fotóművész.

Testvére Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója, rendező; leánya Németh Andrea fotográfus.

Gyerekkorában kezd fényképezni, érettségi után grafikát tanul Jaschik Álmos magániskolájában, majd elvégzi a Felső Ipariskolát. Önkéntesnek jelentkezik, majd egy év múlva műszaki rajzolóként dolgozik. Munkatársa volt a Térképészeti Intézetnek. Bátyja igazgatása idején a Nemzeti Színház fotósa.

1946-ig a Gamma Művekben grafikusként, fotósként dolgozott. Ő tervezi meg a Dulovits Jenő által konstruált Duflex fényképezőgép külső formáját, névfeliratát. Ő maga is foglalkozik kamera-konstruálással (pentatetőél-prizmáját a Duflexben is felhasználják). 1942–1943: városmonográfiákat illusztrált, de ez az anyag a bombázások idején elpusztul. 1946-től önálló tervező, fotós, plakátokat, reklámanyagokat készít. 1961–1971: MTI fotósa.

40 könyvben, és több folyóiratban jelentek meg képei, szakkönyveket és -cikkeket jelentetett meg, tagja volt a Fotó szerkesztőbizottságának.

A háború előtt különösen a ködös, szórt világítású, tónusgazdag tájképeket kedvelte, később a műtermi csendéletek, portrék, zsáner- és aktképek foglalkoztatták. A klasszikus technika mestereként tartják számon. A megélhetését jelentő reklámfelvételei és a művészi célból megszülető akt-, zsáner- és tájképfotói a legtisztább kompozíciós elvek szerint építkeznek és a legtökéletesebb technikával készülnek.

1958: MFSZ tagja; 1956: MAOE tagja; 1957–1958: a MADOME elnöke; a MÚOSZ tagja; 1988: az MFSZ Senior Alkotócsoportjának tagja.

1958: EFIAP; 1969: Rizzoli-díj; 1971: Balázs Béla-díj; 1981: Pécsi József-díj; 1978: Érdemes Művész; 1988: Kiváló Művész; 1998: Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztje, Magyar Reklámszövetség életműdíja; 1999: Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja.

Egyéni kiállítások: 1985: Fotóművészeti G. (kat. előszó: Végvári Lajos); 1986: (Németh Andreával), Budapesti Műv. Közp.

Válogatott csoportos kiállítások: Hazai és nemzetközi kiállításokon 70 érmet, díjat szerzett. 1947: Nemzetközi Fotókiállítás, Bp.; 1998: 1. Országos Fotóhét, Pécs, Reklám a csúcson; 1999: 2. Országos Fotóhetek, Budapest, Senior szemmel.

Könyvei: Szabadfogású birkózás. Bp., 1943; Leica felvételek. Bp., 1945; Olcsó gép – jó felvétel, Bp., 1955; Különleges objektívek. Bp., 1958.

Irodalom: [–]: Új műszaki fényképezőgép. Fotó, 1959/1. 27. o.; Jan Sunderland: ~ kiállítása Lengyelországban. Fotó, 1963/8. 349–355. o.; Csányi Miklós: ~-nél. Fényképművészeti Tájékoztató, 1965/1. 11–30. o.; [–]: A Rizzoli Könyv és Folyóiratkiadó reklámpályázatán elős díjas lett. Fotó, 1969/4. 148. o.; dr. Vajda Pál: Az „Egércsapdától” a „Duflexig”. Fotó, 1970/4. 179. o.; [–]: Két Balázs Béla-díjasunk. Fotó, 1971/6. 267. o.; Végvári Lajos: ~ – Balázs Béla-díj 1971. Fotóművészet, 1971/2. 41–42. o.; Tőry Klára: Beszélgetés ~-fel. Fotóművészet, 1975/4. 11. o.; Kamocsay Ildikó: Együtt dolgozunk… Fotó, 1982/4. 146–150. o.; Michéle Auer–Michel Auer: Photographers Encycloapedia International, 1985.

(Forrás: A fénykép varázsa, Magyar Fotóművészek Szövetsége, Szabad Tér Kiadó, 1989; Kortárs Magyar Művészeti Lexikon, Enciklopédia Kiadó, Budapest 1999; Kincses Károly: Fotográfusok Made in Hungary, Magyar Fotográfiai Múzeum, Frederico Motta Editore, 1999; Fotó, Fotóművészet – Fejér Zoltán, Tőry Klára, Szakáts Margit, Chochol Károly, Stemlerné Balog Ilona, Kincses Károly írásai)

Szlovén tájak, zene, tánc Vasja Doberlet fotóin. www.Irodalmi Jelen.hu, Budapest, 2011. február 1.

irodalmi-jelen-2011.02.01

Szlovén tájak, zene, tánc Vasja Doberlet fotóin

Először nyílik Budapesten kiállítás Vasja Doberlet neves szlovén fotóművész munkáiból: a természetről, a zenéről, a táncról készített nyolc képesszéje – mintegy 40 fotója – Expressziók címmel látható péntektől a Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériájában.

    Mint azt Eifert János fotóművész, a galéria vezetője az MTI-nek elmondta, Doberlet innovatív, emocionális és egyértelmű történeteket mesél el képesszéivel a zenéről, a táncról, a kőről, a természetről, a tájról. “Kiállítása jó alkalom arra, hogy bepillanthassunk egyik szomszédunk környezetébe és mindennapi életébe” – tette hozzá.
    A művész, aki a kiállítás megnyitóján is ott lesz, a szlovén fotósélet egyik szervezője, a Ljubljanától 20 kilométerre északra található Kranj százéves fotós klubjának vezetője. Kranj városa a Kamniki- és a Júliai-Alpok közötti völgyben fekszik, a Száva folyó mentén, s a táj szépsége, a hegyek, a kövek meghatározóak Vasja Doberlet fotóin. Egyik képén a sziklás hegycsúcs alatt a havas tájban egy magányos síelő halad, egy másikon a sekély vízben süllyedő, pusztuló csónak látszik.
    Felvételein az ember és a természet megbomlott harmóniája miatti aggódás tükröződik – jegyezte meg Eifert János, hozzátéve, hogy ugyanakkor a játékosság is megjelenik Vasja Doberlet képein, például azon a koncertfotóján, amelyen a szólista hegedűje mellett egy másik hegedű és három kéz látszik.
    Vasja Doberlet 1946-ban született Ljubljanában, villamosmérnöki diplomát szerzett, 1963-ban kezdett fényképezni, 1968 óta 111 hazai és 109 nemzetközi kiállításon szerepelt, hét önálló kiállítása volt. Fotóit számos díjjal is elismerték. 1998 óta vezeti a XIX. századi neves szlovén fotográfusról, az üveglemezre való fényképezést feltaláló Janez Puharról elnevezett kranji fotóklubot.
    A tárlatot, amelyet a Kerengő Galéria a fotóklubbal közösen szervezett, február 28-ig lehet megtekinteni.     (MTI)