Archive for May, 2014
Tripont Fotóakadémia, Eifert János Meterkurzusának portfolió-kiállítása, Budapest, 2014. május 30. 18:00
Cseh Péter felvételei
Dömötör Mihály: A romlás virágai – Kerengő Galéria, Budapest, 2014. május 30 – június 30.
Dömötör Mihály: A romlás virágai Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája (1047 Budapest, Színház utca 1-3.), 2014. május 30 – június 30.
A kiállítást megnyitotta dr. Feledy Balázs művészettörténész, különleges hangszerén közreműködött Szokolay Dongó Balázs.
dr. Feledy Balázs: „A romlás virágai” – Dömötör Mihály kiállításának megnyitója
Ismét csak bebizonyosodik, hogy nagy ország ez a Magyarország! Míg Dél-Magyarországon, Hódmezővásárhely-Szeged körzetében kiállító művészünk neve és teljesítménye abszolút közismert, megtetézve még a Makótól Csongrádig is terjedő régióval, addig szép fővárosunkban ez nem biztos, hogy igaz. Fotós körökben persze tudnak róla, de szélesebb művész berkekben legfeljebb műtárgyfotográfusként ismert a teljesítménye. Mindez egyenes arányban van azzal, hogy Dömötör Mihálynak, a pályán eltöltött több mint negyven év után ez a mai alkalom jelenti az első önálló fővárosi kiállítását. Mindezt lehet nem művészeti körülménynek minősíteni, de mindez mégis azért is érdekes, mert aki netán e kiállítás képei kapcsán kap egy Dömötör-képet, szerez egy Dömötör-élményt (mert, hogy szerez: az biztos!), az lehet, hogy picit félre is van vezetve a kiállító művész személyiségét illetően.
Mert az a Dömötör Mihály, akiről még nemrég egy megnyitóban az hangozhatott el, hogy: „A megörökített tárgyakban, látványban soha nem az esztétikumot keresi…” (s bizonyára akkor és ott a megnyitó személynek igaza volt!), nos ez a Dömötör Mihály most és itt, mintha épp az esztétikumot helyezné képei centrumába! Mintha épp a valósághoz és – a szó legszorosabb értelmében – a tárgyszerűséghez való oly makacs és következetes, évtizedeken keresztüli ragaszkodást követően most eljutna a valóságon túli területekre is, igaz, most is nem virtuális és nem látszat látvánnyal, hanem a maga által előállított, a maga által teremtett látvánnyal, illetve annak okán. S itt minden szó fontos! Dömötör nem az elé kerülő látványt exponálja, hanem a lefotografálandó látványt maga állítja elő, sőt – komolyabb kifejezéssel – maga teremti. Hogyan? Miképpen? Úgy, hogy vár, kivár. Megvárja, hogy a még épp tomboló szépségű virág, növény túljusson delelőjén, a hervadás, pusztulás, erősebb szóval: a megsemmisülés felé induljon és ekkor, ekkor állítja be fókuszába, lencséje elé a látványt.
Kiállításának remek címet adott, illetve választott, „A romlás virágai”, amely Charles Baudelaire halhatatlan verses-írásos kötete címe. E kötet írásai szó szerint nem szólnak virágokról, viszont szólnak lázadásról, rothadásról, erotikáról, nem kevés dekadenciával. S tehát szólnak nőkről, emberi viszonylatokról. Így a kötet címe is allegórikus, s a kiállításnak is A romlás virágai helyett lehet, hogy az volna a találóbb cím, hogy A virág romlásai… De! Tudjuk, mégis tudjuk, miről van szó.
Dömötör a pusztulás szépsége kapcsán teremtett kapcsolatot Baudelaire-rel, s végső soron igaza van, igaza lett. A romlás különös konnotációjú szó, bár jegyezzük meg, hogy Tornai József 1992-ben megjelent, akkor vadonatúj Baudelaire fordításainak A rossz virágai címet adta. De ma itt és most a romlás pontosabb, egzaktabb, ugyanakkor messze ívelőbb, noha – újra mondom – Baudelaire írásaiban nem a virágok vannak központban. Ír viszont – az említetteken túl – a művészetről, művészekről (legendás Albatrosz című versére hadd hivatkozzam), s van egy gyönyörű négysorosa, melyet most citálni szeretnék.
„Élek, s műalkotás”
„Élek, s műalkotás bukétád: semmi kétség,
– mert a természet én vagyok – hogy az a szépség,
ha természet tehet szépet széppé csupán,
tőlem csokrod becse… s ez jó fényt vet reám.”
Kiemelem: az a szépség, ha természet tehet szépet széppé csupán” (Kálnoky László fordítása). S ha a természet a költő maga, akkor itt kitapinthatjuk az alkotás lélektanát…
S midez itt és most Dömötör témáira igaz! Virágai szépek, mert a természet tehet szépet széppé. A természet egy folyamat, amely átesett a csúcsponton, már a romlás fázisába jutott. És ekkor jön a fotográfus, aki először felfedezi (!) az e beállításokban (?) rejlő művészi lehetőségeket , majd mindezt képpé alakítja. Nem akárhogyan.
Képei költőiséggel, poézissel teliek, s a Baudelaire utaláson túl is rengeteg művészi asszociációt keltenek („elhull a virág, eliramlik az élet”, „hervad már ligetünk”). A művek egy része valamiféle orientális, keleties hatást is kelt, lebegő metafizikus tartalmak manifesztálására. A kiállítás meghívójában ezt is olvashatjuk: „virágköltészeti kiállítás”. Ez is igaz, de egy másik megközelítésben azt állítanám, hogy ez egy fotóköltészeti kiállítás!
Feltűnő, hogy nem a színesség, a kolorit gazdagság vezérli a fotográfust, s nála ez nem új eszme. Egy másik megnyitó személy korábban így írt, s még természetesen nem ezekről a képekről: „ A Művész képeinek megformálásakor kerüli a színeket.” S pár esztendeje megjelent portrékötetének is ezt a címet adta: „Szórtfényben”. Vagyis, ha nem is kerüli a színeket, de visszafogott, s témájához illő például a szürkék gazdagsága.
Kompozícióiban nem a naturális látvány puszta visszaadása a cél. A gondolat érdekében szinte absztrahál, melyet elősegít sokszor különleges megvilágítása. Sejtelmesség érzékelődik, a transzparencia légiessége kerül előtérbe, néha élfényekkel, néha mintha szaturációval.
Bevezetőm elején azt állítottam, hogy lehetséges, hogy aki e kiállítás kapcsán ismerkedik meg Dömötör Mihály fotográfiai világával, az egy kicsit félre van vezetve az ő személyiségét illetően, de rájöttem, hogy: nem. Dömötör Mihály ezzel a mai kiállítási anyaggal azt bizonyítja, hogy sok ezer képzőművészeti, iparművészeti, néprajzi, népművészeti műről készített jobbnál-jobb műtárgyfotója, igen igényes portréi, melyek az 56-os, valamikori forradalmároktól kezdve, a magyar irodalom nagyjain át Hódmezővásárhely jeles művészeiig vezetnek, s a tanyavilág és vidéki életforma életképein át a legendás cigányképekig ívelnek (s persze még nem is villantottam fel minden témát), nos ezek után e most látott kollekcióval folyamatos nemcsak technikai, de szellemi előrelépését is argumentálva látjuk. Így – útban 65. életéve felé – képes olyanról fotográfiákat elénk tárni, melyek végső soron ontológiai magasságokba íveltetnek.
Mihály maga is emelkedetten tud írni is e képek filozófiájáról, amikor „artisztikus szomorúságukról”, „az elenyészés tudatának felidézéséről” beszél. S a napokban egy emelkedett költői-filozofikus fogalommal ajándékozott meg internetes levelében, mikor azt írta, hogy a hervadó virágokat a művek az enyészetből képmásként a létezés tisztására hozzák vissza. Igen. Ezen a nagy tisztáson van élet és van pusztulás, s ezzel együtt esztétikum. Nem véletlenül talált szuggesztív és találó mottót is kiállításához, Osvát Ernőt idézve: „A hervadás szépsége, a virulás véglobogása.”
Mindez pedig oda vezet, hogy végül érdemes idéznünk Roland Barthes-t, a jeles francia filozófust, esszéistát is, aki közismert írásában így ír és e mondata is ma fontossá válik: „A Fotográfia alapjában véve nem akkor fölforgató, ha megrémít, feldúl vagy megbélyegez, hanem akkor, ha elgondolkoztat”. Nos, a képek esztétikai élményén túl, ennek a kiállítási anyagnak ez is egy fontos rétege és tartománya: elgondolkodtat.
Dömötör Mihály művész pályáján – mint minden fotográfusén – fontosak a mesterek, a példaképek. Mihály ezt különösen fontosnak tartja, mindig jelzi, hogy milyen alapvető volt, még mint múzeumi műtárgyfotósnak Andreas Feininger, később Karl Blossfeldt munkássága (utóbbira e kiállításán egy konkrét hommage-t is látunk), hogy milyen sokat segített neki a fényképezés elméletének elsajátításában Pelbárt János, aki itt van körünkben és nagy szeretettel köszöntjük.
S továbbá, hogy a gyakorlati ismeretek megszerzésében, az igényességben milyen meghatározó volt Nagygyörgy Sándor személye, aki sajnos már több mint húsz éve nincs közöttünk, s akit ugyan a szakma elsősorban, mint a legkitűnőbb természetfotósok egyikét ismer, de művészi útjában lényeges, hogy eredetileg Képzőművészeti Főiskolát végzett, mint festő, ráadásul, mint Bernáth Aurél növendéke. Képzőművész végzettsége bizonnyal befolyásolta fotóművészi látásmódját, mint ahogy ez áttételesen beépült egyik jeles tanítványa: Dömötör Mihály szemléletébe is. S ha már képzőművészet, s ha már személyesség, akkor nem állom meg, hogy ne említsem meg Mihály Édesapját, dr. Dömötör Jánost, Hódmezővásárhely legendás múzeum igazgatóját, művészetének kutatóját, aki nélkül nem lehet megírni Vásárhely XX. század második felének művészettörténetét. Barátomnak, atyai barátomnak mondhattam, miként tán fiát is, aki számára bizonnyal szintén példa volt Édesapja.
Ez a kiállítás tehát együttes és egyidejű, szimultán, gondolati és vizuális ereje miatt jelentős, amely dicséri az alkotó érzékenységét, intuícióját, ráérzését, együtt felkészültségének magas fokával. Itt állunk tehát egy olyan jelenségsor megörökítése előtt, ahol a „természet tehetett szépet széppé”, ahol a létezés tisztása terül ki előttünk (nem véletlenül alföldi művészt köszöntünk), s hogy Baudelaire-rel zárjam, s végső soron profánul: „Sárban vájkáltam és arannyá tettem azt.”
Nos, ez a baudelaire-i gondolat minden művészi alkotómunka alfája és ómegája. S ez végképp igaz Dömötör Mihály mai kiállítására, mely első budapesti önálló kiállítása, s amely poétikus fotográfiákon mutatja be nekünk a pusztulás apoteózisát, s amelyet szeretettel nyitok meg.
Nemzeti Táncszínház
Budapest, 2014. május 30. Feledy Balázs
Gyász… Béres Sándorné búcsúztatása a rákoskeresztúri Új Köztemetőben, 2014. május 27-én
Szeretett Édesanyám, BÉRES SÁNDORNÉ született JENEI RÓZA 93 éves korában, életének 94. évében, 2014. május 1-én eltávozott a földi világból. Búcsúztatása 2014. május 27-én 11 óra 15 perckor kezdődik a rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Búcsúbeszédet mond Kovács Dávid Emil református lelkész.
Szentiváni János
A FOTÓRIPORTER Balla Demeter képei című kiállítás megnyitója, Cultiris Galéria Örkény István Könyvesbolt, Budapest, 2014. május 21., szerda 17.30 óra
A FOTÓRIPORTER Balla Demeter képei című kiállítás megnyitója 2014. május 21., szerda 17.30 óra Cultiris Galéria Örkény István Könyvesbolt (1137 Bp. Szent István krt. 26.)
A kiállítást KINCSES KÁROLY fotómuzeológus, a kiállítás kurátora nyitotta meg. A tárlat 2014. június 28-ig tekinthető meg.
“Balla Demeternek az utóbbi néhány évtizedben elsősorban aktjait, portréit, csendéleteit állítottuk ki. De a magyar fotográfia nagy öregje, mégis csak klasszikus fotóriporterként kezdte pályáját, ebből is felépített egy érvényes életművet. Mások ilyenkor abba is hagyják. Nem így Balla Demeter, akinél az idő előrehaladtával a mindennapi eseményeket fontosabb dolgok váltották fel: időskori, érzelmekkel telített, ember nélküli, szimbolikus csendéletei az örökérvényű igazságok nyomába erednek.” (Kincses Károly)
Kincses Gyula, Palotai Misi és Eifert János felvételei
Balla Demeter 1931-ben született a Szentes környéki tanyavilágban. Tanulmányait Szentesen kezdte, Kunszentmártonban folytatta, és Budapesten fejezte be. 1951-től készít fényképeket, tudását öntevékenyen fejlesztette. Fotó- és képzőművészeti kiállításokra járt, szaktanfolyamra iratkozott be, előadásokat hallgatott. 1954-ben határozta el, hogy a fényképezést választja hivatásául. 1957-ben megszerezte a fényképész szakmunkás bizonyítványt, s még abban az évben a Fővárosi Fotó Vállalatnál helyezkedett el szakfényképész munkája mellett. Felvételeire hamar felfigyeltek, díjakat nyert, és ettől kezdve rendszeresen dolgozott képeslapoknak, könyvkiadóknak. 1969-től a Lapkiadó Vállalat különböző szerkesztőségeiben dolgozott, az Ádám magazintól ment nyugdíjba 1988-ban. Azóta kizárólag alkotó munkájának él.
Fotográfiai tevékenysége széleskörű műfaji sokféleséget mutat: arcképek, riportfotók, tájképek, csendéletek, aktok. Egyéni és csoportos kiállításainak felsorolása több oldalt tenne ki. Írásai, versei az Új Tükörben, Élet és Irodalomban, Népszabadságban és a Kurírban jelentek és jelennek meg. Munkásságáról szinte a világ minden táján találhatók írások, interjúk. Legfontosabb könyvei: Fiatal Magyarország. 1970, Schaár Erzsébet – Pilinszky János: Tér és kapcsolat. 1975, Sík Csaba: Vilt Tibor. 1979, Gorka Lívia. 1979, Legyen meg a Te akaratod. 1994, A Titanic képei. 2004.
A Magyar Fotóművészek Szövetségéből – melynek 1957-től volt tagja – méltatlan szakmai támadások miatt 1998 márciusában kilépett. 2004-ben a fotóművészek közül másodikként kapott Kossuth-díjat. Művei magyarországi közgyűjteményekben (Magyar Fotográfiai Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár, Országos Széchényi Könyvtár, Petőfi Irodalmi Múzeum, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye) és magángyűjteményekben; valamint külföldi galériákban és archívumokban is megtalálhatóak. 1999. március 18-án Demeter-díjat alapított azok számára, akik önzetlenül tesznek a hazai fotóművészetért. A díjat első alkalommal 70. születésnapján 2001. május 4-én adták át Kincses Károly fotómuzeológusnak. További díjazottak: Zaránd Gyula (2002), Haris László (2003). Amatőr fotográfusok önfejlesztő közösségének támogatására, szakmai mentorálására 2012-ben létrehozta a Látszótér Alapítványt.
Magyar Mozdulatművészeti Társulat: 7 fő bűn – premier a Nemzeti Táncszínházban, Budapest, 2014. május 20.
Magyar Mozdulatművészeti Társulat: 7 fő bűn – premier a Nemzeti Táncszínházban, Budapest, 2014. május 20.
Az emberi életet – a „valóság misztériumát” – ősi törvényekben írt szabályok, a 7 fő bűn és a 7 mennyei erény kormányozza. Ezt a „belső harcot” – az ösztönök és a szellem küzdelmét a lélekért, – szeretnénk előadásunk tematikai centrumává tenni, pontosabban szembesíteni igyekszünk korunkat, magunkat embereket, életünk valóságával. Kultúránk legősibb, évezredes törvénye a Tízparancsolat, amelyből fakadó bűnök és erények dualizmusának – egymás mellé rendelt viszonyának, ha úgy tetszik háborújának minden ember részese a mindennapokban is. Félelmetes és titokzatos erők ősi harca mindez a láthatatlanban. Nélküle semmit se tudnánk a bátorságról, a szenvedélyről, a biztonságról, a félelemről, a békéről, a harmóniáról.
Az alkotók a nézőket egy közös utazásra invitálják, a társulattól megszokott, emelkedett esztétika, harmónia és szépségkeresés, a klasszikus zene világába, a százéves hagyományokon alapuló mozdulatművészet, az emberi mozdulat egy újabb ünnepére.
Bűnök és erények: kevélység (superbia) – alázat (humilitas), fösvénység (avaritia) – adakozás (karitas), bujaság (luxuria) – tisztaság (castitas), irigység (invidia) – jóakaró szeretet (humanitas), torkosság (gula) – mértékletesség, józanság, harag (ira) – szelídség (patientia), jóra való restség (acedia) – jóban való buzgóság (industria).
Táncolják: Balázs Mari, Bodor Johanna, Fenyves Márk, Horváth Zsófia, Kopeczny Katalin, Lőrinc Katalin, Mándy Ildikó, Pálosi István
Rendezés-koreográfia: Fenyves Márk, Pálosi István
Színpadi látvány- jelmez- világítás: FOM, Jelmez: Matisz Gábor
Zene: klasszikus zenei montázs
Megnyílt MA®KOVI©S FE®EN©: AKASZTÁSRA ÍTÉLVE! című kiállítása az Artphoto Galériában, Budapest, 2014. május 19. 18:00
Megnyílt MA®KOVI©S FE®EN©: AKASZTÁSRA ÍTÉLVE! című kiállítása az Artphoto Galériában, Budapest, 2014. május 19. 18:00
A kiállítást Sándor György Kossuth-díjas humoralista nyitotta meg.
Markovics Ferenc Balázs Béla-díjas fotográfus, Érdemes és Kiváló Művész nagyon fiatalon kezdte pályafutását a ceglédi kultúrház fotószakkörében, s 1955-ben itthon, 1956-ban már külföldön vett részt kiállításon. 1968-tól a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja, 1969–1986-ig a MAFILM állófotósa. Több folyóiratnak volt képszerkesztője, és számos fényképészeti témájú szakcikket írt különböző lapokba.
Jelentős életművének nagyon sok tematikai elágazása látszik, a művészportréktól kezdve a jazz-fotókon át a tájképekig, sőt bizonyos kísérleti fotókig is. Életművének fontos szelete a Baba utcai intézet több évtizedes fényképezése, sorozata. Itt kezelték azokat a felnőtteket, akik soha nem tudtak felépülni az 1950-es években szerzett gyermekbénulásukból.
Fényképeit nagyon humánus gondolkodásmód, az emberi sorsok iránti részvét jellemzi egyrészről, másrészről pedig az irónia (sokszor önirónia), amellyel a körülöttünk nyüzsgő világ furcsaságait, visszásságait ábrázolja. Sajátos és kifinomult nyelvi humorának párhuzamaként képei is árnyalt, sokrétű jelentéseket hordoznak.
„Valamikori, gimnazista, zsendülő éveim a régi, klasszikus, „magyaros iskola” révült tiszteletében teltek. De már ez idő tájt is átkandikáltam néha más területekre, rokonszenvvel figyeltem a kísérletező kedvűek munkásságát, s megpróbálkoztam hasonló törekvésekkel. A filmgyári évtizedek kötelező gyakorlatain túl rendre bemutattam a szabadon választott produktumokat: jelenetfotókat, színészportrékat stb. Ezeket szívesen használták a forgalmazók a filmek propagandájához. Újságcsináló tevékenységemben szintén alkalmaztam friss, új elemeket.
Az analóg–digitális korszakváltás semmilyen megrázkódtatást nem okozott, az új technika előnyeit folyamatosan igyekszem kipuhatolni és felhasználni. Mindkettő sikerültebb darabjaiból közszemlére bocsátok néhányat. A Pánsípos önarckép abból az időből származik, amikor válogatott, csiszolt elmék tűnődtek-vitáztak arról, hogy árucikk-e a kultúra?” írta magáról legutóbb a művész.
A most megnyíló kiállítása egyrészt retrospektív jellegű, a legendássá, emblematikussá vált régi nagy képeket is tartalmazza, de megtekinthetők a legújabb munka (sorozat) magyar művészeket bemutató darabjai is, amelyekben a művész a hagyományos technikák mellett a legújabb eljárásokat is felhasználta.
A kiállítás május 19-től, hétfőn, szerdán és pénteken 15-19 óra, valamint szombaton 11-14 óra között tekinthető meg.
Varga István: Gyöngyszemek – Kerengő Galéria, Budapest, 2014. május 13 – 29.
Varga István felvételei
Szőcs Tamás felvételei a megnyitóról
Gyöngyszemek / Gems – Varga István természetfotó kiállítása
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Sok szeretettel köszöntöm Önöket a Kerengő Galéria 138. kiállításán, ahol éppen Varga István természetfotós GYÖNGYSZEMEK c. kiállítását láthatjuk. Nem túlzott udvariaskodás, ha azt mondom, a képek maguk is gyöngyszemek, a természetfényképezés remekei. Miért is? Esztétikai és technikai tökéletességükön felül, a gondolatisága miatt is. Hiszen Varga István elkötelezett fotográfus, aki képeivel nemcsak gyönyörködtetni akar, hanem… De erről majd később! Előbb néhány mondatot pályafutásáról:
Varga István szülővárosában, Miskolcon él, ott, ahol a megyeszékhelyet körülölelő Bükk-hegység szinte tálcán kínálja a természetfotós történeteit. A fényképezéssel még a főiskolai fotóklubban ismerkedett meg, amely hosszú évek elteltével komoly hobbivá, már-már hivatásává vált. Így ma már fényképezőgéppel a kezében járja az erődöket, mezőket, barlangokat, megörökíti az esküvőket, embereket, épületeket és rendezvényeket.
A Miskolci Fotóklub tagja (jó ideig elnöke), valamint a naturArt Magyar Természetfotósok Szövetségének tagja. Természetfotóival gyakran szerepel különböző kiállításokon, pályázatokon, többször a díjazottak sorában. Többek között Az Év Természetfotósa pályázat kiállításain és a Varázslatos Magyarország fotópályázat kiállításán a Természettudományi Múzeumban, a National Geographic nemzetközi pályázatain, valamint számtalan hazai és nemzetközi pályázaton sikerrel szerepelt képeivel, és ezt a Nemzetközi Fotóművész szövetség Artist FIAP fotóművész diplomával ismerte el.
Varga István – mint már korábban említettem – elkötelezett fotográfus, és ebben a minőségében nem csupán az öncélúan szép képek – gyönyörű tájképek, vonzó állat- és növényfotók – készítését vállalta, hanem az ember és környezete viszonyában megmutatni azt, amit már szavakkal képtelenség elmondani. Képeivel – mint művészek, tudósok, gondolkodók, természet- és környezetvédők – nemcsak gyönyörködtet, hanem figyel és figyelmeztet. Mint ahogy ezt a magatartáskutató és természettudós Konrad Lorenz Der Abbau des Menschlichen (Az emberi leépülése) című, 1983-ban megjelent könyvében is teszi: többek között azt írja, hogy „…az emberiség jövőbeli kilátásai – az ember és a természet, illetve a környezet vonatkozásában – rendkívül homályosak. Vagy az atomfegyverrel történő gyors, fájdalommentes öngyilkosság, vagy a környezetpusztítással járó lassú halál, mérgezés, emberi tulajdonságainak, teljesítménye leépülése következik be vak és hihetetlenül ostoba tevékenységeinek következményeként.” Más gondolkodók szerint az annihilizációval együtt jár a kultúra dekadenciája. Akad persze más tapasztalat, és más vélemény is.
Ennek a kiállításnak a képei – hiszen az elkötelezett Varga István ehhez ért – a természetet hozzák emberi közelségbe, és az esztétikai értelemben gondolt szépség felmutatásával, a tágabb összefüggések értelmezésével hitet adnak ahhoz, hogy az emberiség jövőbéli kilátásait ne kelljen ennyire reménytelenül, pesszimista módon megítélnünk. A képek azt mutatják, hogy van remény az ember és a természet megbomlott harmóniájának visszaállítására.
Nézzünk körül a kiállításon, és a fontosabbnak vélt képeit elemezve, bemutatnám azokat. Egy rögtönzött tárlatvezetésre hívom Önöket.
A kiállítást – természetesen – megnyitottnak tekintem…
Eifert János
Születésnapi levél – Eifert Jánosnak TERASZ.HU, 2014. május 9.
http://www.terasz.hu/terasz.php?id=egyeb&page=cikk&cikk_id=16482
Kedves János!
Rendhagyó születésnapi levelet olvasol.
Bár egyidősek vagyunk, életünk is a színpad körül forog, mégis – noha számtalanszor voltunk egy időben egy helyen – személyesen nem találkoztunk. Közös barátunk PP hozott össze minket – városaink közti távolság miatt – telefonon, s ma már az internet és kultúra szeretete köt össze minket.
Annyira sok szál „köt össze” Veled. Mindjárt a szülővárosod híressége Bessenyei Ferenc, akiről elnevezett Művelődési Központban vagy jelenleg is. A szintén „földid” Gombos Katalin – Sinkovits Imre élete párja -, Osváth Béla a fiatalon elhunyt vásárhelyi színház alapító, a Nemzeti Színház későbbi fődramaturgja.
A fővárosban pedig a Váci utcai „tisztiház”. Ott most egy bank működik(?!), „Mi egy bankrablás, egy bankalapításhoz képest?” (Brecht: Koldusopera). Az ötvenes-hatvanas években a szomszéd házban laktam a Váci és Irányi utca sarkán, a negyedik emeleten. A saroklakás tisztiház felőli oldaláról kitűnő rálátás nyílt a színházterem öltözőire. Akkor nem gondoltam, hogy később mennyi barátom lesz az ott látottak közül, Gregor Jóska avatott be később a főzés tudományába, Novák Tata barátsága megtisztelő, Seregi Laci megtisztelt azzal, hogy a Rómeó és Julia rendezésekor kikérte – a Nemzeti színházi előadásban szerzett tapasztalatok kapcsán – a véleményemet. Ahogy a fotókon látom, Te is előszeretettel viselsz piros-sálat, amely seregi „védjegye” volt.
Hát, hogy is mondjam – csak súgva, hogy más ne hallja -, onnan szereztem első szexuális élményeimet, hiszen a „rálátás” az öltözőre adott volt.
Még egy személyes „kötődés”: honlapodon látom, hogy Eifert Kata Nóra textilszakra jelentkezik – Kadelka Zsófia Dóra művészeti gimnázium textilszakára jár.
Nagy megtiszteltetés és megköszönöm, hogy a terasz.hu képzőművészeti rovatának önkéntes főszerkesztőjévé váltál. Élményszámba menő tudósításaid és fantasztikus fotóid nagyban emelik az oldal presztízsét.
„Arról, hogy mennyi, talán igen, de arról, hogy van nem illik megfeledkezni!”
Boldog Születésnapot Kívánok!
Kadelka László
Kép: Eifert János – Rapcsák Katalin – Szenti Tibor (Köszöntés Hódmezővásárhelyen)
Módos Gábor felvétele
Múzeum+ TÁNC – Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2014. május 8. (csütörtök), 18.00–22.00
Múzeum+ TÁNC – Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2014. május 8. (csütörtök), 18.00–22.00
19:00 ÉLŐ MÚZEUMCAFÉ (Barokk Csarnok)
A megmerevedett tánc – Mozdulatművészet, mozgásábrázolás, képzőművészet
A tavalyi év végén Mozgás, ritmus, tánc címmel a párizsi Magyar Kulturális Intézetben különleges kiállítás volt látható, amely korabeli fotográfiákkal és a tánc, a mozgás által ihletett alkotásokkal mutatta be a 20. század első felének hazai mozgásművészetét és annak kapcsolatát a képzőművészettel. A kiállításhoz nagyszabású katalógus is készült. De vajon hogyan lehet egy pillanatba kimerevített képen visszaadni az időben és térben zajló mozgás művészetét, a táncot – erre keressük a választ az esten meghívott vendégeinkkel.
A beszélgetés résztvevői: Vincze Gabriella művészettörténész, a párizsi kiállítás kurátora és a katalógus egyik szerkesztője, Fuchs Lívia tánctörténész és Kiss Ferenc műgyűjtő. A beszélgetést Martos Gábor, a MúzeumCafé főszerkesztője vezeti.
A beszélgetést Lőrinc Katalin és Lőrinszky Attila tánc/zene dialógusa előzi meg: “A tánc a pillanaté: itt és most a múzeumban ilyen lesz”
„ÚGY TÁNCOLNÉK VELED” séták a gyűjteményben
18.15 és 19.45 Szabad egy táncra? – Mácsay Krisztina
I. emelet, Olasz Gyűjtemény
19.30 és 20.45 Barokk testbeszéd – Jalsoviczky Sára
I. emelet, Olasz Gyűjtemény
20.00 Guided tour in English
Dancing Through the Galleries by Radka Benko
Meeting point: at the top of the main stairs, in front of the Italian Collection
Vendég előadóink:
20:00 Apáti Bence, a Magyar Állami Operaház magántáncosa
21:00 Gergye Krisztián, táncos, koreográfus
18:15 INDONÉZ TÁNC Irda Risdiarti táncművésszel (Barokk Csarnok)
18:00-21:00 WORKSHOP (Reneszánsz Csarnok)
Táncoló síkbábok készítése a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeummal
Fény az éjszakában – vakok és látók közös műhelye
ZENE: Zsuffa Péter (RADIO Q 99.5), BOR: Illatos borok kóstolója a Winelovers szervezésében, vendégeink: Laposa Birtok (Badacsony), Benedek Pince (Mátrai borvidék), Vincellér Ház (Soproni borvidék)
BÜFÉ: Remíz Kávéház és Söröző (Márvány Csarnok), TEAHÁZ: kóstolja meg a Big Ben Teaház ízletes teáit! (Márvány Csarnok)
Eifert János 1943. május 8-án született Hódmezővásárhelyen. Bár „Szerelmem, a Tánc!” – így nagybetűvel – a címe kiállításának, amely a Tánc Világnapja alkalmából nyílt, azért leszögezhetjük a születése napján, hogy a másik szerelem azért környékezte meg, hogy az elsőt szolgálja. További szerelem(eskedés)ben és jó egészségben eltöltött éveket kívánunk! Terasz.hu, 2014. május 8.
Terasz.hu online kulturális magazin – http://www.terasz.hu/terasz.php
Eifert János 1943. május 8-án született Hódmezővásárhelyen. Bár „Szerelmem, a Tánc!” – így nagybetűvel – a címe kiállításának, amely a Tánc Világnapja alkalmából nyílt, azért leszögezhetjük a születése napján, hogy a másik szerelem azért környékezte meg, hogy az elsőt szolgálja. További szerelem(eskedés)ben és jó egészségben eltöltött éveket kívánunk!
A Tánc Világnapján: Wim Wenders Pina Bausch című dokumentumfilmjének vetítése és Eifert János: Szerelmem, a Tánc c. kiállításának megnyitója a Jókai Mór Művelődési Központban, Budaörs, 2014. április 28. 18:00 A kiállítást megnyitja: Móger Ildikó. Közreműködnek: Pálosi István és Fenyves Márk mozdulatművészek. Megtekinthető május 12-ig (Jókai Mór Művelődési Központ, 2040 Budaörs, Szabadság út 26.).
Móger Ildikó táncművész megnyitója:
Szeretettel üdvözöllek benneteket – elnézést a tegeződésért – de, mivel családiasra sikeredett ez a megnyitó, meg aztán ahogy körbenézek, látom, kb. egyidősek vagyunk. Azt reméltem, hogy ilyen nevek, mint Eifert, Pina Bausch, Wim Wenders nagy vonzerővel bírnak, és így ez egy szokatlan megnyitó lesz, ahol nemcsak én beszélek, hanem BESZÉLGETÜNK a táncról, a látott filmről és persze Eifert képeiről.
De ha már így esett, ha konferenciát nem is, de baráti párbeszédet nyithatunk a témában. Én már a csecsemő és az édesanyja közötti finom interakciót – amelynek során a gyermek megtanulja kifejezni az érzéseit, és értelmezni az arra kapott reakciókat – azt is táncnak nevezném. A tánc a nonverbális kommunikáció egyik formája, mert amit más formában nem tudunk átélni, – a táncban, mozdulatokban megélhetjük.
Sajnos egyre kevesebb területe maradt életünknek, ami ne lenne szabályozva, ahol az ösztöneinknek szabad folyást engedhetünk. Talán ilyen a szexualitás és a mozgás, és azon belül is különösen a tánc. Itt most nem a profi táncosokról beszélek, akiknek igencsak szabályozott az életük, és táncaik is.
Ma, amikor az emberiség a boldogságot különböző célok eléréséhez köti: – karrierhez, hatalomhoz, pénzhez – farizeus lennék, ha azt állítanám, hogy ezekre nincs szükség! De, jó lenne „szabályozni” az adagolást! Hogy miből mennyit! Mert, a lelkünk így működik! Igazán boldogok és felszabadultak azoktól a dolgoktól lehetünk, amelyek spontán örömet okoznak, vagy egyszerűen csak jól esnek nekünk. A tánc és vele a zene – amikor mindent el lehet engedni, és csupán élvezni a pillanatot, örömöt, a szabadságot – úgy, mint amikor a tengert látom, vagy hegycsúcsról a tájat nézem. Hogy pillanatokra ugyan, de lebegek, szállok!!!
Amire csak azt tudom kérdezni, miért értjük a zenét, vagy a festményt? Vagy a fotót? Nem értjük, érezzük: hiszen érzelmeket ébreszt, gondolatokat, hangulatokat. ENNYI! Ezzel a „mór” megtette kötelességét!
A fotót említettem, szándékosan utoljára hagyva, végül is ez egy fotókiállítás, Eifert János kiállítása legjobb táncfotóiból válogatva. De milyen a jó táncfotó? És milyen a jó táncfotós? Ennek több összetevője van, de úgy gondolom, hogy a fotósnak kell, hogy legyen ritmusérzéke. Persze ez mindig fontos, de a tánc fényképezésekor hatványozottan az. Ha hiányzik, akkor abból csak ügyetlenkedés lesz. De beszéljen erről ő maga, hiszen táncosként kezdte pályafutását, majd fotósként éppen táncfotóival vált ismertté.
„Hát most én mondjam el, – teszi fel a kérdést Eifert János – hogy milyen jó táncfotós vagyok? Nem is biztos, hogy olyan jól csinálom, én gyakran vagyok elégedetlen saját munkáimmal. A jó kép ugyanis nemcsak esztétikai és technikai szempontból tökéletes, kell, hogy gondolatokat és érzelmeket – a tánc lényegét – közvetítse, méghozzá lehengerlő erővel, élményszerűen. Hogy ez sikerüljön, belülről kell ismerni a táncot, benne vagy vele élni, együtt lélegezni. Hiszen a tánc nemcsak egy művészeti ág, amely a test – jellemzően ritmikus, zenére történő – mozgásával fejez ki érzelmeket, épít társadalmi kapcsolatokat, de spirituális tartalommal is bírhat. A tánc persze lehet ünnepélyes, versenyszerű vagy akár erotikus, tehát sokféle. A táncmozdulatok lehetnek közvetlen tartalom nélküliek (mint a balettben vagy az európai néptáncokban), de bírhatnak jelnyelvi vagy szimbolikus jelentéssel, mint számos ázsiai táncban. A tánc kifejezhet gondolatokat, érzelmeket, vagy elmondhat egy történetet is. Ezek között eligazodni, a legfontosabbakat észrevenni kell bizonyos műveltség, vagy inkább szakmai jártasság. Tudnunk kell, hogy mit, miért fényképezünk? A fotóművészet nemcsak a pillanat művészete, hanem a gondolkodásé is. Az ösztönösség és a tudatosság, az intuíció és a kreativitás együtt kell, hogy megjelenjen munka közben. Sajnos, nekem ez nem mindig sikerül, ezért sok felvételemet kidobom.”„
„Az itt bemutatott képeim akár tánctörténeti jelentőséggel is bírhatnak, hiszen a hazai és nemzetközi táncművészet kiemelkedő művészeit és műveit idézik meg több évtizedes távlatból. A Szerelmem, a Tánc! c. kiállításomat először 1984-ben, az Ernst Múzeumban mutattam be. Azóta ezt az anyagot évről évre – mint egy szorgalmas hangya – továbbépítem, új szereplőkkel gazdagítom. Most egy sűrítményt mutatok be ezekből.”
”Szerelmem, a TÁNC! Lukianos írta: (…)… a világmindenség keletkezésekor született meg a tánc is, mint az ősi SZERELEM kísérő tüneménye.(…) Ha a kozmikus ritmusra, a Nap, a Föld és a többi bolygó összehangolt ritmikus „körtáncára”, a légzés és a szívverés 1:4 arányszámára gondolunk, amely a legegyszerűbb táncgyakorlattól a legösszetettebb színpadi bravúrig meghatározóan jelen van a táncban, akkor ez pontos megállapítás. De a lényeg ennél jóval több, hiszen a tánc nemcsak utánozza a valóságot, hanem maga is eleven valóság, ahogy Noverre mondta a XVIII. században: TERMÉSZET. Titkait csak az élő ember természetéhez igazodva lehet kifürkészni. Az elvont fogalmakat, szimbólumokat is az élő emberi test hordozza, élő időbeli ritmusban, élő háromdimenziós anyagszerűségben. Ezért nevezi Lukács György szellemesen önmagát hordozó visszatükröződés komplexumnak a táncot.”
„Ez a kiállítás még egy tükröt iktat közbe: a fényképezőgép lencserendszerén át a gondolatok, titkok jelei tovább tükröződnek új és új képi világba rendeződve, hogy a táncos testének evokatív erejét, művészi intuícióját élményszerűen tükrözzék. Aki nem érzékeny egy sajátos jelrendszer iránt, annak is marad néhány tudósítás világhírű táncosokról, neves koreográfusok műveiről. Ha csak Maurice Béjart és a XX. Század Balettje; Novák Ferenc és a Honvéd Együttes; Seregi László, Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Dózsa Imre, Aleszja Popova és az Operaház Balett együttese; Markó Iván, Gombár Judit, Ladányi Andrea, Király Melinda, Demcsák Ottó és a Győri Balett; Juronics Tamás és a Szegedi Kortárs Balett; Eck Imre, Uhrik Dóra, Fodor Antal és a Pécsi Balett; Marcel Marceau, Antonio Gades, Alvin Ailey, Jorg Donn, Maina Gilgaud, Lőrinc Kati és mások neve rögződik, a kiállítás akkor is elérte célját. Tisztelettel adózik egy ősi művészetnek, amely sokszor még mindig az elismertetés kínját szenvedi, de ugyanakkor rangot, elismerést szerez szerte a világban.”
Fotószimpózium alkotótábor, Hódmezővásárhely, 2014. május 5 – 11.
Reggel már a Tornyai János Múzeum és a Bessenyei Művelődési Központ előtt fényképezünk, Dozvald “őrült” ötlete alapján.
Délután Mártélyon a Holt-Tisza partján fényképezünk. Ötven évvel ezelőtt itt készítettem első felvételeimet a Béla öcsémtől kapott Zorkij-4 fényképezőgéppel.
Este az Alkotóházban Szenti Tibor előadását hallgattuk a vásárhelyi tanyavilágról. Nagy István, Dozvald János, Siklós Péter, Gránitz Miklós, Kovács Kata, Németh Andrea, Csordás Gábor, Fekete István, Módos Gábor, Rapcsák Kati és jómagam voltunk a hallgatóság. Előtte Tibor és Rapcsák Kati születésnapi köszöntővel kedveskedtek, éppen a 71. évem alkalmából. Egy Koszta József albumot kaptam tőlük ajándékba.
A Vásárhelyi Fotószimpózium résztvevői Szabó Béla kiállításán a Szentesi Művelődési Központban, és a Kossuth téren látható szabadtéri kiállításon.