János Eifert - Photographer

Archive for március, 2016

Tavasz. Újjászületés… Bocska, 2016. március 27.

2016.03.27.-Tavasz-Bocska-Zala-megye (Eifert János felvétele)

2016.03.27.-Bocska-Fehér-lóFehér-ló (Eifert János felvétele) 2016.03.27.-Bocska-Pap-Tina-lovát-ugratja (Eifert János felvétele) 2016.03.27.-Bocska-Kanca-csikajával (Eifert János felvétele)

2016.03.27.-Bocska-Csíkó-a-réten (Eifert János felvétele) 2016.03.27.-Bocska-Víg-István-birkát-lovagol (Eifert János felvétele) Eifert János felvételei

2016.03.27.-Bocska-Vágtató-csikó-1-3 (Eifert János felvétele)

Fotóművészet 2016/1 szám: A fotografálás nem a pillanat művészete – Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

2016.03.24.-Fotóművészet-01-03.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-04-05.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-06-07.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-08-09.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-10-11.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-12-13.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

2016.03.24.-Fotóművészet-14-15.o._Beszélgetés-Eifert-János-fotóművésszel

Fotóművészet 2016/1

A fotografálás nem a pillanat művészete

Beszélgetés Eifert János fotóművésszel

Bacskai Sándor

Közel húsz éve, lapunk 1996/5–6. számában, a magyarországi alkotóműhelyeket bemutató workshop-összeállításunkban közöltünk egy Eifert János-interjút, amiből megismerhettük a fotóművészi pálya legfontosabb történéseit. Most az azóta eltelt időszakról beszélgettünk.

– A legutóbbi időben nemcsak Nyugat-Európában és a tengerentúlon, hanem Üzbegisztánban, Horvátországban, Szlovéniában, Macedóniában, Koszovóban, Romániában és Bulgáriában nyíltak kiállításaid. Ennyire fontosnak tartod a keleti irányt?

– Szellemi és földrajzi értelemben minden „irány” fontos, hiszen egy-egy kiállításra, előadásra, workshopra szóló felkérés az utazást, azaz a megismerést, felfedezést, az ösztönös kíváncsiságom territóriumát is jelenti. „Az utazás önmagamra ismerés… Azt keresem magamban és a világban, azokat a mintákat, amelyekhez tapasztalataimat mérhetem”, írja Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantásában.

Mindebből következik, hogy ha tehetem, nemcsak a kiállítás-rendezés és a megnyitó idejére utazom el az adott országba, hanem megpróbálok hosszabb időt eltölteni, hogy fényképezhessek. Erre általában lehetőségem is nyílik, a konzulátusok vagy a helyi fotóklubok, szövetségek szoktak segíteni. Eddig negyven országban fényképeztem, és folytatni akarom a sort.

2008-ban Kanada volt a „célország”, ahol több mint fél évet töltöttem. „Teltházas” előadásaim és workshopjaim voltak, a képeimet is szépen vásárolták. Ezért tehettem meg, hogy tolmácsom és munkatársam közreműködésével utazásokat tervezzek. Előbb Mexikó: a Yukatán-félsziget, Playa del Carmen, Xcaret, Ek Balam, Valladolid… Viccesnek tűnik, de taxival jártuk az őserdőt, a maja civilizáció jeleit, az ősök üzenetét keresve. Majd New Orleans következett, ahol a jazz világát fényképeztem. Közben egy „ugrás” Svájcba, ahol a genfi Espace MaTToM Galerie d’Art fogadta a kiállításomat. Genfből haza Budapestre, hogy összeszedjem a következő kiállításom anyagát; India, méghozzá Calcutta, az Academy of Fine Arts, North Gallery következett. Jó sajtóm volt, hiszen a The Times of India, a The Telegraph, a The Asian Age angol nyelvű napilapok, amelyek többmilliós példányszámban jelennek meg, szép terjedelemben foglalkoztak a kiállításommal, még a címlapra is föltettek. Ezek hozták a következő meghívásokat. Üzbegisztán következett, majd a Balkán: Macedónia, Koszovó, Románia és Bulgária. 2009-ben és 2013-ban a Szófiai Magyar Kulturális Intézet mutatta be a Képnovellák, illetve az Ars Poetica c. kiállításaimat, amiket más városokban, Plovdivban, Plevenben, Sumenben és Slivenben is láthatott a bolgár közönség. Előadásokat tartottam az Új Bolgár Egyetemen, a Bolgár Fotóakadémia meghívására. Alkalmam nyílt arra, hogy a művészeket megismerjem, és rájöttem, hogy a magas színvonalú, kortárs fotográfia nem csak Nyugaton létezik. Ugyanezt tapasztaltam Romániában is, ahol szintén volt lehetőségem tájékozódni: 2016 januárjában, a Bukaresti Magyar Intézet kiállítótermeiben mutatták be a képanyagomat, önálló tárlataim sorában a kétszáztizenharmadikat. Örültem a nagy érdeklődésnek, meg a sok fiatalnak, és leginkább annak, hogy belekóstolhattam az ottani művészeti közéletbe.

– Kínába szintén meghívásnak eleget téve utazhattál ki?

– Tóth István, a nagyváradi Tavirózsa Fotóklub elnöke, a 2000-es évek elején meghívott a galériájába kiállítani. Egyébként Nagyváradon ugyanúgy ismerték például Kerekes Gábor vagy Benkő Imre munkásságát, mint itthon, és Tóth István nagyon tájékozott, jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező galerista. 2002-ben ennek az ismeretségemnek köszönhetően járhattam először Kínában, Henan tartományban, ahol nyolcszáz, a világ legkülönfélébb országaiból érkezett fotográfussal együtt szakmai programokon vehettem részt, alkalmam nyílt az ismerkedésre, elvittek bennünket fényképezni a turisztikai szempontból kiemelt fontosságú helyekre. Ennek az utazásnak pedig azt köszönhettem, hogy a Kínai Fotószövetség a 2008-as pekingi olimpia előtt, sok más külföldi fotóssal együtt, engem is meghívott és kétszer három héten keresztül vendégül látott, alkalmat nyújtva arra, hogy a képeinken a messziről jött emberek szemével mutassuk be az országot, és a szervezők az elkészült munkáinkkal is fokozzák a világ érdeklődését az olimpia iránt.

Meglepetésként ért a kínai fotográfia magas színvonala, Pekingben volt egy hatalmas kultúrpalota, amelyben akkor kizárólag fényképkiállításokat mutattak be, és engem magával ragadott a kínai fotós életművek változatossága és a kifejezőeszközök gazdagsága, ha nem tudtam volna, hogy hol vagyok, azt is hihettem volna, hogy európaiak és amerikaiak munkáit látom, annyira frissek és izgalmasak voltak a kiállított anyagok. Az ausztrál, indiai, norvég, olasz stb. kollégáimmal is közeli barátságok szövődtek, az én magyaros, tanárkodó mentalitásomnak köszönhetően, mert a közös fényképezések alkalmával mindig voltak észrevételeim, tanácsaim, hogyan lehetne egy-egy apró változtatással még jobbá tenniük a képeket, ezeket megfogadták, és végül már tanár úrnak szólítottak, terveztük is, hogy majd Magyarországon folytatjuk a képbírálat-képszerkesztés órákat.

Nagy élményt jelentett a Hszincsiang tartománybeli utazásunk, Marco Polo nyomdokain haladtunk, az északi és a déli Selyemutat jártuk végig, észak felől a Himalája hegyláncai, dél felől a Takla-Makán sivatag, majd az Ujgur Terület és a Tarim-medence érintésével. Tizenötezer kilométert utaztunk repülőn, majd tízezret autóbuszon, természetesen gyalogosan is óriási távokat tettünk meg.

– Mi inspirált a leginkább? Hogy olyan helyeken jársz, amilyenek Európában nem léteznek?

– Mindig a kíváncsiság hajt, kíváncsi vagyok arra, hogy a népek, az emberek hogyan élnek. Hogyan gondolkodnak, milyen a kultúrájuk, milyen hasonlóságok vannak közöttünk? Ez a kínai út volt életem egyik legnagyobb élménye, soha nem kerülhettem annyira közel emberekhez, mint ebben a nyugat-kínai tartományban. Annak ellenére, hogy nehezen kommunikáltunk egymással, az ujgurok mindig kiszúrták, hogy magyar vagyok, ilyenkor rögtön mondták, hogy rokon népek vagyunk, és kérdezték, hogy megtaláltuk-e Attila sírját. Rögtön be tudtam kapcsolódni a táncukba, otthonosan mozogtam közöttük, nem voltak kétségeim az ételeik milyenségével kapcsolatban, biztonságban éreztem magam.

Az olimpia idején Kínában kiadott, turistacsalogató prospektusok és brosúrák képanyagát jórészt a mi munkáinkból merítették, ez a szerződésünkbe is bele volt írva. Az ott eltöltött kétszer három hét során nem voltak különösebb megkötések, és azt sem írták elő, hogy mit fényképezzünk. Egy alkalommal a karezeket mutatták meg, a világ egyik csodája, ez a földfelszín alatti vízgyűjtők és csatornák hálózata, amely a Himalája olvadó havából összegyűlő, lezúduló víztömeget szállítja a gravitáció segítségével, tehát szivattyúk nélkül, több ezer kilométernyi távolságokra. Azon a vidéken ott alakult ki élet, ott jöttek létre városok, ahová ez a víz eljutott. Ezt a csatornarendszert a VII. században hozták létre, és jó példa arra, mennyire hiányosak a más népek történelméről, kultúrájáról való ismereteink. Ugyanilyen ősi, évezredes, ugyanakkor pofonegyszerű módszer a homokgyógyítás: a Takla-Makán sivatagban vannak olyan 200-300 méter magas dombok, amelyek a szél hatására folyamatosan mozognak, vándorolnak; az autóbusz ablakából az egyik ilyen dombon apró pontokat vettem észre, közelebb menve lehetett felismerni, hogy a 45 fokos, forró homokba beásott, különböző megbetegedésektől, főként reumától, de akár komolyabb szervi bajoktól is szenvedő emberek, akik között fehér köpenyes orvosok és ápolók járkálnak, a füzeteikbe jegyzetelve.

– Mindent megengedtek lefényképezni?

– Egyetlen alkalommal fordult elő, hogy egy rettenetes szegénységben élő faluhoz érve azt mondták, hogy nincs idő a fényképezésre, a buszban lévő üzemanyag is fogyóban van, sietnünk kell tovább. De olyan összetartó volt a csapatunk, hogy egy emberként azt mondtuk, ha nem fényképezhetünk, akkor nem veszünk részt a további programokban, hazamegyünk. A szervezők megijedtek, elkezdtek telefonálni, és bár akkor muszáj volt továbbindulnunk, legközelebb már ők szóltak, amikor egy hasonló faluhoz értünk. Ebben az engedékenységben is közrejátszott, hogy sikerült nekik magyaráznunk, hogy mi nem a nyomorukban akarunk vájkálni, nem akarunk Kína szegényebbik arcán szörnyülködni. Jó pontnak számított a szemükben az is, hogy amikor elvittek bennünket munkásnegyedekbe és tanyákra, azt ettük, amit a helyiek, és nem azt, amit a protokoll szervezett a számunkra.

– Magyarországról miért csak egyedül te utaztál Kínába?

– A meghívásom úgy szólt, hogy Magyarországról más kollégákat is szívesen látnak. Kevés idő maradt a szervezésre, ezért azonnal szóltam kollégáimnak, volt, aki a százezer forintnyi útiköltséget nem tudta vállalni (a repülőutat magunknak kellett kifizetnünk), és olyan is volt, akiben túlságosan negatív kép élt Kínáról. Én nagyon kíváncsi voltam az országra, ezért vágtam bele. Annak idején, a Honvéd Táncegyüttes tagjaként, bejárhattam Irakot, Szíriát, Libanont, Indiát. Egészen más képet őrzök ezekről a valaha gazdag építészeti és szellemi örökséggel rendelkező, mára sajnos lerombolt országokról, mint az átlagemberek, akik a menekültek kapcsán is rengeteg butaságot, ostobaságot képesek összehordani, és a mi ezeréves kultúránkat féltik a sok-sok ezer éves kultúrával rendelkező népektől. Sajnos műveletlenek vagyunk, és a rengeteg ellenpropaganda megtette a hatását.

– Annak idején miért választottad a státusz helyett a szabadúszó életformát?

– A Búvár c. folyóirat a rendszerváltás idején megszűnt, és attól kezdve dolgoztam szabadúszó alkalmazott fotográfusként. Nyugdíjasként mindössze 68 000 forintot kapok, ennek ellenére szerencsésnek tartom magam, mert szabadon, megkötések nélkül fényképezhettem, de ez már a Búvárnál, az Új Tükörnél, a Muzsikánál, a Népművelésnél külsősként eltöltött éveimben is így volt.

– Az 1996-os interjúnk megjelenése után egy évvel a Magyar Fotóművészek Szövetsége elnöke lettél. Hogyan emlékszel vissza rá?

– Nagyon komolyan vettem a megbízatást. Az én időszakomra esik a Báthory utcai irodahelyiség felszámolása, a könyvtár és a gyűjtemény elköltöztetése, ami sok munkával járt. 1998 tavaszán, a párizsi Mois de la Photo mintájára létrehoztuk az I. Országos Fotóhét rendezvénysorozatot, amely a Spectrum 21 reklámügynökség, Talpassy Zsombor ötlete nyomán született. Őt még a diaporámás időszakomból ismertem. 78 helyszínen 124 kiállításra, könyvbemutatóra, illetve szakmai beszélgetésre került sor, egy fillérnyi állami támogatás nélkül. Az Iparművészeti Múzeum volt a fő helyszínünk, ott rendeztük meg a kortárs fotográfiát bemutató programot, amelyen az Első Alkotócsoport, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója és más kortárs irányzatok képviselői is jelen voltak. Az ezzel párhuzamosan megrendezett, a nemzetközi tendenciákat bemutató Öt világrész fotóművészete – Tóth István gyűjteményéből válogatott – kiállításnak is nagy sikere volt.

– Olvastam azt a 2015. januári blogbejegyzésedet, amit a Szövetség viharos elnökválasztó közgyűléséről írtál. A megismételt választásról miért nem számoltál be?

– Mert azon nem vettem részt. A közgyűlés után kapott levelekből az derült ki, hogy a leváltott elnökség jogilag nem hívhat össze új tisztújító közgyűlést. Különben elmentem volna. Voltak, akik olyan nagy energiát vetettek be a küzdelem során, mintha köztársasági elnököt kellett volna választani. Az eddigi elnököt, Szamódy Zsoltot tehetséges fotósnak tartom, de elnökként 12 éves tevékenységét sokra nem értékelem. Keze alatt a Magyar Fotóművészek Szövetsége egy működésre képtelen, jelentéktelen szervezetecskévé silányult, amit soha nem lehet megbocsátani. Sajnálom, hogy 2002-ben, megválasztásakor a tagság bizalmát élvező jelöltek, Tóth József „Füles” és Markovics Ferenc, az utolsó pillanatban visszaléptek.

– Neked milyen konfliktusaid voltak 1997 és 2002 között?

– Azon, hogy mennyi konfliktus keletkezett elkötelezett tevékenységeink során, szinte már csak mosolyogni tudok.

– Művészeti vezetője voltál az Országos Széchényi Könyvtárban létrehozott Jelenkori Fotóművészeti Gyűjteménynek. Mi volt ez?

– A Magyar Televízió egyik reggeli műsorában a régi fényképek megőrzéséről, történetesen a Klösz-képek restaurálásról esett szó, no meg arról, hogy egy értékes Brassaï-kép került be a könyvtárba. A műsorban engem szakértőként szólaltattak meg, és előtte, a folyosón várakozva, az OSZK akkori főigazgatójával beszélgetve pattant ki a fejemből az ötlet egy közös gyűjtemény és dokumentációs központ létrehozására. Az ötlet megvalósult. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ, amelyet a Magyar Fotóművészek Szövetsége és az OSZK közösen alapított, 2002 januárjában kezdte meg a működését, és az OSZK intézményeként tevékenykedett, a Mikrofilm- és Fényképtár területén. Valóban, én voltam a JFGY művészeti vezetője, egyébként kitűnő szakemberek és megfelelő helyiségek, raktárrészek, tárolószekrények, valamint infrastruktúra álltak a gyűjtemény rendelkezésére. Digitális gépparkja – a NKÖM támogatásának és az időközi fejlesztésnek köszönhetően – jól felszereltnek volt mondható. A támogatás összegéből vásárolt eszközök – számítógép, síkágyas szkenner, filmszkenner, fotónyomtató, laptop – teljes üzemben működtek. A számítógépes géppark karbantartásáról, valamint a szoftverek jogtiszta telepítéséről, ezek működésének folyamatosságáról az OSZK erre specializálódott szakembere gondoskodott. A gyűjtemény lényegi része a felajánlott műalkotásokból állt, és hihetetlen gyorsasággal gyarapodott. A műtárgyak tárolása, megőrzése a Mikrofilm- és Fényképtár légkondicionált pincehelységeiben történt, a legszigorúbb műtárgyvédelmi előírásoknak megfelelően. Az őrzést biztonsági berendezések szavatolták. A JFGY a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza kiállításainak, műtárgyainak átmeneti tárolását, őrzését is felajánlotta.

Sajnos nem tudom szép zárszóval befejezni a témát, hiszen a JFGY ma is létezik, de azt hiszem, azóta rosszabbak lettek a körülmények.

De a fotográfia is változik. Öt évtizednyi fotós tevékenység után, egyre ritkábban veszek részt a nemzetközi pályázatokon, mert a megmérettetésekre rátelepedett a versenyszellem, a sporthoz hasonló versengés, akinek több pénze van, aki több nevezési díjat tud befizetni, az nagyobb eséllyel pályázhat. Találkoztam olyan kollégával, akinek 2700 elfogadott pályázata volt, a huszonöt-harminc dolláros nevezési díjak ismeretében, ez rengeteg pénzébe kerülhetett.

És én is változom. Régebben, valószínűleg a színpadi szerepléseimből adódóan, eléggé extrovertáltnak tűnhettem, talán túl gyakran jelentkeztem a munkáimmal, ami sokak szemében nem volt túl szimpatikus. Az utóbbi években sokkal visszafogottabb, szerényebb vagyok, és ennek nagyon örülök. Külföldön néha sikerül képet eladnom, ezek nélkül teljes lenne az anyagi csőd.

– Ma már nincsenek alkalmazott fotós munkáid?

– Azokat még a Szövetség elnökévé választásomkor le kellett mondanom, nem tudtam volna vállalni, később pedig azért nem volt mód a visszatérésre, mert lecserélődtek, máshová mentek azok az emberek, akikkel kapcsolatban álltam. Már egyetlen fölkérés visszautasítása is sok hátránnyal járhat, és ha a második, harmadik megkereséskor sem érsz rá, akkor lemondanak rólad, nem fognak többé keresni. Másrészt, nagyon tehetséges emberek dolgoznak az alkalmazott fotós területen, miért is cserélnék le őket.

Viszont a fotóműtárgy-vásárlás terén szerencsés vagyok, mert azokon az árveréseken, amilyet például legutóbb a Múzeum vagy a Mai Manó Ház támogatása céljából tartottak meg, nagyon sok képem kelt el, tőlem vásároltak a legtöbbet, át is villant rajtam, hogy ha a bevételnek csak egy töredéknyi, szimbolikus hányadát megkapnám, akkor rendesen tudnám fizetni a telefonszámlámat, és nem kellene spórolnom a kimenő hívásokkal.

– A mostani digiRama-anyagaid lényegében ugyanolyanok, mint a diaporáma vetítések voltak?

– Igen. Bárhol be tudom mutatni a műsoraimat, ahol megfelelő színvonalú hangtechnika és videókivetítő van, az pedig szinte az összes előadó- és konferenciateremben be van építve, nekem csak a notebookot kell magammal vinnem. Igény szerint összeállítok egy műsort, például amikor a meghívás egy-egy megadott témát tart a legfontosabb szempontnak: a természet, a környezetvédelem stb.

– A digitális prezentáció már nem feltétlenül igényelné a személyes részvételt.

– Igen, a fájlt bárhová el lehet küldeni, de a személyes megjelenés, az élő előadás mégis egészen más, ugyanúgy, ahogyan egy zenemű előadása is többet jelent a kottában lévő hangjegyek lejátszásánál.

A FIAP a kiállításokra és bemutatókra adott pontok alapján minden évben rangsorolja a szervezetnél nyilvántartott fotóművészeket. 1993-ban a Tűztánc című diaporáma-anyagom kategóriagyőztes lett, én pedig a második helyet értem el a szerzők rangsorában. A világ legnagyobb fotóklubja, a másfél millió tagot számláló, brit Royal Photographic Society meghívott egy turnéra, és mint egy sztárt, utaztattak körbe, Londonba, Belfastba, Walesbe, ahol telt házas előadásokat tarthattam. Angliában egy új vetítőgép reklámozására is felkértek, amiben az volt az újítás, hogy a két vetítőgép lencséinek a szögeltérése miatti parallaxis eltérés megszüntetése céljából (amit még a Kodak Caroussellel sem lehetett jól korrigálni), az angolok egybeépítették a két vetítőt, és a két objektívet csak néhány centire helyezték el egymástól. Egyúttal a képváltási idő is gyorsabb lett. Ezt a gépet kellett népszerűsítenem, még újsághirdetés is megjelent a rólam készült képpel.

– Annak idején könnyen átváltottál a digitális fényképezésre?

– Nem sokkal a 2002-es kínai utam előtt véletlenül beleestem a tengerbe és a sós víztől tönkrement a fényképezőgépem, ezért vásároltam egy Nikon D100 gépet, jó hosszú volt a repülőút, volt alkalmam áttanulmányozni a használati utasítást. Eleinte ócska, műanyag vacaknak éreztem, amikor megfogtam, zavart, hogy nagyon könnyű, nincs súlya. Vettem hozzá egy markolatot, amiben két akkumulátort lehetett elhelyezni, az már a normális súly érzetét keltette. A3 méretig én magam nyomtatom a képeimet, mert a fotó mint műtárgy esetében fontos a garancia, amit a szerző saját kezűleg készített nyomatai jelenthetnek. A digitális tárhódításakor sokan elkezdték temetni a fotográfiát, én meg azt gondoltam, hogy elég gyakran előfordultak új eszközök és technikai megoldások a fényképezés történetében, a Leica-méret megjelenése vagy Riszdorfer Ödön szeléncellás fénymérője a maga idejében szintén forradalmi váltást eredményezett, mégsem pusztult bele a fotó, sőt a riporterek ezeknek köszönhették a mozgékonyságukat vagy a rossz fényviszonyok ellenére is jól kiexponált felvételeiket.

– Hogyan jött létre az ÚjraKépek című sorozatod?

– Az egyik válásom idején több százezer negatívot és színes diát nejlonzacskókba tettem és levittem a pincébe, amit elárasztott a víz. És ahelyett, hogy téptem volna a hajamat a tönkrement életmű miatt, óvatosan kiszedegettem őket a tasakokból, utána hajszárítóval szárítgattam, persze olyanok is voltak, amelyek már összekeveredtek a tasak anyagával. Korábban hosszú időn át kísérleteztem azzal, hogy savba, lúgba, forró vízbe mártogattam, karistoltam, ráspollyal reszelgettem a diáimat, és most itt voltak ezek a gyönyörű ábrák. A nedvesedés és a gombák hatására, az egyes képelemek amőbaszerű csápokkal csúsznak szét. A fotográfiai alkotófolyamat láncszerűen egymásba épülő eseménysorozat, amelynek a válogatás, a kiválasztás az egyik legfontosabb része. „A pillanat művészete” kifejezés csak a zárszerkezet működésére, az exponálás pillanatára igaz, de már a gomb megnyomásának pillanatát is napok, hónapok, egy egész élet tapasztalatai és élményei, a megszerzett tudás, világlátás befolyásolhatják. A fotós álláspontja mindenhol jelen van, és még abban is megnyilvánulhat, hogy mikor nem fényképez; kit nem hajlandó megörökíteni, milyen helyzeteknek az utókor számára való megőrzésére nem vállalkozik. A fotografálás tehát nem annyira a pillanat művészete, hanem sokkal inkább a gondolkodásé.

Annak, hogy miért kezdtem el foglalkozni az erősen képzőművészeti áthallásokat magukon hordozó fotókkal, egyszerű a magyarázata: 2000 és 2005 között Győrben laktam a családommal, és ott sokat dolgoztam együtt tánc- és képzőművészekkel. Többek között El Kazovszkijjal, Csíkvári Péterrel, akik szerették a fotográfiámat, azokat is, amiket nem is nagyon mutogattam másoknak, mondván, a kollégáim biztosan megfeddnének miattuk. Ők azonban természetesnek tartották, hogy nem az elvárásoknak való megfelelés vezeti az ember kezét, hanem az, amit belül érez.

– Miért feddtek volna meg a kollégák?

– Például azokra a véleményekre gondolok, hogy aki olyan fényképeket képes létrehozni, mint A kertész keze, az miért foglalkozik olyan szokatlan megoldásokkal, mint az Akt lehetetlen helyzetben? Hogy miért kísérletezem, miért akarok mindig valami újat kipróbálni. De én nem az El Kazovszkijnak vagy másoknak való megfelelés miatt merészkedtem új területekre, hanem mert úgy éreztem, hogy a fényképről nem csak egyféleképpen lehet gondolkodni. Végtelen sok lehetőség adódik arra, hogy eszközként használjuk egy-egy kép létrehozásához. A 2015-ben nyílt, A túlélő árnyéka című El Kazovszkij-életműkiállítás előtt megkerestek a rendezők, és egy, a győri évek készült portrét kértek tőlem, amit a nagy méretű montázs részeként helyeztek el a Nemzeti Galéria bejáratánál.

– Úgy tudom, tanítasz.

– Korábban az 1. Werkschule für Fotografie, Soltau; Höhere Graphische Bundes- Lehr- und Versuchstanstallt, Wien; BodyArt, Bayreuth meghívott előadója, workshop-vezetője; a Magyar Fotóművészek Szövetsége szakkollégiumának, mesterkurzusának vezető tanára voltam. A Magyar Táncművészeti Főiskola, Győri Tánc- és Képzőművészeti Iskola, a Szókratész Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola (2003) tanára is, és fotográfiát, sajtófotót, újságszerkesztést tanítottam. De a Stalter-féle Mesterség és Művészet vagy az Imre Tamás vezette Fotó Oktatás fotóiskola tanára is vagyok.

És ne feledjük, hogy könyveimmel (Képírás – Fotóakadémia, Kossuth Kiadó, 2012; Aktfotogáfia, Dialóg Campus Kiadó, 2007) szintén tanítok. Vannak saját tanítványaim is, itt, a lakásomban tartom az elméleti órákat és a műtárgy- vagy portréfényképezés gyakorlatokat. Vannak köztük érdeklődőbbek, de lustábbak vagy kevésbé ügyesek is. Én azokat sem tanácsolom el, akik az első foglalkozásokon nem viszik át a lécet, mert lehet, hogy egy lappangó, nehezebben kibontakozó tehetséget küldenék el. 1985 körül történt a Sebesvíz alkotótáborban, amit huszonöt éven át vezettünk Jung Zsenivel, hogy a Molnár Béla Ifjúsági és Úttörőház előcsarnoki presszójában, ahol gyülekeztünk, megjelent Vécsy Attila, punkos csillag alakzatok voltak borotválva a hajába, rögtön kivetette a presszós néni magnójából a Vámosi–Záray-kazettát, és betette a sajátját. A hat nap alatt elő sem vette a fényképezőgépet. Viszont izgalmas előadást tartott a csillagokról, jókat beszélgetett a modell lányokkal, mi meg tépelődtünk Zsenivel, hogy mit csináljunk, szóljunk-e neki, hogy Attila, be vagy fizetve, mikor fényképezel már, vagy várjunk. Bölcsen tettük, hogy vártunk, mert a hetedik napon, délután, amikor már alig maradtak a táborban, Attila összeverbuválta a lányokat, elővette a gépet, és kattintott hetet, pontosan tudom, mert Zsenivel számoltuk. Az volt a szokás, hogy a tábor képeiből kiállítást rendeztük, Végvári Lajos bácsival, Kerekes Gáborral válogattuk ki a legjobbakat. És az egész anyagban Attila hét fotója volt „a” kép.

http://www.eifert.hu/

http://eifert.hu/blog/

“KÉP-Festők” – a Vadvilág Fotó Egyesület 2016. évi kiállítása a Városház Galériában, Budapest, 2016. március 24 – április 25.

2016.03.24.-Városház-Galéria_Vadvilág-Fotó-Egyesület-kiállítása_meghívó

“KÉP-Festők”

Kiállításunk pillanatnyi érzelmi hangulatokat, a természet apró csodáit és vad tájakat közvetít a néző felé. A megtekinthető alkotások, mind a fény, a kompozíció, a látásmód és a természet csodálatos geometriai formái teszik izgalmassá. A kiállítás változatosságát a különleges hordozó anyag festővászon teszi igazán izgalmassá. Az elkészített festményszerű képek, mind fényképezőgéppel készültek. A fotókon alkalmazott technikai, művészi értékek és az alkotók különböző látásmódjának sokszínűsége varázsolta az alkotásokat fény-festménnyé. Az alkotások egyedisége pedig arra mutat rá, hogy a fotográfiát milyen sokféleképpen lehet alkalmazni.

Imre Tamás

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-04_Laki-Zoltán-felvétele

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-01_Laki-Zoltán-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-Szerző-Laki-Zoltán_Eifert-János-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-02_Laki-Zoltán-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-Szerző-02-Zoltán_Eifert-János-felvétele

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-kiállítója-Eifert-János-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-Eifert-János-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-Szerző-02_Eifert-János-felvétele

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-01_Laki-Zoltán-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-07_Laki-Zoltán-felvétele Laki Zoltán és Eifert János felvételei

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-06_Laki-Zoltán-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-05_Laki-Zoltán-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-részlete_Eifert-Jámos-felvétele 2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-08_Laki-Zoltán-felvétele

2016.03.24.-Vadvilág-kiállítás-helyszíne-Polgármesteri-Hivatal_Eifert-felvétele

Meggyesi Mónika és Csorba Károly, a BMK 2015. évi XXXI. Vizuális Művészeti Hónap fotópályázat nyerteseinek közös kiállítása, Budapesti Művelődési Központ, Budapest, 2016. március 22 – április 22.

Meggyesi Mónika felvétele-06

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiállítása

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-MOHA-Mozdulatkórus_Olasz-Ági-felv 2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-MOHA_Olasz-Ági-felvjpg 2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll-MOHA-Mozdulatkórus 2016.03.22.-Csorba-Károly_Olasz-Ági-felvétele

Meggyesi Mónika és Csorba Károly fotókiállítása a BMK Galériában, a Budapesti Művelődési Központban (Budapest XI., Etele út 55.). A tárlat 2016. április 22-ig tekinthető meg az intézmény nyitvatartási idejében. A kiállítást Eifert János fotóművész nyitotta meg, közreműködött a MOHA Mozdulatkórus.

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.megnyitó

A Budapesti Művelődési Központban közel negyven éves múltra tekint vissza az éves fővárosi amatőr művészeti seregszemle, amelyet évente Vizuális Művészeti Hónap címmel hirdetünk meg. A fényképezéssel, festészettel, grafikával, szobrászattal és iparművészettel foglalkozó alkotók pályázat útján nyerhetik el egy csoportos kiállításon való részvétel lehetőségét. A beadott felvételeket egy háromtagú szakmai zsűri bírálja el, és dönt a kiállításra jelölésről, illetve a díjak odaítéléséről. Nyolc éve vezettük be azt a gyakorlatot, hogy az adott kategóriák legjobbjait a következő évben önálló, illetve kisebb létszámú csoportos kiállításra hívjuk vissza. A zsűri az előző évben Meggyesi Mónika pályaművét II. helyezéssel, Csorba Károly felvételeit III. helyezéssel díjazta. Közös kiállításuk április 22-ig tekinthető meg a BMK Galériában. (Vadócz Zsuzsa)

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-Fenyves-Márk_Olasz-Ági-felvételejpg 2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.Eifert-tárlatvezetés 2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-Eifert-tárlatvezet_Olasz-Ági-felv-02

Olasz Ági, Sz Kis Martha és Reflex Fotóklub felvételei a megnyitóról

Meggyesi Mónika felvétele-09 Meggyesi Mónika felvétele-25

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.Eifert-és-MOHA_Sz-Kis-Martha-felvétele 2016.03.22.-BMK-Galéria,-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.MOHA-Mozdulatkórus_Sz-Kis-Martha-felvétele 2016.03.22.-BMK-Galéria,-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-Eifert-tárlatvezet_Olasz-Ági-felv-03 2016.03.22.-BMK-Galéria,-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.Eifert-és-a-MOHA-Mozdulatkórus

Meggyesi Mónika felvétele-05 Meggyesi Mónika felvétele-02

MEGGYESI MÓNIKA
2008 óta ismerkedek a fényképezéssel. Témáim változatosak, de mostanra számomra is világossá vált, hogy az emberábrázolás az egyik, ami leginkább foglalkoztat.
Táncot, mozdulatművészetet 2011-ben fotózhattam először. Ebben az évben ismerkedtem meg a Mozdulatművészeti Társulat tagjaival is. Azóta többször volt alkalmam fotózni őket. Minden alkalommal elvarázsoltak. Ezekből a varázslatos pillanatokból látható most itt néhány.
A fotográfia egy titokzatos, érdekes világ. A képalkotás minden formája, a mobiltelefontól az archaikus technikákon át minden titka felkelti érdeklődésemet, ezért is látható most két fotó nemes eljárással készült feldolgozása.
A tanulás, ismerkedés sosem érhet véget. A fényképezés számomra életforma lett, olyannyira, hogy a tanév kezdete óta iskolapadba ültem, hogy jobban megismerhessem titkait.

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll.-Eifert-tárlatvezet_Olasz-Ági-felvétele

Csorba-Károly-Víz-alatt-5

CSORBA KÁROLY /APS Stúdió/
1954-ben Apostagon születtem, Budapesten élek. Végzettségem kertészmérnök. Képeimmel 2009-ben jelentem meg a nyilvánosság előtt. 2010-től az APS Stúdió tagja vagyok.
Kiállításaim:
Nagyon sok közös kiállításon vettem részt az APS Stúdió fotósaival együtt.
Következő önálló fotókiállításom Németországról készült: „Helgoland, Sylt, Spiekeroog – az Északi-tenger gyöngyszemei” címmel.
2012-ben ismertem meg a Magyar Mozdulatművészeti Társulatot. Meghívásukra több megnyitón, fesztiválon, színházban és a stúdiójukban fotóztam őket, valamint a hazai táncművészet jeles képviselőit.
2013-ban bekerültem a „Mozdulatművészet 100+” kiállítói közé. A kiállítást a Mozdulat-művészet 100 éves évfordulója alkalmából, 100 év archív és kortárs fotóanyagából válogatták össze.
Az ”Orkesztika, Mozdulatművészek” önálló kiállításomat kettő, számomra nagyon kedves fotótémából (tánc és természet) állítottam össze. A táncfotók a Társulat estjein készültek. A madarakat, a természet mozdulatművészeit a világ különböző pontjain fotóztam.

MOHA MOZDULATKÓRUS
Ami egyedül Tőlünk tanulható:
A testről, a lélekről és a szellemről egyaránt szól. Célja a szépség, az egészség, az emberség. Mindenkinek ajánljuk, aki a mozgást tanulni és nem utánozni akarja.

Szeretettel meghívjuk
a Vadvilág Fotó Egyesület 2016. évi kiállítására
2016. március 24-én, csütörtökön 15 órakor
a Városház Galériában
(XIII. Kerületi Polgármesteri Hivatal I. emeleti kiállítóterme)
A kiállítást megnyitja Eifert János AFIAP, EsFIAP fotóművész
A tárlat megtekinthető 2016. március 22-től április 25-ig, a hivatal nyitvatartási rendjében,
hétfő: 13.30-17.30, szerda: 8.00-16.00, péntek: 8.00-11.00

Pacsika Emília: A valóság és a képzelet határán táncolva – Erdélyi Napló, 2016. március 19.

2016.03.17.-Erdélyi-Napló_A-valóság-és-a-képzelet-határán-táncolva 2016.03.19.-Erdélyi-Napló_A-képzelet-és-valóság-határán-táncolva

Erdélyi Napló, 2016. március 19.

http://www.erdelyinaplo.ro/muvelodes/a-valosag-es-a-kepzelet-hataran-tancolva

A valóság és a képzelet határán táncolva

Pacsika Emília | 2016.03.19. [18:13]

Eifert János eddigi életművéből mutatott be válogatást a Bukaresti Magyar Intézet. A jeles budapesti fotóművésszel a kreatív fotográfiáról, az aktfotózásról, a könyvillusztrációról, a diaporáma zenés-mozgásos műfajáról és az erdélyi fotóművészetről beszélgettünk.

– Egyszer azt kérdezte valaki öntől, mi a jazz? Erre azt válaszolta: szabadság. Én most azt kérdezem, mi a fotográfia?

– Számomra egy olyan játék, mely közben a gondolataimat szabadon közvetíthetem mások irányába. A fotográfus a mondanivalóját, véleményét, értékítéletét, a dolgokhoz való pozitív hozzá vagy melléállását képekben mondja el. Hogy a megfelelő pillanatban nyomja le az ember az exponáló gombot, ahhoz sokszor évtizedek vagy egy egész élet tapasztalata szükséges. És egy olyan élményanyag, ami arra készteti a fotóst, hogy a fényképezőgépével valami érdekeset mondjon mások számára is. Úgy gondolom és hiszem, hogy a fotóművész ma már nemcsak a pillanat művésze, hanem a gondolkodásé is. Ha valamit lát a világból, az a fotóst valamilyen állásfoglalásra készteti. A fotográfus akkor is képes állást foglalni, amikor nem fényképez. Tudatos dolog az, hogy mit igen és mit nem fényképezünk. Az ember reflektál mindenre, és ha a művész azt szeretné, hogy ezt mások is érzékeljék, szobrot farag, fest vagy fotózik. A közlés, a publikálás nem más, mint a képzelet és a valóság határán táncolva valamilyen irányba vezetni az embereket.

– A fotóművész számára mit jelent a valóság és a képzelet határán táncolni?

– A fotóriporter nem dolgozhat olyan eszközökkel, mint a kreatív fotográfus. Ha a fotóriporter nem riportszerűen gondolkodik – hanem a képzeletével „belenyúl” a képbe, a valóságba megpróbál valamit „belemagyarázni” –, arra azt mondják, hogy nem hitelesen ábrázol. Nos, én éppen ezt teszem. Fölvállalom, hogy fotóművész vagyok, művelem ugyan a riportfotó műfaját is, de a legfontosabb munkáim inkább kreatív fotográfiák. A szemünkkel nézünk, de az agyunkkal látunk. A nézett és a látott kép élménye nem ugyanaz. A nézett képhez hozzátesszük a tapasztalatainkat is, abban benne vannak a gyerekkor élményei, az olvasott könyvek, a látott filmek hatása, sőt az is, amit az emberek nekünk addig elmondtak. Úgy próbálok dolgozni, hogy az első pillanatban megragadjam a nézőt, de pár másodperc múlva már fölfedezhessen a képemben egy második, harmadik vagy több további síkot is, amik a mondanivalót hordozzák.

A kertész keze egyik legkorábban elhíresült képe: jól gondolom, hogy ez a kép az ön világhoz való hozzáállását is összefoglalja?

– A kertész keze nem csak egy idős ember kezét megmutató kép, amit egyébként egyik interjú alkalmával egy újságba készítettem, a teremtő alkotó embert is meg szerettem volna szimbolikusan jeleníteni benne. Ahhoz, hogy az ember ne csak egy adott pillanatot tudjon rögzíteni, a jövőbe is bele kell tudnia látni. Az ember beleérez valamit egy látott pillanatba, de a jövőt is képesnek kell lenni képbe formálni. A kertész keze 1978-ban készült, ma már teljesen más stílusban dolgozom, mégis meghatározó munkámnak érzem ma is ezt a képemet.

– Az aktfotózás művészetét világszínvonalon műveli. Van-e köze ehhez annak, hogy táncművész is, és így az emberi test természetét kiválóan ismeri?

– Valamikor fiatal koromban 17 éven át táncművészként tevékenykedtem. Jól tudom tehát, hogy az emberi test, a táncos teste – mint egy hangszer – a mozdulatok, pózok, forgások, ugrások, gesztusok és az arcjáték segítségével „szólaltatja meg” a koreográfus által megfogalmazott érzéseket, gondolatokat. A táncoshoz hasonlóan az aktmodell, úgy hiszem, előadóművész, akitől nemcsak a beállított pózok, mozdulatok gépies „tartását” várjuk, hanem testének, mozdulatainak élettel, érzésekkel és gondolatokkal való feltöltődését. És ezt kell felénk is sugároznia. Hogy érthetőbb legyek: számomra az aktfotográfia több mint a fiatal, szép lányok mezítelen ábrázolása. Az akt nem témája, hanem formája a művészetnek.

– A szavak művészeivel is összedolgozik. Turczi István költővel közös könyve jelent meg, Viola Sandrával pedig közös kiállítása volt. Hogyan találtak egymásra?

– Ők kerestek meg és nagy örömmel társultam. Képhez értő emberek azt mondják, hogy ha irodalmi műfajhoz hasonlítanák a képeimet, akkor azok egy része a költészettel rokonítható. Nem regény, nem riport, hanem vers. Hiszen a képnek is van belső ríme és egy kompozíció elkészítésénél nem direkt, valóságos, megfogható elemekkel dolgozom, hanem jelképekkel, metaforákkal.

– A fotográfia zenés, mozgásos műfajában, a diaporáma készítésben is sikeres alkotó.

– A zenének az emberhez kell tartoznia. Hódmezővásárhelyen gyermekkoromban fuvolázni tanultam, játszottam felnőttekkel együtt zenekarban is. A diaporáma felé való indulásom úgy kezdődött, hogy sokat hívtak zsűribe fesztiválokra és bosszantott, hogy több szereplő tehetségtelenül nyúlt a zenéhez. A zene a mozgás, a kép bennem mindig együtt élt, így kipróbáltam e műfajt és magam is meglepődtem, amikor az első munkám elkészült. Amerikából hazaérkezve Hard Rock címmel készítettem egy kompozíciót, amihez Wilpert Imre zenei szerkesztő vágott össze hangmontázst. Ez a következő diaporáma fesztiválon a zsűri fődíját és a közönség díját is elnyerte.

– Nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben nyílt kiállítása. Fotóművészként milyennek látja Erdélyt?

– Erdélyben a természet az emberek által kevésbé „legyalázott”, itt még mintha létezne érintetlenség. Erdély felejthetetlen tájai, történelmi emlékeink, a havasok, erdélyi várromok, a székely népviselet, a barátságos vendéglátás Székelyföldön, az áfonyapálinka, akár egy utazási prospektus ajánlatában is szerepelhetnének. Másrészt viszont a meggondolatlan és felelőtlen gazdálkodás, az ipari építkezés otromba lenyomatai, az emberi környezet pusztulása sajnos nagyon szomorú látvány. Ahogy a kattintgató amatőr fotós mondaná: nehezen találni jó nézőpontot egy-egy jó kép elkészítéséhez.

– Mit gondol az erdélyi fotóművészetről?

– Nincs lehetőségem, hogy az erdélyi fotóművészetről átfogó képet alkossak, hiszen kevés ismerettel és tapasztalással bírok. Voltak kiállításaim Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Zilahon. Ezek adtak lehetőséget a személyes találkozásokra, ismerkedésekre. A könyvekből, folyóiratokból, a fotográfia történetéből és a nemzetközi fotópályázatok zsűrizésekor szerzett szerény ismereteim alapján jók a benyomásaim. A marosvásárhelyi Török Gáspárt – akinek budapesti kiállítását jómagam nyitottam meg – jeles fotósnak tartom, ő régóta kutatja az erdélyi fotográfia történetét, eredményeit külföldön is publikálták, majd kiadta Marosvásárhely a fotográfia városa című fotótörténeti tanulmánykötetét. A nagyváradi Tóth Istvánt, a Tavirózsa Fotóklub vezetőjét, a Galeria Euro Foto Art létrehozóját és életben tartóját, valamint a hozzájuk kapcsolódó fotográfusokat és tevékenységüket jól ismerem. A kézdivásárhelyi Haragos Zoltán, Kelen Ferenc, Báthory Zsigmond, Nagy Lajos, a csíkszeredai Incze István, a marosvásárhelyi Fülöp Jenő és más erdélyi alkotók is bizonyították már tehetségüket. Korlátozott lehetőségeik ellenére is elbírják a nemzetközi összehasonlítást, hiszen képeiket a világ minden rangos szalonjában kiállították, és azokat számos hazai és nemzetközi díjjal jutalmazzák. A kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károlyt (1812–1887) máig a legjelentősebb művészfotósnak tartják Romániában, születésnapja egyben a Román Fotográfia Napja is. Nagy öröm, hogy nemrég a Bukaresti Magyar Intézetben bemutatott kiállításom éppen e jeles napon nyílhatott meg.

Eifert János .
Hivatásos táncos, tizenhét évig volt a Honvéd Táncegyüttes tagja, később a táncfotózás nagymestere lett. A hetvenes években, mint fotóriporter működött, többek között a Búvárcímű lapnál, ott vált a természet szerelmesévé. Az aktfotózás neves művésze és diaporáma fesztiválok díjazottja. Az ezredfordulón ő volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke, Budapesten a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény létrehozásának ötletadója és társalapítója. Tudását másokkal is megosztja, fotográfus iskolát működtet, külföldön workshopokat vezet, a fotózás technikai és esztétikai kérdéseiről rendre jelennek meg könyvei, és számos album mutatja be sokirányú művészetét. Gondolkodó, kreatív humanista, a világért aggódó művész, aki más műfajú alkotókkal is sikeresen együttműködik. Több mint kétszáz kiállításon szerepelt eddig és százhetven díjat gyűjtött össze, miközben bejárta a világot. Budapesten él, de képeit Indiától Kanadáig ismerik.

Borsihalmi Művésztelep, 2016. március 18-20.

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-előadás_Olasz-Ági-felvétele

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Anita-a-fénymodell_Nagy-István-felvétele 2016.03.20.-Borsihalmi-Művésztelep-délelőtti-beszélgetés-03 (Olasz Ági felvétele) 2016.03.20.-Borsihalmi-Művésztelep-délelőtti-beszélgetés-01 (Olasz Ági felvétele) 2016.03.20.-Borsihalmi-Művésztelep-délelőtti-beszélgetés (Eifert János felvétele)

2016.03.19.-Titkok_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Kozma-Anita-férjével-gyermekével_Olasz-Ági-felvétele Olasz Ági, Nagy István, Petró Zsolt, Holocsi Kálmán, Német Gabriella és Eifert János felvételei

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Fényjáték_Olasz-Ági_felvétele Borsihalom 2016

A történet 2015-re nyúlik vissza, amikor mi fotósok lehetőséget kaptunk, hogy eltöltsünk a fotózás jegyében egy hosszú hétvégét a Borsihalmi Művésztelepen, amely telep a Kiskunfélegyházi Fúvószenekari Egyesület gondozásában álló 30 férőhelyes 2000 négyzetméteren fekvő panzió. Kis csapatunk az előző évi sikeren fellelkesülve ismét elzarándokolt Borsihalomra. A programsorozat mecénása, a fent említett egyesület vezetője, aki érdeklődve figyelte az eseményeket, sőt aktív részese, „áldozata” is volt a tréningeknek.  A programok megszervezésében és, hogy ne „haljunk éhen” önzetlen munkát vállalt Albert Béla és Tóthné Timafalvi Gizella (Gizus) . nem kis túlzással . ez a hétvége nem jött volna létre, ha Ők nincsenek.

Március 18-tól 20-ig voltunk a művésztelepen, péntek délutántól vasárnap délig.

A Szentesi Fotókörből eljött: Gálfalviné Hilda, Albert Béla, Tóthné Timafalvi Gizella, Kozma Anita, párja Csendes Zoltán, kislányuk Panna, Györgyi László, Német Gabriella, és nem utolsó sorban a Szentesi Fotókör vezetője Nagy István. Külön öröm volt számunkra, hogy két békéscsabai fotós: Barabás Ferenc, Petro Zsolt, valamint a Szolnoki Fotóklubból Holocsi Kálmán és Gavaldik Zoltán is jelentkezett, hogy eltöltsön velünk egy fotós hétvégét. Rendezvényünk díszvendége Eifert János és Olasz Ágnes volt.

Albert Béla pénteken délutántól várt bennünket, uzsonnával és pálinkával, majd az estét különleges vacsorával és baráti beszélgetéssel zártuk.

Másnap szombat délelőtt Eifert János előadását élvezhettük, majd szintén János irányításával elsajátíthattunk néhány műtermi fogást.

Szombat délután Kozma Anita és Nagy István által kitalált játékos, humoros „terepgyakorlatát” élvezhettük, ahol, mint modellek is debütálhattunk. István felállított bennünket a borsihalmi dombra, Gavaldik Zoltán hozott egy tekercs „rendes célokra” már nem használható fotópapírt, amellyel István betekert bennünket, jeléül annak, hogy mi fotósok összetartozunk.

Ezt követően autóba ülve ellátogatunk a „napfényes” Tiszaalpárra. Itt Tiszaalpár természeti csodáiban gyönyörködhettünk.

Este folytatódott a műtermi „munka” – fényfestéssel, és hogy ne unatkozzunk néhány fiatal énekes hangjukkal kápráztattatta el a társaságot.

Végül Eifert János egyik digiporámájával, portréfilmjével és szintén különleges vacsorával zárult az est.

2016.03.19.-Borsihalom-Eifert-workshop-rávetítéssel_Petró-Zsolt-felvétele 2016.03.19.-Borsihalom-Eifert-workshop-rávetítéssel_Holocsi-Kálmán-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Project_Nagy-István-felvétele

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Nagy-István-ötletét-rendezi (Eifert János felvétele) 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Nagy-István-Eifert-Albert-Béla-vasútnáll_Petró-Zsolt-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Nagy-István_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Kozma-Anita-gyermekével_Olasz-Ági-felvétele

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Gavaldik-egyedül_Német-Gabriella-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Fotósok-vasútnáll_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-dedikál_Petró-Zsolt-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Pillangó

2016.03.19.-Kirándulás-Tiszaaszlárra_Petró-Zsolt-felvétele

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-workshop-fényekkel-01_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-workshop_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-vetítés-Holocsi-Kálmán-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-vetítés_Olasz-Ági-felvétele

Vasárnap Kozma Anita angliai tapasztalatai alapján, könyvbemutatóval egybekötött előadást tartott. Ebben az előadásban megszólalt Anita hazája iránti szeretete, tisztelete. Nagyon erős érzelmi, kötelékek és végtelen szeretet szőtte át mondandóját. Külföldi fotósok képei közvetítésével próbálta önmagát, fotós mivoltát bemutatni – úgy gondolom sikerült is Neki. Végül a beszámolót saját képével zárta. Talán nem túlzás állítani, hogy Eifert Jánost is meghatotta Anita bemutatója, talán önmagát is látni vélte benne.

Miután meghallgattuk Anita előadását kirándultunk egyet Borsihalmon. Egyesek tanyát látogattak, mások tornyot másztak, megint mások szalmabálákat fotóztak. Visszatérve Barabás Ferenc tartott előadást képszerkesztésről, képelemzésről, saját képei által. Nagyon hasznos volt Eifert János kiegészítő beszámolója.

Sajnos, ahogy szokták mondani a jóból keveset adnak, hiszen 20-án vasárnap délután véget ért, ami kis „fotós borsihalmi kalandunk”, de talán nem múlik el, és saját nehézségi erejénél fogva tovább gördül és úgymond szokássá, hagyománnyá válik, mert, ami jó annak működnie kell.

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-magyaráz_Nagy-István-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-könyvével_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-instruál_Olasz-Ági-felvétele 2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Eifert-fotópapírral_Nagy-István-felvétele

2016.03.19.-Borsihalmi-Művésztelep-Barabás-Feri-nagy-ugrása_Olasz-Ági-felvétele

Zárnám ezeket a gondolatokat egy Pilinszky idézettel, tiszteletemet téve Eifert János iránt, és megköszönve ezzel Neki, hogy velünk volt.

„Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.

Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.

Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!”

( Pilinszky János: Apokrif)

Györgyi László (Szentesi Fotókör)

Meggyesi Mónika és Csorba Károly kiállítása a BMK Galériában, Budapest, 2016. március 22 – április 22.

2016.03.22.-BMK-Galéria,-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiáll-01

A Budapesti Művelődési Központ tisztelettel meghívja Önt és barátait
2016. március 22-én (kedd) 18 órára
MEGGYESI MÓNIKA és CSORBA KÁROLY
a BMK 2015. évi XXXI. Vizuális Művészeti Hónap fotópályázat
helyezettjei közös kiállításának megnyitójára.
A kiállítást megnyitja: EIFERT JÁNOS fotóművész
Közreműködik: MOHA Mozdulatkórus
A kiállítás 2016. április 22-ig tekinthető meg az intézmény nyitvatartási idejében.

A Budapesti Művelődési Központ tisztelettel meghívja Önt és barátait

2016. március 22-én (kedd) 18 órára

MEGGYESI MÓNIKA és CSORBA KÁROLY

a BMK 2015. évi XXXI. Vizuális Művészeti Hónap fotópályázat

helyezettjei közös kiállításának megnyitójára.

A kiállítást megnyitja: EIFERT JÁNOS fotóművész

Közreműködik: MOHA Mozdulatkórus

A kiállítás 2016. április 22-ig tekinthető meg az intézmény nyitvatartási idejében.

2016.03.22.-BMK-Galéria-Meggyesi-Mónika-és-Csorba-Károly-kiállítása

A Tanítanék mozgalom tüntetése a Kossuth-téren, Budapest, 2016. március 15.

A Tanítanék mozgalom tüntetése a Kossuth-téren, Budapest, 2016. március 15.

2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-10 (Eifert János felvétele)

Délután háromkor elkezdődött a mai nagyobb ellenzéki megmozdulás is, a Tanítanék mozgalom tüntetése. Az eredeti tervek szerint a Hősök teréről mentek volna a Kossuth térre, de helyszíni tudósítóink szerint a környék és a kisföldalatti annyira bedugult, hogy sokan el sem jutottak a Hősök terére.

Tudósítónk beszélt Pilz Olivérrel, a tüntetéshullámot elindító miskolci tanárral, aki elmondta, nem hallotta Orbán Viktor beszédét, de szerinte nem lehet megúszni azt, hogy a kormány szembenézzen az oktatás problémáival, az elindult tiltakozás pedig már megállíthatatlan.

Mire a menet a Kossuth térre ért, tízezresre is bővülhetett, a tér megtelt.

Itt van velünk lélekben a társadalom 75 százaléka – ezt Pukli István, a Teleki Blanka gimnázium igazgatója kiáltotta a hatalmas tömeg előtt a Kossuth téren, a kormánynak üzenve hozzátette: nincsen hatalmatok felettünk, valamint ultimátumot is adott a kabinetnek. A Tanítanék Mozgalom kezdeményezésére indult tüntetéshez – a rendezvény Facebook-oldala szerint – 70-nél több civil szervezet, szakszervezet csatlakozott. A résztvevők többsége megfogadta a szervezők kérését és kockás ingben, sálban, kendőben, valamint esernyővel jelent meg a demonstráción, a tömeg rég nem látott mértékben töltötte be a Parlament előtti teret.

Amire a menet a térre érkezett, már jókora tömeg fogadta, mert a metróból – ahogy a Klubrádió tudósítója fogalmazott – ömlöttek a ki az Országház elé az emberek.

Az első megszólaló Sándor Mária, a fekete ruhás nővér néven megismert “rebellis” ápolónő volt, aki először egy iskolaigazgató levelét olvasta fel, a Klik regnálása óta kialakult áldatlan iskolai viszonyokról, illetve az őt és a tanárokat is megalázó helyzetről.  Majd “hazai pályáról,” az egészségügyről illetve a feketeruhás mozgalomról beszélt Sándor Mária. Beszéde végén levette a kockás inget, majd azt, mint egy zászlót feltartva, énekelni és szavalni kezdett, de hangja elcsuklott a feltehetően a torkát fojtogató könnyektől.

Ezután Pilcz Olivér, a tiltakozásokat elindító miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsa elnöke lépett a pódiumra, majd pontról pontra elmondta a tanárok követeléseit, a Tanítanék Mozgalom 12 pontját, azután mindegyik követelés végén feltette a kérdést: egyetértetek? Amire a tömeg zúgva felelte az igent.

Nem pártszimpátia kérdése, hogy mindannyian követeljük a gyerekeinknek a minőségi oktatást! – erről már egy szülő beszélt, hosszasan taglalva, hogy nem engedheti meg magának egyetlen szülő sem, hogy féljen, és félelemből ne emelje fel a szavát a gyereke jövőjét veszélyeztető dilettáns oktatás-irányítás ellen.

Mocskos Fidesz! Ezt akkor zúgta a tömeg, amikor L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője lépett a pódiumra, és csak egy rövid látleletet adott a hallgatóságnak a szegénység, a kirekesztettség bugyraiból, 2016, a Fidesz kormány Magyarországáról.

Az én bátorságom, a ti bátorságotok is – ezt már a tüntetés fő szónoka, Pukli István, a zuglói Teleki Blanka Gimnázium igazgatója mondta. Ahogy előre jelezték a tüntetés szervezői, a hatalmas tapssal köszöntött iskolaigazgató valóban bejelentett valamit.  Ultimátumot adott Orbánéknak: a miniszterelnöknek és az államfőnek bocsánatot kell kérnie az elmúlt hat év alatt jogfosztott, megfélemlített és megalázott emberektől, ha ezt nem teszik meg, sztrájkba lépnek. Először csak március 30-án egy órára, ami azonban egy héttel később lehet két óra és így tovább. Március 30-án egy órára álljon le az élet, figyelmeztesse ez a hatalmat, hogy nem tehet meg mindent – mondta Pukli István, egy órás munkabeszüntetésre szólította fel a tüntetés hetven támogatóját, a 35 ezer magánembert, és az aláírókat, és mindenkit, akit érdekel a gyermekeink jövője – amire válaszul ismét zúgott a tér. (Népszava Online)

2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-02 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-05 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-03 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren: Misu-a-forradalom-arca (Eifert János felvétele)

2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-01 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-Vigyázz-gyerekek (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-09 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-04 (Eifert János felvétele)

2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-Készenléti-rendőrség (Eifert János felvétele)

2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-11 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-08 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-12 (Eifert János felvétele) 2016.03.15.-Tüntetés-a-Kossuth-téren-Telefonnal-fényképező (Eifert János felvétele)

2016.03.15.-Eifert-komoran-a-tüntetésen_Olasz-Ági-felvétele

Steve McCurry LEGENDÁS FOTÓK – Lőrinc Kati tárlatvezetésével a Műcsarnokban. Budapest, 2016. március 14.

2016.03.14.-Lőrinc-Kati-a-legendás-képről-beszél_9161 2016.03.14.-Tárlatvezetés-Steve-McCurry-kiállításán-01

„A szemek varázsa, tüze: McCurry fő fókusza; – de vizsgáljuk meg: milyen az a ritmus / térdinamika / színdinamika / testtartás / fejtartás, melyben egy-egy tekintet ’megszólal’? Mit fejez ki egy gerincvonal, egy kézirány, vagy a test(ek) távolsága bizonyos pontoktól?  Fedezzük fel a képeken a mozdulatok, testképek, ritmusok által érzékelhető élettitkokat együtt!” (Dr. Lőrinc Katalin táncművész)

2016.03.14.-Tárlatvezetés-Steve-McCurry-kiállításán (Eifert János felvétele) 2016.03.14.-Tárlatvezetés-Steve-McCurry-kiállításán-01  (Eifert János felvétele) 2016.03.14.-Lőrinc-Kati-tárlatvezetése-Steve-McCurry-kiállításán (Eifert János felvétele) Eifert János felvételei

2016.03.14.-Lőrinc-Kati-tárlatvezetése-McCurry-kiállításán (Eifert János felvétele) 2016.03.14.-Lőrinc-Kati-tárlatvezetése-02 (Eifert János felvétele) 2016.03.14.-Lőrinc-Kati-tárlatvezetése-01 (Eifert János felvétele) 2016.03.14.-Lőrinc-Kati-tárlatvezetése-Steve-McCurry-kiállításán (Eifert János felvétele)

Steven McCurry Philadelphia egyik külvárosában született. A Pennsylvaniai Állami Egyetem film szakán tanult, majd egy helyi újság munkatársa lett. Többéves szabadúszó tevékenység után egy hátizsáknyi ruhával és filmtekerccsel keresztül-kasul utazta Indiát, miközben fényképezőgépével fedezte fel az országot. Több hónapos utazás után lépte át a pakisztáni határt, ahol egy afgán menekültekből álló csoporttal találkozott. Akkor csempészték át Afganisztánba, amikor a szovjet megszállók épp lezárták az országot a nyugati újságírók előtt. Heteket töltött a mudzsahedinek közé beépülve – a világ McCurrynek köszönheti az afgán konfliktusról készült első képeket, a háború emberi oldalát bemutató felvételei bejárták a világsajtót. Azóta számtalan országban készített lenyűgöző felvételeket; elsősorban a konfliktus sújtotta területek, eltűnőben lévő kultúrák, ősi hagyományok, valamint a kortárs kultúra érdekli. Az ember minden képén elsőrendű fontosságú – az afgán lányról készült, méltán híres képe is ennek köszönheti elemi erejét.
McCurryt a fotóművészet legrangosabb díjaival tüntették ki: Robert Capa-aranyérmet, Nemzetközi Sajtófotó Díjat kapott, a World Press Photo versenyen pedig egyedülálló módon négy fődíjat is nyert. A francia kultuszminiszter a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagi fokozatát adományozta számára, nemrég pedig a londoni Royal Photographic Society ítélte neki a Centenáriumi Életműdíjat.

Hódmezővásárhely Budapesten – Nagylátószög | Magazin, 2016. március 13.

2016.03.13.-Nagylátószög_Hódmezővásárhely-Budapesten

Nagylátószög | Magazin

http://nagylatoszog.hu/2016/03/13/hodmezovasarhely-budapesten/

„A fotó arra hivatott, hogy felrázza a képzelőerőt, nem elég, ha csupán emlékeztetőül szolgál.” (Lucien Hervé)

Hódmezővásárhely Budapesten

A hódmezővásárhelyi Lucien Hervé Kamera Klub “Látóhatár” c. kiállítása nyílt meg Budapesten, a Bartók1 Galériában, amely az érdeklődők számára március 29-ig tekinthető meg.

A kiállítást Dömötör Mihály fotóművész, a klub elnöke nyitotta meg, aki elmondta, hogy miért nevezik Hódmezővásárhelyt a művészetek városának, és hogyan született meg a Lucien Hervé Kamera Klub:

„A magyar vidéki városok közül a leggazdagabb néprajzi festészeti és fotóművészeti hagyománnyal bír. Páratlan gazdagságú a népművészet: a díszes kerámiák, tulipános ládák, párnavégek az itt élők gazdag szellemi lelki kincseiről tesznek tanúbizonyságot.

Itt éltek és alkottak: Tornyai János, Endre Béla, Kohán György, Szalay Ferenc Németh József, Fodor József festőművészek.

Hódmezővásárhely város kiemelt jelentőségű a magyar fotográfia történetében. Plohn József, Lucien Hervé, Nagygyörgy Sándor és Eifert János fotóművészek munkásságának méltatása nélkül nem lehet megírni a magyar fotótörténetet.

Ennek a gazdag fotóművészeti hagyománynak a megismertetésére, tovább fejlesztésére jött létrre – Dömötör Mihály, Gaál Györgyi és Török János kezdeményezésére – 2014. június 10-én tíz alapító taggal a Lucien Hervé Kamera Klub.

A klub célja Lucien Hervé művészi, emberi példájára, szellemi örökségére építve, a város fotóművészeti kultúrájának magas szintű tovább építése, országos, nemzetközi szinten meg – és elismertetése, Hódmezővásárhely művészeti rangjának emelése.

Ezen távlatos cél szem előtt tartása mellett, a klub segíti tagjai alkotói tevékenységének kibontakoztatását fotó, művészet területén.

Célja olyan alkotó közösséggé válni, mely érdeklődik a kortárs magyar- és nemzetközi fotóművészet eredményei iránt, saját munkájában igyekszik magas szintű, esztétikailag és gondolatilag tartalmas és színvonalas fotókat produkálni.

Tagjait hatékonyan segíti, hogy egyéni és csoportos kiállításokon és egyéb publikálási lehetőségeken keresztül a nagyvilág számára is megmutatkozzanak, mint alkotók.

Célja továbbá kiállításaival, nyitott rendezvényeivel, szolgálni a fotográfiát szerető, értő közönséget, felkelteni a fényképezés, mint a személyiséget gazdagító tevékenység iránti érdeklődést.”

A megnyitót követően Eifert János fotóművész, a Lucien Hervé Kamera Klub tiszteletbeli elnöke tárlatvezetésen mutatta be a kiállítás képeit. Bang Norbert, Baranovszky Jenő, Bónis Béla dr., Bozó Tünde, Dömötör Mihály, Farkas Réka, Gaál Györgyi, Görbe Anita, Győri Zoltán, Hegedűs Edit, Hűvös Oszkár, Kis Ilona, Kis Péter, Komjáti Jázmin, Kőhegyi Ferenc dr., Marcel Dormanns, Moldován Attila, Mikola Zoltán, Nagy Edina, Pásztor András, Szabó Ádám, Szalai Tünde, Török Erika, Varga András és Varga Zoltán képeit elemezve rámutatott azok értékeire: „A kiállított képek nagy része érezteti velünk, hogy a fotóművészet nemcsak a pillanat, hanem a gondolkodás művészete is”.

Forrás: Bartók1 Galéria

Fotók: Lucien Kamera Klub, Eifert János és Kis-Bankné Kondákor Marianna

Következő oldal »