Alkotókészség mindenkor, mindenhol

Eifert János fotóművész

Eifert János több mint negyven éve áll a hazai művészi fényképezés élvonalában. A Magyar Távirati Iroda által meghirdetett fotópályázat kiállításán 1968-ban a többi kép közül az akkor huszonöt éves Eifert János alkotásai a szó szoros értelmében kiemelkedtek. Az éjszakai fényben, alulról fényképezett fa blikkfangos méretű, átvilágító dobozba helyezett nagyítása külön falra kívánkozott, a rendezők szinte semmilyen más fotót nem tudtak mellé helyezni.

A kép alkotója ekkor még hivatásos táncosként tevékenykedett, az első önálló fotókiállítására négy évig készült.

Ezekre a kezdeti lépésekre csak a tekintélyesebb korú pályatársak és fotótörténészek emlékeznek. Eifert János önálló tárlatainak száma mára a kétszázhoz, csoportos fotóművészeti szalonokon való szereplése – írd és mondd – a nyolcszázhoz közelít. Táncfotói, aktfelvételei, tájképei százhetvennél több díjat érdemeltek ki az elmúlt évtizedekben.

Ha ezeket az adatokat olvassuk, elgondolkodhatunk: honnan ez a szinte kimeríthetetlen alkotóerő? A képek viszont félresöpörnek minden kérdést, esetleges értetlenkedést, kételkedést. Az elemi erővel áradó, több világrész számos országát átfogó képzuhatag pontos elemzésével, az alkotói stíluskorszakok elkülönítésével még adósok azok, akiknek a kortárs magyar fotóművészet napszámos munkája a feladata.

A lap hasábjain sorjázó kompozíciók megértéséhez feltétlenül szólni kell Eifert János diaporámás tevékenységéről. A hangosított diavetítést, mint önálló fotóművészeti műfajt az 1960-as évek elején elkezdett és hosszú időn keresztülvégzett szívós munkával a váci Dunakanyar Fotóklub és vezetője, Kocsis Iván honosította meg hazánkban. Az egybekapcsolt két diavetítővel egy vászonra vetített és „egymásra úsztatott” képeket felsorakoztató diaporáma számos alkotó lehetőséget kínál a képegyesítésre, a montázsra. Évtizedekkel ezelőtt – amikor még a nyomdai feldolgozás sem volt felkészülve több diapozitív kreatív egyesítésére – a diaporámások már éltek ezzel a látványos lehetőséggel.

Eifert János, számos diaporáma-műsor külföldön is sikeres alkotója természetesen több ezer diapozitív kockát őrzött az archívumában, amelyek közül kiválasztotta a vetítésre kerülőket. Egy tároló dobozát néhány éve majdnem végzetes csapás sújtotta: a diapozitíveket nedvesség érte, összeragadtak, illetve anyaguk vegyi reakcióba lépett a műanyag tároló fóliával.

Csak az értheti meg az érintett első, elkeseredett reakcióját, aki maga is létrehoz, készít valamit, és így bele tudja élni magát a kárba veszett munka és anyag miatti kétségbeesésbe. Szándékosan aligha okoz bárki is másnak ilyen kárt, a gyűjtemények, archívumok kezelői pedig még lidérces álmaikban sem szeretnének látni hasonlót.

Nem könnyű szavakba önteni, szabatosan megfogalmazni azt, hogy egy-egy már „kép”-nek nevezhető fotómunka mitől válik kifejezővé, illetve ez a hatás milyen módon fokozható a modorosság, öncélúság elkerülésével. Nos, Eifert János a roncsolt, roncsolódott diapozitívokat nem dobta ki, hanem módszeresen egybevetette azokat eredeti szándékával.

Meglepetéssel és örömmel tapasztalta, hogy az új felületek egyes esetekben találkoztak a felvételkori kiindulásaival, és azokat kellőképpen kifejezően, egyes esetekben pedig már drámaian tolmácsolták. Ez az eset jól példázza: az igazi alkotókészség lankadatlan; jó, ha nem kötődik valamilyen kézzel fogható motívumhoz, helyhez, vagy ismert és sokszor alkalmazott műfogáshoz.

Lehet, hogy ez a történet is hozzájárult Eifert János képzelőerejének szárnyalásához, amit a korszerű digitális technika alkalmazása viszont mindenképpen látványosan segít. Triptichonjai, három egymás mellé helyezett képből álló és gyakorta a belső montázstechnikát is felhasználó alkotásai megmozgatják a néző fantáziáját. Ezek értelmezésénél a kép szemlélője megpróbálhatja értelmezni az eredeti alkotói szándékot, de – engedjük meg! – az önálló képzettársítás is módjában áll.

Táncos múltja lehet az egyik magyarázat a képek belső lendületére és készítésük gazdag áradására. Eifert János minden megnyilvánulása, tevékenysége a táncra vezethető vissza. A tánc – a mozgás – öröme, vagy fájdalmas bánata fontos az ember számára. Miután a mozgás maga az élet, beláthatjuk, hogy a tánc – ha lehet – egy kicsivel még több is ennél. Igen: a tánc az élet és a halál, egymagában a születés és az elmúlás. Eifert János fotói – még azok is, amelyek nem mozgást ábrázolnak – ezt és nem kevesebbet próbálnak meg a nézőnek érzékletesen, képben elmondani.

Fejér Zoltán

(Megjelent: LUPE Magazin, a vizuális kommunikáció magazinja, 2010. március, Galéria, 5-6. oldal)