A fotós Ikarusz

Eifert János fotókiállításán, a Bartók Béla Művelő­dési Központ B-galériájában van egy fénykép, amely ta­valy díjat nyert „Az év ké­pe” pályázaton. Címe: Mo­dern Ikarusz. Egy sárkányrepülőt kapott lencsevégre, amint fák, vizek fölött az alkonyodó égre tör. Sok min­dent sűrít ez a kép: az em­ber mind magasabbra vágyását, szárnyaló gondolatait, lendületét és a zuhanás veszélyét éppúgy, mint a fotós ars poeticáját. Képeinek, szándékainak is alapvető sa­játja a kísérletezés, a sokoldalúság, a szárnyalás, de ugyanakkor a vártság min­denkori tiszteletben tartása.

Egy valamit nagyon megtanult Eifert még hivatásos táncos korában, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének szólistájaként: a művészet alázatos tiszteletét, a lendület, a ritmus, a szer­kesztés törvényeit, a termé­szetre és az emberre való rácsodálkozás képességét. A tánc most sem idegen tőle, mint hivatásos fotóstól (a Lobogó fotóriportere): több képén megjelenik a tánc, a mozgás. Néhány fekete-fehér kép árulkodik jelképteremtő erejéről, elsősorban Csendétete és A kertész ke­zei című munkája. A Nyáj és a Sirály egy homogén tömeg vibrálását, hullámzó mozgását ragadja meg, kiemelve az egyneműség és a hangsúlyos réteg ellenpontjait. A többi bemutatott munkája színes fotó: némely tájképe – Mártély, Pilisborosjenő, Hollókő – mintha egy Magyarországról szóló útikönyv egy csepp mézzel ízesített lapjai lennének. A Híd-sorozata már izgalmasabb alkotás – a szerkezet erővonalaival, a színek hangulati töltésével teremt egymáshoz kapcsolódó, mégis más hatásokkal élő képsort. Gyakran alkalmaz montázsokat, áttűnéseket, egymásra kopírozott képeket. Egyik legszebb színes lapja, a Pávaszem, melynek            kivágása szinte végteleníti ezt a dekoratív rendet.

T.L.

(Szegedi Napló, 1979. augusztus 15.)