János Eifert - Photographer

T.G.: A tánctól a fotózásig – Eifert János kiállítása Szolnokon. Szolnok Megyei Hírlap, 1979. november 23.

1979.11.23. Szolnok-Megyei Hírlap

A tánctól a fotózásig 

Eifert János kiállítása Szolnokon

  Sáros, törődött kezek körbeölelnek egy virágpalántát. A gondoskodás, féltés csodás megfogalmazása néhány négyzetcentiméternyi papíron. A másik képen egy egész élettörténet kerekedik ki; egy kiállításon az akt mellett egy idős      asszonyt kapott lencsevégre a fotós. A harmadikon-negyediken Magyarország, majd tovább a Föld országainak – az Amerikai Egyesült Államoktól Indiáig – építészeti remekeiben, tájaiban gyönyörködhetünk, végül portrék s táncot, balettet megörökítő fotók zárják a sort. De ezzel korántsem teljes a lista Eifert   János fotóművész kiállításáról, amely tegnap előtt nyílt meg Helyőrségi Művelődési Házban.

  A kiállításon látható fotók zömének témája a tánc. Nem véletlen, hiszen Eifert János a táncművészettől pártolt át a fotóművészethez.

– Sokat köszönhetek a táncnak, s annak a műhelymunkának, amely a Magyar Néphadsereg Művészeggyütesében kialakult. Bár gyerekkorom óta rendszeres tárlatlátogató vagyok, az együttesben kóstoltam bele igazán a művészet szépségeibe, a tánc segített megérteni egy-egy zenei, vagy képzőművészeti alkotást – emlékezik vissza a fiatal fotóművész.

– Pár éve hagyta ott a táncot a fotózás kedvéért, s máris több hazai és nemzetközi pályázaton vívott ki elismerést magának, illetve a magyar fotóművészetnek. A cserét bizonyára nem bánta meg, de hogyan kezdődött a tánchoz való “hűtlenség”?

– Az együttessel bejártuk a fél világot, s az utazások során kezdtem el fotózni. Viszonylag későn; huszonegy éves voltam, amikor először vettem a kezembe fényképezőgépet. A bátyám lepett meg egy “Zorkij”-val. Mielőtt elkattintottam az első felvételt, a könyvesboltban megvásároltam több tucat fotózásról szóló könyvet, s valamennyit áttanulmányoztam. A szakirodalom, s a világhírű fotósok képei, írásai a tanítómestereim azóta is.

– Azt mondják: az igazi, vérbeli fotós nem lép ki az ajtón fényképezőgép nélkül.

 – Így igaz. De ha mégis, akkor is “nyitott szemmel” jár, figyeli az arcokat, jele­neteket, tájakat, épületeket, vagyis képben gondolkodva lát, néz. Igyekszem fotóimon a jellemzőt megörökíteni, legyen az akár portré, akár tájkép, s arra törekszem, hagy minden egyes kockán az ember legyen je­len, még akkor is, ha nem látható.

 – A Búvár című folyó-iratnál dolgozik. A szerkesz­tőségi követelmények mennyiben segítik vagy gátolják művészi munkáját, törekvéseit?

– Szerencsés vagyok, a folyóiratnál végzett munka egyértelműen segíti elképzeléseim megvalósítását.

– A képeit saját kezűleg laborálja?

– A legfontosabbakat igen. A laboratóriumi munka külön művészet. A kép sikere ezen áll, vagy bukik. Jelenleg éppen egy szolnoki vonatkozású fotósorazaton dolgozom. Akkor még, mint a Lobogó fotóriportere részt vettem a polgári védelmi gyakorlaton. Úgy tervezem, hogy a felvételekből össze­állítok egy sorozatot, majd a képeket néző gyermekarcok­kal kiegészítem. Ha sikerül, ez lesz a következő kiállításom anyaga.

T. G.

(Szolnok Megyei Hírlap, 1979. november 23., 5. old.)