Anyámnál… Már csak a fájdalom szűnik a vergődő testben, mely lassan mozdulatlan marad… Baptista Szeretetotthon, Kiskörös, 2010. november 19.
Anyám haldoklik!
A test már készen áll. A lélek most szedelőzködik.
Hol van már a régi telt kar, amely fiát ölelte? Száraz bőrben préselődő elvékonyult csontok.
A szem néz, de már csak befelé lát. A szív lassabban ver, a vér sem áramlik többé sebesen.
Mellette a régi párna, amelynek motívumait évszázadok óta ügyes kezek varrták.
Vásárhelyből ennyi maradt.
Az emlékek is fogynak. Eltűnnek a szerelmek, a meghitt órák, a család otthona.
Az alkony sötétedik, az éjszaka visszafordíthatatlanul kúszik elő a lombok sűrűjéből.
Édesanyám! Már csak a fájdalom szűnik a vergődő testben, mely lassan mozdulatlan marad.
A világban körülötted elhalkulnak a neszek. Még érzed fiad szerető, meleg ujjainak érintését.
Üzenet ez, melyet a hűlő testben magaddal viszel. Csak gyermeked melege távozik veled.
Mint kertész keze óvja a sarjadó, védtelen palántát, fiad ereje úgy fogja körül a lelkedet.
Palástot fon megdicsőült szellemed köré, hogy ne fázz a hosszú úton,
míg egy fényesebb hazába megérkezel, ahol csillag leszel.
Ott már Te ragyogsz, hogy utat mutass majd az utánad jövőknek.
Még égre tekintő szemmel kutatok utánad, Anyám, és csakhamar érezlek.
Itt maradtál nekem, legbelül!
(Szenti Tibor “fordította” szavakra a képekben megfogalmazott érzéseimet, gondolataimat)