Anyám eltávozott… Kiskörös, 2010. november 22., 8:30
Kiskörös, 2010. november 22., 8:30
A test már készen állt. A lélek most szedelőzködött.
Hol van már a régi telt kar, amely fiait ölelte? Száraz bőrben préselődő elvékonyult csontok.
A szem lecsukódott, már csak befelé lát. A szív sem ver, a vér sem áramlik többé sebesen.
Mellette a régi párna, amelynek motívumait évszázadok óta ügyes kezek varrták.
Vásárhelyből ennyi maradt.
Az emlékek is elfogytak. Eltűntek a szerelmek, a meghitt órák, a család otthona.
Már besötétedett, az éjszaka visszafordíthatatlanul kúszott elő a lombok sűrűjéből,
a fájdalom megszűnt a vergődő testben, mely lassan mozdulatlan maradt.
Édesanyám! A világban körülötted elhalkultak a neszek. Még utoljára érezted fiad szerető, meleg ujjainak érintését.
Üzenet volt ez, melyet a hűlő testben magaddal viszel. Csak gyermeked melege távozik veled.
Mint kertész keze óvja a sarjadó, védtelen palántát, fiad ereje úgy fogja körül a lelkedet.
Palástot fon megdicsőült szellemed köré, hogy ne fázz a hosszú úton,
míg egy fényesebb hazába megérkezel, ahol csillag leszel.
Ott már Te ragyogsz, hogy utat mutass majd az utánad jövőknek.
Még égre tekintő szemmel kutatok utánad, Anyám, és csakhamar érezlek.
Itt maradtál nekem, legbelül!
Anyám meghalt
Hiszek az emberi szeretetben,
a másokért fájó rettenetben,
az anyák szívében égő vérben,
a magzatát őrző anyaméhben…
*
A távirat jött, anyám nagybeteg –
s megőriztem régi hitemet.
nem hittem el, mindig győzni láttam,
jégesőben, forró aratásban,
nem hittem el, hogy elveszíthetem! –
Tűzétől kapta tűzét a szívem. –
Kihunyhat most ez az örök máglya,
az anyaság fényes lángolása?
Vaksi ködben, zúgó jégesőben
vezettem éjjel, hogy élve érjem,
s ahogy` megláttam, eltörött a fény,
a téli hajnal sápadt üvegén.
Csókoltam arcát, ő fogta kezem,
napok óta várt rám türelmesen,
“de jó, hogy jöttél”- csordult a könnye
s a mélységből nézett könyörögve.
Mit tehetnék? – ez a vég már, láttam,
ki a vétkes ebben a vitában?
Kértem őket, évekig, jöjjenek,
a távolság nagy, nem segíthetek
s ők maradtak s feljajduló álmok
melegével védték a virágot
az almafákon – csodára vártak! –
mint a fákon a tavaszi szárak.
Csak a munka, konokul, mint régen,
meghajszoltan, túl a hetven éven,
tőlem távol, érettünk, mi végre? –
Elfáradtak, mint fának a kérge
s a téli szél a legdrágább ágat,
családfánkról letörte anyámat.
Csontos Endre
Poet.hu