Búcsúzom hát Pál apostol szavaival: “Mert ha dicsőséges az elmúlandó, sokkal inkább dicsőséges, ami megmarad”

   

Anyám hamvait, kívánsága szerint férjei mellé, a családi sírba temettük…

A sírfelirat szerint itt nyugszik id. Törzsök József (1896-1979), neje Szathmári Julianna (1898-1978), ifj. Törzsök József (1920-1981), neje Bódi Lenke (1922-2010), férje Ensel-Réső Imre (1919-2005), sógora Ensel-Réső Kálmán (1922-1992), és anyám öccse Bódi ?, (1929-200?)…

“Keressük egymást az élők között, mí­g élünk, és majd kutatni fognak bennünket a halottaink. Csak legyen elég mécsesünk a várakozáshoz…  

Nekünk a legszebbik estét
Feketeszí­nre festették
Feketeszí­nre festették…”

Kedves János Barátom!

Csatolom neked azt a történetet, amelyet édesanyád temetése után írtam meg. Nyilvánvaló, hogy nem az ő temetéséről szól, hiszen régi emlék tört fel bennem, mégis a szenvedés, az elmúlás fájdalma közös benne családoddal, és az írásban szereplő özveggyel. Ez az írás egy most készülő újabb kötetem egyik darabja.

Szerettel köszönt: Tibor bátyád.

Ajánlás:

Eifert János fotóművész barátomnak,

kinek ma temettük özvegy édesanyját.

  

NYOMORULT AZ EMBER!

 

A kápolnából kitolták a koporsót. Mögötte egy vénséges öregasszony botra támaszkodva igyekezett a halottas emberekkel lépést tartani. Két gyermeküket eltemették, a rokonok is kihaltak, vagy már nem tartották velük a kapcsolatot, így maradt magára. Fekete kendőjét mélyen a homlokára húzta. Szemének tüze üregéből régen ellobbant. A fejét sem mozgatta. Mereven ment a ravatalhoz, ahol férje feküdt.

Ilyenkor ősszel kiszámíthatatlan az időjárás. Délelőtt még bujkált a nap, de délután már megeredt az eső. Ez volt az utolsó temetés. Alkonyodott és a tócsák tükre megvakult, akár a régi üvegre kent foncsor. A pap nem beszélt sokat, nem volt kitől búcsúztatni. A holtat és feleségét nem ismerte, új volt a faluban.

Ebben a hideg, esti órában néhány kíváncsi szomszéd előkerült és jókora távolságban megálltak, nehogy részvételni kelljen. A vén csúnya lezáratta a koporsót, így elmaradt az ingyen kíváncsiság: férjét mennyire viselte meg a halál, az asszony mibe öltöztette, megborotválta-e, fog-e a kezébe bibliát, vagy pálinkával teli üveget visz magával odaátra? A pap elkezdte a kántálást, és megindult a szekérre föltett koporsó után. Mögötte botorkált az özvegy, tisztes távolságból a kíváncsiskodók lopakodtak. A hepehupákon nagyokat zörrent a koporsó és hol előre, hol hátra csúszott a nedves deszkaaljon.

– Hamarosan kiborul – kezdte az egyik kíváncsiskodó.

– Legalább meglátjuk, mi van a feje alatt, párna, vagy szeméttel tömött zacskó – így a másik.

– Fösvény volt ez mind a kettő! – Tromfolt a harmadik. – Azt sem csudálnám, ha mezítelen feküdne egy csóva szalmán.

– Nekem még mindig tartozik egy kupicával. – Szólt a következő. – Én fizettem az első kört, de nem kínálta vissza.

– Talán kellett a pénz a kurvára!

Vihogni kezdtek, mintha bálban lennének, ahol a pomádézó faluszépéről a tánc hevében leesett a rokolya. Pillanatra elhallgattak, mert a pap szigorú tekintettel feléjük nézett. Az özvegy oda sem figyelt, pedig mindent hallott. Leeresztett fejjel csoszogott a gyászkocsi után. A kátyúkat sem kerülgette, és a vízzel telt, hideg pocsolyákban időnként bokáig merült a cipője. Ment előre, dacosan, lehorgasztott fejjel, mintha ez az utolsó út nem is a férjéé, hanem az övé lenne. Kis száradt csokrot szorongatott a kezében, amely felére töredezett reszkető ujjai között.

A temető széléig, az utolsó sírsorig, ahol a gödröt kiásták, hosszú volt az út. Többen elmaradtak, csak a legvérmesebbek tartottak ki, akik valami szenzációra vártak. Úgy vélték, hogy ez a nap sem mehet el botrány nélkül, amelyről még hónapokig lehet beszélni.

Amikor a koporsót leeresztették a sírba, a pap elsőként dobott rá egy marék ázott földet és annyit mondott: „Porból vétettél, porrá leszel”. Ezután az özvegy következett. Meg-megcsúszva a sáros csapáson, a gödör szélénél megállt. Mintha imádkozott volna. A szája mozgott, de nem jött ki hang a száján. A szeméből sem folyt a könny, régen kiapadt, amikor urát évekig forgatta az ágyban, és fájó testét simogatta. A mélybe dobta a száraz virágot, féltve őrzött, legdrágább emlékét, amely emberöltővel ezelőtt a menyasszonyi csokra volt.

– Sajnálta a pénzt egy koszorúra – hallotta távolabbról.

A sírásók behányták a koporsót. Nem volt több látványosság. Csoda, vagy botrány sem fűszerezte a temetést. Mire a temetőcsősz a végén a földbe ütötte a keresztet, az atyafiak már elinaltak. A sírásók vigasztalták az asszonyt, hogy a férjét mélyre ásták, ezért „lesz itt még hely magának is!”

A köddel mérhetetlen csönd ereszkedett alá. Az özvegy utoljára maradt. Fáradtan leült a kereszt tövébe és átölelte. A felhők közül előviláglott a hold. A köd csillogó kaleidoszkópjában az elszökött napfény helyett pár percig ékeskedett. Az asszony fölnézett, és lelkében mintha hangot hallott volna: 

– Ecce homo!

 

Szenti Tibor

Hódmezővásárhely, 2010. december 11.