Csoportkép, emlékkép

Akár riportfotózásnak, dokumentarista fényképezésnek is nevezhetnénk tevékenységünket, amikor az emberi közösségről, több egyén egymáshoz tartozásáról, jellemző arcvonásainak csoportban – tehát egy jellegzetes társadalmi és környezeti viszonyban – történő megjelenéséről készítünk felvételeket. Amikor megörökítjük szeretteinket, barátainkat, ismerőseinket, lefényképezzük a tűzoltózenekart, az érettségiző gimnáziumi osztályt, a futballcsapatot, az orvos-kongresszus résztvevőit, a sportverseny győzteseit, a cserkészek csapatát, stb. – embereket, közösségeket, helyzeteket, csoportviszonyokat dokumentálunk az emlékezet számára (emlékképek).

  Eifert János: Angelus-család (2006)

A csoportkép (szó esett erről a műtermi fényképezés kapcsán is) néha egy képen belül is tovább tagozódik, kifejezve ezzel a kisebb-nagyobb alá-, fölé- és mellérendeltségeket, összetartozásokat, barátságokat, vagy éppen távolságtartást, elzárkózást. Az elrendezés során a csoport tagjai részben takarhatják egymást, az arcnak azonban mindig látszódnia kell. A karok, lábak elrendezésével egyfajta vonalvezetést javíthatunk, túlzott beállításuk azonban természetellenesen hathat. Az egyének eltérő testtartásával és ruházatával is gond szokott lenni. A szélesebb alkatú egyéneket – amennyiben nem szándékunk a csoport szélére állítva még testesebbnek mutatni – „komponáljuk” középre, a különböző testmagasságúakat pedig „takarásmentesre” állítsuk. A magam részéről mindenféleképpen az oldottabb beállításokat kedvelem, és érdekesebbnek tartom az „önszerveződő” beállásokat. Arra persze én is ügyelek, hogy a csoportot ne „kenjem fel” szorosan a háttérre, a kissé előbbre hozataluk a térbeli tagozódást is segíti. Családtagokat, baráti vacsorákon résztvevőket hagyhatjuk az asztal köré rendeződni. Közösségi munkavégzést ábrázoló képeken hagyhatjuk a munkára jellemző tárgyakat, eszközöket, állatokat is a képben. Lényeg, hogy természetesnek hasson jelenlétük. Vagy éppen a meglepő, az abszurd hangsúlyozását kívánjuk megjeleníteni? Tegyük hát, kedvünkre!

August Sander: Young Farmers (1914)                                                       Korniss Péter felvétele

 Photo: Sergey Buslenko

Páros kép, kettős portré esetében egyszerűbb a helyzet: a két ember viszonyát a kezek, vállak, arcok, testek egymáshoz kapcsolódó, egymás felé forduló, vagy éppen ellenpontos (kontrapunktáló) helyzete jellemezheti, a mosoly, az arckifejezés – amely a világnak szól – lehet őszinte, vagy erőltetett, de mindenféleképpen jellemző: hogyan akarom láttatni magamat, mit akarok megmutatni a világnak magamból, a hozzám tartozóból?

Mikor „fektetünk” embereket? Csoportfényképezés közben tevékenységünk jobbára a világítási viszonyok kihasználására, a csoport tagjainak kisebb elrendezésre szorítkozik. Kis kivételtől eltekintve, érvényesülni hagyjuk a csoport önrendeződését. Figyelembe vesszük az objektív gyújtótávolságát (ha nem fér bele a csoport, hátrébb megyünk, vagy nagyobb látószögű objektívet teszünk fényképezőgépünkbe), az adott világítást (közvetlen napsütésben kerüljük az erősen megvilágított arc kontrasztját, a fényfoltok és mély árnyékok nyugtalan keveredését, az egyenetlenül megvilágított felületet), és legfőképpen a szétszóródó figyelmet, amelyet „vezényléssel”, kis rendezéssel egyirányúvá teszünk a felvétel pillanatában. A szokásos csoportképeken az elrendezés egy-vagy több sorban, lépcsőzetesen történik. A padokon ülnek, mögöttük állnak, előtérben fekszenek az emberek. Hogy mikor „fektetünk” embereket, ez a szituációtól is függ. Politikusok találkozóján, egy szerződés aláírása után készült csoportképeknél, a vállalkozói szféra báljain készült csoportképeknél nem találkoztam első sorban fekvő emberekkel. Az iskolai futballcsapatról, az óvodai csoportról, a tűzoltó egylet tagjairól készült felvételeknél ez akár természetes is lehet. „Komoly” embereknél egy ilyen póz, „befektető” elrendezés inkább gyerekesnek hat, ezért zavaró.

  Rodcsenko: Anyám (1924)

Technikai szempontból a csoportfénykép, a páros kép, a kettős portré, amely lehet stúdió-, hivatalos-, hétköznapi-, otthoni-, szabadban vagy környezetben, beállított vagy ellesett pillanatban készült felvétel, készülhet a legkorszerűbb, legbonyolultabb, legdrágább eszközökkel, de a „menő” felszerelés mellett/helyett elbírja a legegyszerűbb, szinte már szégyellnivalón olcsó fényképezőgépet, akár az eldobható kamerát is. Miért is mondom ezt? A fotótörténet jelentős alkotásait, a kiállítási képeket, fotóalbumok legszebb darabjait tanulmányozva, családi albumokat lapozgatva arra a megállapításra jutottam, hogy a fénykép értéke, fontossága nem a technikai követelmények oldaláról fogalmazódik meg, hanem sokkal inkább az érzelmi-, tudati-, esztétikai-, történeti-, dokumentatív-, stb. szempontok a meghatározóak. Ezért van az, hogy olykor még a tudós, a kutató számára is fontosabbak a technikai tökéletlenséggel bíró fényképek, nem beszélve az ember érzelmeire ható családi, iskolai, baráti körről készült felvételekről. Ezekkel a fénykép és a befogadó viszonyára utaló megállapításaimmal – „fél lábon is lehet jól táncolni” – persze nem akarok felmenteni senkit a technikai ismeretek birtoklása alól, csupán arra kívánom felhívni a figyelmet, hogy a „kép lelke fontosabb a testénél”. A családi-, közösségi-, társadalmi-, politikai-, sport-, kulturális-, művészeti-, tudományos-, ünnepi- stb. események az egyén számára fontos momentumok, és ahol emberek a közös érdeklődés, program miatt összegyűlnek, ott rendszerint csoportkép, emlékkép is készül. Már a megörökítés ténye is – mondhatni – közösségi aktus. Ahogy már említettem, a csoportkép szereplőinek elrendezése nemcsak egyszerűen kompozíciós feladat, hanem jellemábrázolás is: a képen nemcsak maga az ember, hanem kapcsolatainak, kötődéseinek rendszere is megjelenik, beleértve a csoporton belüli erőviszonyokat, a fölé-, alá-, mellé-rendeltségeket is. Lehet, hogy a felvétel készítésének pillanataiban ezeket észre sem vesszük, ám ezek szinte automatikusan „felíródnak” a fényérzékeny anyagra, vagy digitális hordozóra.

Riportos eszközök. Ahogyan sorozatunkban már említettük, felvétel-technikai szempontból minden műtermen kívül készült eseményfelvételt riportnak nevezünk. Eszközeit illetően a gyorsan kezelhető, cserélhető objektívekkel rendelkező kisfilmes, vagy digitális, leginkább pentaprizmás, tükörreflexes fényképezőgépek használatosak, világító eszközként mozgatható fejes, irányított fényű örökvakut használva. A felvételkészítés technikai és esztétikai szabályainak ismerete mellett a pszichológia, a viselkedéstan is nagy segítségünkre lehet.

Ha elkészültek képeink, és publikálni akarjuk azokat, vegyük figyelembe a személyhez fűződő jogokat. A képmás nyilvánosságra hozatalához, kiállításra küldéséhez, a médiában való megjelentetéséhez az ábrázolt személy/ek hozzájárulása szükséges.