János Eifert - Photographer

Virág F. Éva: Eifert János titkos sikerei. A diaporáma diszkrét bája. Magyar Hírlap, 1992. február 8.

1992.02.08.-magyar-Hírla-01 1992.02.08.-magyar-Hírla-02

Magyar Hírlap, 1992. február 8. Ahogy tetszik A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA

Eifert János diaporámáiból

Eifert János megbecsült fotóművész, aki több mint két évtizede vesz részt hazai és nemzetközi tárlatokon. Számos értékes díjat mondhat a magáénak, mint például az Europa ’77 díjat, a Niépce plakette vagy a Honoris Golden Eye-t. Hat nagy tárlata volt: Szerelmem, a Tánc, Különös dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj és New York címmel. 1985 óta foglalkozik diaporámával is. Ebben a nálunk alig ismert fotóművészeti műfajban Európa legjelentősebb alkotói közé tartozik, a világon mindenütt jegyzik műveit. 1989-től a Photographic Society of America tagja. Eifert Jánossal készült interjúnk a IV. oldalon olvasható.

Eifert János titkos sikerei

A diaporáma diszkrét bája

 Nem sok olyan magyar művész akad, aki két év leforgása alatt húsz rangos nemzetközi fesztiválról huszonhét díjat hozott haza, köztük tizenöt nagydíjat, első helyet, fesztiváltrófeát és hat közönségdíjat. Eifert János fotóművész a diaporáma Európa-hírű alkotója, de nem hogy műveinek sikereiről, még magukról a művekről sem sokat tud a hazai közvélemény.

 Mi tagadás, én sem ismertem a nagy sikerű kompozíciók közül egyet sem. Mentségemre szólva, nem jártam mostanában sem Franciaországban, sem Ausztráliában, sem Belgiumban. Az egyetlen hely, ahol manapság Ma­gyarországon láthatóak Eifert János diaporámái, az a művész műterme… A Helyzetjelentés tárgyilagos lírája, a Tűztánc sodró erejű hangulata kellő magyarázat a nemzetközi fesztiválsike­rekre.

—   A zsűrik döntése mindig az adott pillanat hangulatától függ, a díj szerintem arra való, hogy az embert ösztönözze komolyabban venni a munkáját — mondja Eifert János.—Persze, a díjak adnak némi kárpótlást. is a sok-sok erőfeszítésért. Meg – és nem sértődöttségből mondom – a hihetetlen közömbösségért is, amelyet az ember itthon tapasztal. Tudom, hogy a közönségnek kisebb gondja is na­gyobb, mint a diaporáma, de hogy a szakmabeliek is érdektelenek, az na­gyon fájdalmas. Irigykedő megjegyzé­seket, gratulációt ugyan kapok, de a pályatársak közül összesen hárman mondták, hogy annyit hallottak már a munkáimról, szeretnék valahogy megnézni. Lehet, hogy ez a „valahogy” a kulcskérdés… A diaporámának mifelénk nincs nyilvánossága. Ez most kortünet nálunk, és na­gyon remélem, hogy ha enyhülnek az anyagi gondok, újrarendeződnek az értékviszonyok, másképpen lesz. Addigra majd rájönnek az emberek, hogy – mondjuk – szép autót gyártani, ahhoz kultúra kell, amelynek, a többi művészeti ág mellett, a fotóművészet is részese. A művészetek fontosságáról tudomást nem venni, valószínűleg csak olyan szorult gazdasági helyzetben lehetséges, mint amiben most élünk. Legutóbb Münchenben, a Multimédia fesztiválon ámultam az ér­deklődésen, amely megtöltötte a ren­dezvény hatalmas csarnokát, annak ellenére, hogy a belépődíj elég borsos összegű – három napra 70 márka – volt…

— Mégsem valószínű, hogy a diapo­ráma a mostani helyzet áldozata. Soha-sem volt igazán előtérben.

— Ennek sokféle oka van. Talán már maga az elnevezés is, amelyet a franciából minden honosítás nélkül vettek át. A diaporáma a fotóművé­szet egyik műfaja, sajátos megjelenítési eszközökkel. A képeket – hang kísé­retében – vászonra kell vetíteni, áttűnéses technikával, két vagy több géppel. A világkiállításokon 125 Ko­dak vetítő, több mezőre, hatalmas vásznakra vetít… Akkor már multiví­ziónak, multiimage-nak nevezik.

— Ön milyen magyar nevet adott volna a műfajnak?

—   Adtam is, mert a diaporáma műsoraimat — saját stílusomból kö­vetkezően — kép-hang-színháznak, képszínháznak nevezem.

— Amíg a műsorát néztem, az ju­tott eszembe, hogy vajon költő akart len-ni, mielőtt fotós lett volna? Nekem úgy tűnt, ezek a diaporámák a költészethez állnak a legközelebb.

—  Nem jár messze az igazságtól. A diaporámának különféle kategóriái vannak, mindegyik másféle benyo­mást tesz a közönségre. Jellegük sze­rint szervezzük látvánnyá a diaporá­mákat alkotó fényképeket. Az a jelképrendszeren keresztül kialakított költői nyelv, amely a képeimre jellem­ző, meghatározza az én diaporámáim stílusát is. Az állóképek szaggatottsága egé­szen sajátossá teszi a diaporáma költésze­tét. Talán emiatt rajonganak érte azok, akik szerte a világban kedvelik.

–      A kiállítások rendezésekor is úgy rendelik egymáshoz a képeket, ahogy a kiállítás tematikája és a kiállí­tás rendezője a kompozíciót megkí­vánja. Egy dinamikusan jobbra futó kép után nem lehet ugyanezt a formai jegyet megismétlő fotográfiát felakasz­tani, és nagy szükség lehet a kevésbé jelentős felvételekre is. A jó kiállítás nem egyszerűen jó képekből áll, mert a sok jó kép együtt még kiadhat egy rossz tárlatot… Szerkeszteni kell. A diaporáma összeállításakor a szerkesz­tés, a dramaturgiai gondolkodás alap-vető fontosságúvá válik, hiszen itt a nézőnek nincs meg a szabadsága a lát­vány szelektálására. Én döntöm el, hogy mi kap hangsúlyt, mit meddig láthat, és mi az, amit előbb, vagy utóbb néz… Ráadásul a diaporáma a látványon kívül a hanggal is hat, álta­lában zenével (néha zörejekkel), amellyel nagyon szoros kompozíciós egységben kell lennie. A néző számára meg van határozva, hogy mit lát és mit hall. Ez általában többéves gon­dolkodás eredménye. A Tűztánc négy és fél perc, de két évig készült. No, nem éjjel-nappal, csak minden szabad időmben. Meg kellett szervezni a hely-színt, a több száz gyertyát, a modelle­ket… Kutatnom kellett a zene után is. Manuel de Falla Bűvös szerelem című balettzenéjének egyik tételét akartam felhasználni, de nagyon nehezen talál­tam rá a lemezre.

— A zenét mindig saját maga válo­gatja?

— Igen, magam böngészek addig, amíg a megfelelő zenére nem találok. Általában én is állítom össze. Ha na­gyon bonyolult átúsztatásokat, zenei montázsokat követel a téma, akkor se­gítségül hívom a televízió egyik kitűnő hangmérnökét, Bányai Gábort. A vá­gási pontok összeillesztése nagyon gondos munkát kíván, komoly szakér­telmet igényel.

— Az már kiderült, hogy állandó fó­ruma nincs a diaporámának Magyaror­szágon. Akkor vajon hol tájékozódhatnak azok, akik érdeklődnek a műfaj iránt, netán akik művelik?

—      Ha valakinek erre van igénye, sajnos, csak külföldön elégítheti ki, Bécsben, Grazban, Párizsban, Mün­chenben vagy Epinalban… Nemcsak a nagy fesztiválokon, hanem a hétköznapokon is, például a televízióban. A televízióban néha nálunk is felhasz­nálnak diaporáma-részleteket, de ko­rántsem annyit és annyiszor, mint amennyit máshol. Pedig a diaporáma a maga néhány percnyi időtartamá­val szinte kínálja magát a műsorszü­netekre.

— Tudomásom szerint a világban reklámcélokra is szívesen alkalmazzák.

—      Nyilván ízlés kérdése, hogy hol tartják hatásosnak, hol idegenkednek tőle. Ott, ahol a szokásos reklámhor­dozók iránt már elfásult a nagyközön­ség, kétségtelenül felfrissíti a tévéhir­detéseket. Nálunk még nemigen al­kalmazzák.

—      Ezek az ön Európa-szerte sikeres művei nagyon munka- és anyagigé­nyesek. Kap valamilyen támogatást valahonnan, valakitől? Vagy a feszti­váldíjak fedezik a költségeit?

— Nincs támogatóm, de ez nem meglepő. Nálunk a művészeti mece­natúra még nagyon-nagyon nehézkes. A diaporámát a profik sem tudják profi körülmények között művelni. Dozvald János barátom, kitűnő fotóművész, aki valóban világszínvonalon műveli a diaporámát és erre tette föl az életét, nem tud Magyarországon megélni. Egyetlen megrendelést sem kapott. Kénytelen a munkaerejét eladni külföldre. A fesztiválok díjai elsősorban erkölcsi haszonnal járnak: egy serleg vagy egy váza aligha tekinthető másnak… Persze, volt, ahol nagydíj gyanánt egy Kodak vetítőt nyertem, vagy olyan összegű pénzdíjat, ami ele­gendő a következő fesztiválok nevezé­sére.

—  Ezek szerint ön sem a művészetéből él?

—  A fényképezésből élek. A dia­poráma „úri passzió”, ami pénzt visz, nem hoz… De azért hasznát veszem a hétköznapokon is: a dramaturgiai lá­tásmód, amelyet a diaporáma erősített meg bennem, segít a színvonalasabb képszerkesztői munkában.

VIRÁG F. ÉVA