Támavadászat a játszótéren: Dancs Ádám, Sármay Bernadett, Fehér  Marcell, Szegő Diána, Vécsey Krisztián, Pocsaji Tirca, Zsiborás Zalán (Eifert János felvétele)

  

TeÉrted Akadémia, Nézni-Látni fotóiskola – Budapest, 2011. február 14.

Az első csoporttal kimegyünk fényképezni a szabadba, de a hideg miatt visszamenekülünk, és a tanteremben folytatjuk a “személyfényképezést”. Előtte Gajdov Géza grafikus emlékkiállítását járjuk körbe, és a grafika és a fotó közti hasonlóságokról és különbözőségekről beszélgetünk. A kiállítás ismertetője egy idézettel kezdődik, utalva a művész ars poeticájára: „Élni tudni annyi, mint röhögni a halálon, s meghalni a röhögéstől” – Boris Vian. A dolgozatokról is szó esik, segédanyagként ajánlom hallgatóimnak az alábbiakat, a “KÉPÍRÁS. NÉZNI-LÁTNI FOTÓAKADÉMIA” című, készülő könyvem egyik részletét. A második csoporttal a műtermemben “gyakorlatozunk”, és a kép közzétételéről, azon belül a kiállítási képek installációjáról esik szó. Ennek szellemében “gyakorlatozunk”,  és a paszpartuzást, keretezést saját kezünkkel próbáljuk ki. Csoda történik, hiszen a karton vágása, léckeretek fűrészelése közben senki nem vágja meg a kezét.  (Eifert János és Vécsey Krisztián felvételei)

   

  

  

Eifert János

Új nézőpontból AZ EMBER KÉPE 01.

 Az ember a művészetek örök témája, több mint másfél évszázada a fotóművészeté is. Az emberábrázolás – régi szakkönyvekben: személyfényképezés – a leggazdagabb, a legösszetettebb, a legnagyobb felkészültséget igénylő területe (és nem műfaja!) a fotográfiának. Ha a portrétól az eseményfotóig, az épp megszülető csecsemőtől az élet utolsó pillanatait szenvedő haldoklóig, a víz alá merülő könnyűbúvártól a Holdra lépő asztronautáig a fényképezhető témákat vesszük sorra, alighanem a személyfényképezés a legmegrendítőbb kísérlet a megőrizhetetlen megőrzésére, ugyanis az ember mulandóságával dacol.

 

A fotográfia hitelessége

A fotográfus nemcsak az ember arcát, fizikai értelemben is letapogatható képmását akarja megörökíteni a mesterség-művészet eszközeivel, hanem a lelkét is. Nemcsak mozdulatait, formáját (hogy néz ki?), hanem a lényét, jellemét (milyen?) is. Hiába akarja azonban, ehhez nem elég pusztán az ügyes „gép”, a drága pénzen megvásárolható eszköz, a technikai és esztétikai ismeretek ügyes kezelése: a lélektan, a művészeti anatómiai ismeretek, a látszati-esztétikai, formai kérdések kezelése mellett szükség arra az érzékenységre, amely a fotográfus személyiségéből fakad. Csak az empatikus egyéniség tud kapcsolatot teremteni másokkal, amely nélkül igazi személyiségábrázolás, portré nem készülhet. A képet készítő, és a képpel dolgozó szakemberek – fotográfusok, szerkesztők, művészettörténészek, stb. – mondják, hogy a különösen kényes “szépítési” határokon belül a felvétel akkor jó, ha a külsőségekkel a belső tartalmat, a személyiség megörökítését szolgáljuk. A „képolvasó” – a képet befogadó kiállítás-látogató, újságolvasó, családi albumot lapozó, stb. – általában nem minősít, nem kategorizál, és nem mérlegeli „hivatalból” a kép technikai és esztétikai paramétereit, hanem egyszerűen „képolvas”, vagyis szubjektív/objektív módon kiszippantja a képi információkat, agyában feldolgozza és eltárolja azokat. A „képíró” felelőssége, hogy az általa készített kép technikailag tökéletes, tartalmi szempontból pedig hiteles legyen. A kép mondanivalója, igazságtartalma – a fénykép legendás hitelessége – legalább annyira fontos tehát, mint formai, technikai megjelenítése. A dadogva, nyögve kiejtett igaz szavak ugyan ezerszer értékesebbek, mint a „sima nyelvvel cakkozott”, szépen formázott mondatok hazugságai, érzelmileg, gondolatilag viszont kevésbé hatásosak. Régi megfogalmazás, amely a fotográfiára is érvényes: a jó mű formai és tartalmi szempontból egységes. Ez még a legköznapibb, belső használatra szánt családi fotókra is érvényes, nemhogy a nagy nyilvánosság előtt bemutatandókra.

Arckép vagy képmás, portré

Az ember megmutatásának (emberábrázolás, személyfényképezés: mily száraz kifejezések!) elméletileg két elkülönülő műfaja van: arckép vagy képmás, amely csak külsőségekkel fogalmaz (lehet egész alakos felvétel is, több személyt is ábrázolhat, vagy szűkebb kivágásokat mutathat); portré, ahol a kép, az egész ember belső tartalmát, személyiségét tükrözi. Hogy a témánkban előre haladjunk, vissza kell tekintenünk a „portréművészet” történetére.

Morzsányi művészettörténet

Arisztotelész (hát kit is idézhetnék?) háromféle arcképet különböztetett meg: az idealizált, a naturalista és a szatirikus portrét. A görög művészek azonban a puszta hasonlóságon túl már pszichológiai jellemzésre is törekedtek.

A keresztény vallás a lelket tartotta fontosabbnak a porhüvelynél, ezért évszázadokon át szinte mellőzte a portréműfajt. Csak a reneszánszban a humanista és klasszikus eszmények újjászületése nyomán támadt fel a portréfestészet, magabiztos öntudattal kiteljesedve. Változatos stílusú portrék születtek, a szinte fényképszerűen hű németalföldi realizmustól az itáliai mesterek megszépítő idealizmusáig, amelyben viszont a méltóság és az illem volt a művészi hűség alaptétele. Leonardo (Mona Lisa, 1503 körül), Rubens (Susanna Lunden portréja, 1622 körül) az emberi arckifejezés tónusaival és változatainak megragadásával kísérletezett, és meghitt, közvetlen formában, érzelemteli kifejezéssel örökítették meg a hozzájuk közelállókat. A kötetlen ábrázolás mellett megjelent a hivatalos, az állami portré, amikor is az ábrázolt személyt didaktikus jelleggel, nyilvánvaló célzatossággal, hivatali jelvényeivel együtt örökítették meg úgy, hogy testtartása, és a háttér is rangját fejezze ki. David klasszicista Napóleon-portréja például tökéletesen kielégítette a modell elvárásait, ugyanis a császár azt igényelte, hogy a nagy emberek portréi magát a nagyságot örökítsék meg – eme „artistica licencia” ellenkező végletét éppenséggel a karikaturisták képviselik (Pl. Gillray: Dühöngő őrült, 1805).

A 20. század – többek között a fényképezés elterjedésének, erőteljes hatásának köszönhetően – újfajta változásokat hozott, többek között olyan formai kísérleteket, amelyek funkciója szinte alig különbözik a csendélettől. Picasso (Akt karosszékben, 1923) és Braque (Férfi gitárral, 1911) kubista képein a modell és a művész örök harcában a művész győz. Az alakokat ízekre szedik, aztán a részekből újraalkotják, eközben könyörtelenül nyelik el a modell egyéniségét. Az expresszionista portré a fényképpel szemben egy másik lehetőséget kínál: a torzítások segítségével az ember szélsőséges tulajdonságait ragadja meg – példa rá Otto Dix 1926-ban készült képe Sylvia von Harden német újságírónőről, akinek vonásait a könyörtelen cinizmus és korunk magánya torzítja el.

Test és lélek fény útján való megörökíttetése

Hiszen láthatjuk: a test és lélek fény útján való megörökíttetése régi vágya az emberiségnek. Az ősember barlangjaiban a tűz körül táncolók sziluettjét – széndarabkák segítségével – felrajzolták a sziklafalakra. Az alkimisták, akik megfigyelték, hogy a fény megfeketíti a „szaruezüstöt”, alakokat, tárgyakat próbáltak rögzíteni. Ibn al Haitan arab természettudós, aki a 11. században „Az elsötétülés alakjáról” című munkájában a nap és a holdfogyatkozással kapcsolatban említi a camera obscurában fordítottan megjelenő képet, már az ember megörökítéséről ábrándozott. Még sokáig kellett várni arra, hogy megszülessenek a „fény által rögzített kép” feltalálói: a francia Joseph Nicéphore Nièpce (1765-1833), akinek a világon elsőként sikerült maradandó fényképet előállítania, és Louis Jacques-Mandé Daguerre (1787-1851), aki az első, széles körben elterjedt fényképészeti eljárást kidolgozta. François Dominique Arago (1786-1853), korának elismert fizikusa és csillagásza – francia parlamenti képviselő – a Tudományos és Képzőművészeti Akadémia 1839. augusztus 19.-i együttes ülésén ismertette Daguerre találmányát, melynek világszabadalmát a francia állam megvásárolta és a világnak felajánlotta, lehetővé téve a fotográfia gyors elterjedését. Sokan – elsősorban az angolok – Fox Talbot (1800-1877) nevét teszik az első helyre, aki ugyanezen évben jelentette be találmányát, a kalotypiának elnevezett negatív-pozitív eljárást. Nevéhez fűződik a világ első fotográfiai könyve is (The Pencil of Nature), amelyet 1844-46 között saját fényképeivel jelentette meg. Folytathatnánk a sort – köztük magyarokkal is: Petzval József, George Eastmann, Oscar Barnack, Ernst Leitz, August és Louis Lumiére, Valentin Linhof, Riszdorfer Ödön, Mihályi József, Edwin H. Land, Victor Hasselblad, Asahi Kogak, Takachiro Seisakusho, Gábor Dénes és mások felfedezéseinek, találmányainak, újításainak köszönhető a fényképezés gyors elterjedése, a fotótechnika fejlődésének szédületes tempója, amely aztán a mindent átalakító kisfilmtől a modern, nagy fényerejű objektívek megjelenésén, a korszerű világítástechnikán keresztül a digitális technikáig gyors és eredményes utat járt be. Tudjuk, milyen küzdelmek árán, de szerencsésen túljutva az önmeghatározásáért folytatott harcon, manapság a kortárs művészetben a fénykép esztétikai státusát senki nem vitatja. A társadalom – más művészetekhez hasonlóan – mára már elfogadja a fotóművészetet, elismeri a fotográfusok teljesítményét, és az általuk létrehozott értékek ugyanúgy beépülnek a nemzeti és egyetemes kultúrába, mint azoké. A fényképezés teljes mértékben jelen van mindennapjainkban, a meghitt pillanatoktól a sorsfordító történelmi helyzetekig életünk minden mozzanata, arcunk minden rezzenése fényérzékeny anyagra rögzül. Mint megörökítők, vagy megörökítettek, ennek a „kép-világnak” mindannyian részesei vagyunk, életstílusunkká vált.

Nem a formát, hanem a személyiséget hangsúlyozzuk

A képen az ember személyiségét kell megmutatni, és nem azt, hogy milyen virtuózan bánunk eszközeinkkel. Beállítás közben, vagy a modell „önbeállása” során szinte adódik, hogy a meglévő világítási viszonyokhoz alkalmazkodnunk, vagy segédfényeket használunk. Maga a rendezés, az ábrázolni kívánt személy beállítása – amennyiben szükséges – nemcsak a környezetbe való behelyezést, hanem a képelemek (kompozíciós elemek) térbehelyezését, a fény- és árnyék-viszonyokba történő szervezését is jelenti. Mindig az arcot, az alakot, a viselkedést figyeljük, és szinte érezzük, milyen mértékben szükséges a beavatkozás, a segédfények használata. Egy kemény oldalfényt, zavarónak tűnő szembe-fényt (Gegenlicht), mély árnyékot az arcon, az alak sziluetthatását – amely esetleg technikai szempontból helytelen világításnak tűnik – ne próbáljuk mindenáron eltüntetni, hiszen lehet, hogy az „agyonvilágítással” éppen a kép hitelességét hamisítjuk meg. A fények-árnyékok, a színek és tónusok „keverése” mellett más képalakító, kompozíciós eszközök is állnak rendelkezésünkre. Az éles és életlen felületek arányának meghatározása, a háttér és előtér tagolása, a kompozíciós elemek és a főtéma térbehelyezése, a perspektíva kezelése, a relatív hosszú idővel történő expozíció következményeként jelentkező bemozdulásos életlenség, stb. a térben és időben zajló esemény pillanatának birtokbavételét, annak egy más időtengelyen történő „végtelenített futását” segíti. Susan Sontag írta: „A fénykép nemcsak egy valótlan múlt birtokának érzetét adja, hanem hozzásegíti az embereket egy olyan tér birtokbavételéhez, amelyben bizonytalanul érzik magukat.”  Azért a pillanatért, amelyet a fotográfus kiragad az idő végtelenjéből, és az általa megörökített személy jellemzőként felmutat, nagy felelősség terheli. Karl Pawek is állítja: „a kamera egy pillanatot rögzít. Ebben, egymagában is jókora adag önkény búvik meg. Hol van az a pillanat, amikor valaki valóban olyan, amilyennek mindig is látszani szeretne! Mert a fénykép azt a „pillanat”-ot esetleg évtizedekig mutogatja majd mindenfelé. A fényképezőgépnek az a specialitása, hogy egzisztencia darabkáit, a történelem darabkáit pillangóként szúrja fel gombostűvégre, és kebelezi be gyűjteményébe, s ez által lehetetlenné teszi a múlt „leküzdését”, likvidálását, amire pedig időnként mindenkinek szüksége van. De hová jutunk, ha már semmit sem szabad elfelejteni!”

Gyűlölök minden kamerát

A képet tehát, amelyet ösztönösen, vagy tudatosan alakítunk olyanná, amilyenné képességeink, adottságaink engedik, mesterségünk-művészetünk eszközével, fényképezőgépünkkel készítjük.  Igyekszünk túltenni magunkat rajta, és annak princípiumain. Richard Avedon azt mondja: „Gyűlölök minden kamerát, csak akadályoznak… Azt szeretném, ha kizárólag a szemeimmel, a saját szemeimmel tudnék alkotni.” És Alexander Liebermann hisz abban, hogy a kamera teljes mértékben alá van rendelve a szellemi folyamatnak: „Egy kép létrejöttekor van egy rövidke pillanat, amikor a fényképész megfeledkezik a kamera létezéséről, elfelejti, hogy egy hideg, csalafinta gépezet választja el tárgyától… Ez a „láthatatlanná válás” az alkotói pillanatban egyike a kamera csodával határos sajátosságainak. Nem csak az eszköz, a szerszám válik láthatatlanná és magának a művésznek egy részévé; hanem felveszi az inspiráció pillanatát is, és meg is örökíti.” Nincs mit hozzátennem: a tehetség – ha van – velünk születik, a képességeinket pedig ki kell bontakoztatnunk gyakorlással, munkával, a szakmai ismeretek magas szintű elsajátításával. Eszközeink a megfigyelés, elemzés, és a gyakorlat során válnak segítőtársunkká.

(Megjelent a ZOOM Magazin 2005.  február-márciusi számában)