Eifert János nyári fotós mesterkurzus – 6 témában: 01. A fotográfia alapjai, 02. Riport-, 03. Portré-, 04. Akt-, 05. Tárgy-, 06. Városi fotózás.    http://fotosworkshop.hu/eifert-janos-nyari-mesterkurzus/

Mai témánk a RIPORTFÉNYKÉPEZÉS  –  10:00 – 17:00

– Gyakorlati foglalkozás előtt elmélet: etika, engedélyek, hozzájárulások. – Külső helyszín: Fény utcai piac – Az elkészült képek letöltése, válogatása, kiértékelése

Jó kis csapattal – Baki Zsombor, Bora Bogi, Dajka Margit, Jáger Adrienn, Kiss Marianna, Pozsár Erika, Simony Tamás és Zács Ágoston – ismerkedtünk a  riportfényképezéssel. Kelko Niki jól előkészítette a “terepet”, megszerezte a szükséges engedélyeket, egyeztetett. A váratlan helyzetek, találkozások azonban színesítették témáinkat, gazdagították tapasztalatainkat.

  

   

   

Gondterhelt nyugdíjas

Egy kis elmélet: mi a riportfényképezés?

 A riport a „legfotószerűbb” műfaja a fényképezésnek 

Nézzük például a riport- és dokumentarista fényképezést, a fotóművészetnek éppen a legfotószerűbb, megjelenési lehetőségeit tekintve leginkább a sajtóhoz kapcsolódó műfaját. Vannak elméleti szakemberek, akik a riportot nem tekintik önálló műfajnak, hanem az alkalmazott fotográfiához sorolják. A zavart fokozhatja az is, hogy a fotóriporterek között is vannak meghatározó személyiségek, akik maguk sem gondolják fotóművészetnek műfajukat, sőt a „művészkedés” bármiféle megjelenését is test idegennek érzik. Maga a szó angol eredetű (report = jelentés), és jellegzetesen újságírói műfajt jelöl. Az írott riport (amely semmiféleképpen nem tudósítás, interjú, portré, publicisztika vagy útleírás) Faragó Vilmos meghatározása szerint „érdekes esemény vagy állapot felfedező bemutatása az eleven leírás és a társadalmi oknyomozás módszereivel”.  Ha a riport fajtáit nézzük, akkor láthatjuk, hogy az újságíró szakma számon tart például bűnügyi-, mezőgazdasági-, színházi-, úti- és sportriportot, sőt, akár a helyszínek alapján, vagy az élet valamelyik területéről elnevezve, még jó néhányat. Miért ne lehetne párhuzamot vonni az írott és a fényképezett riport között? Abban általában mindenki megegyezik, hogy az a riport, amely valamely formában – akár áttételesen is – nem eseményről, eseményből születik, nem is igazán riport. Az angolszász nyelvterületen csak a nálunk tényfeltáró riportnak nevezett műfaj mutat hasonlóságot a mi riportunkkal. Az interjú, a tudósítás, a kommentár értelmezésében nincs, vagy alig van különbség, a riport azonban fejlődésében, változatainak létrejöttében sokkal inkább magán viseli azokat a társadalmi-politikai körülményeket, amelyek közt megjelent, azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésének szándéka világra hozta és formálta. Megjegyezendő, hogy Magyarországon a riport az írók által is szívesen művelt műfaj volt, s ez a tény, illetve gyakorlat nemcsak a sajtóra, hanem az irodalomra is hatott. Nyilván hatott a fotográfiára is. Mégsem vehetjük át kész sablonokkal az írott sajtó műfaji meghatározásait, hiszen a „képnyelv” lényegesen különbözik a beszélt nyelvtől, ez is, az is más eszközöket, és leírásokat tartalmaz. Nekem legjobban egy harmadik megközelítés tetszik, mi szerint a riport dinamikus emberábrázolás.

A riportfotó hitelét éppen a fénykép igazmondása adja

Elméleti síkon bárhogy is fogalmazunk, bármelyik magasságra, polcra helyezzük a fotóriport műfaját, tényként állapíthatjuk meg, hogy művelői közül a fotóművészet legmeghatározóbb, legnagyszerűbb és legismertebb alakjait tartjuk számon, világszerte. Ennek igazolására elég, ha csak magyarokat említek – Balogh Rudolf (1879-1944), Brassaï (1889-1984), Escher Károly (1890-1966), André Kertész (1894-1985), Robert Capa (1913-1954), Paul Almásy (1906-2003), Gink Károly (1922-2002), Bojár Sándor (1914-2000), a ma élők közül Balla Demeter, Bánhalmi János, Bánkuti András, Benkő Imre, Dezső Tamás, Fábry Péter, Friedmann Endre, Gárdi Balázs, Habik Csaba, Hemző Károly, Honéczy Barnabás, Horváth Dávid, Keleti Éva, Korniss Péter, Markovics Ferenc, Molnár Edit, Pólya Zoltán, Révész Tamás, Soós Lajos, Sopronyi Gyula, Szabó Barnabás, Szalay Zoltán, Szebeni András, Walter Péter. Talán túl hosszúnak tűnik e felsorolás, de higgyék el, sok arra érdemes név még így is kimaradt.

Munkájuk – a fotóriporter munkája – állandó szellemi és technikai készenlétet igényel. Ott kell lenni időben, ahol valami történik. Az események megörökítésénél nem lehet hazudni. Montázsnak, utólagos manipulálásnak helye nincs. Bármiféle utólagos beavatkozás, technikai trükk hiteltelenséget jelent. A riportfotó hitelét éppen a fénykép igazmondása adja.

 

Technikai és esztétikai szabályok, jogi ismeretek

Felvétel-technikai szempontból minden műtermen kívül készült eseményfelvételt riportnak nevezünk. Eszközeit illetően a gyorsan kezelhető, cserélhető objektívekkel rendelkező kisfilmes, vagy digitális, leginkább pentaprizmás, tükörreflexes fényképezőgépek használatosak, világító eszközként mozgatható fejes, irányított fényű örökvakut használva. Az emberi élet fontosabb pillanatai, a társadalmi események, a politikai riportázs, a sport-, természet-, divatfényképezés, az utazás, a táj, a művészetek, a színpadi pillanatok, életünk számos területe az eseményfényképezés kapcsán örökíthető meg. Technikai és esztétikai szabályai mellett különböző jogszabályokat, a személyhez fűződő jogokat, szerzői jogokkal kapcsolatos rendeleteket, és a munkaköri kötelesség körében készített felvételek szabályait is meg kell ismernünk. A képmás nyilvánosságra hozatalához, kiállításra küldéséhez, a médiában való megjelentetéséhez az ábrázolt személy hozzájárulása szükséges. Tömegfelvétel közzétételéhez nem szükséges s szereplők hozzájárulása, csak akkor, ha a kiemelt személy nem nyilvános szereplő.

Személyfényképezés természetes környezetben

Amikor fényképezünk, érzelmileg a helyzet befolyása alatt működünk, és hogy a fontosnak tartott pillanatot ne szalasszuk el, gyorsan kell cselekednünk. Előtte és utána viszont gondolkodunk. Kérdéseink és kétségeink vannak. Miért fényképezünk? Mit akarunk megragadni az arckifejezésben, az emberi pillanatokban? Hogyan érzékeltessük az ember és környezete viszonyát? Mit akarunk mondani mások számára? Hogyan kódoljuk a kép üzenetét, hogy az mélyre hatolva, túlmutasson a felszínen? Hogy ne csak a látványt, a felszínt, hanem a mélységet is megmutathassuk. Ha választ kaptunk saját kérdéseinkre, a hogyan, mivel, miként már csak technikai kérdés csupán.

 A személyiség jellemzésére a természetes környezetben, az ember életének és munkájának megszokott körülményei között készített felvételek a legalkalmasabbak. Miért is? A fényképezendő személyt a számára idegen környezet, az életből kiszakított körülmények – minden fáradozásunk ellenére – gátlásossá, merevvé, félszeggé teszik, és legkevésbé képes kameránk előtt természetesen viselkedni. Hogy az életszerűség ne hiányozzon képünkből, a megszokott környezetben, otthoni- vagy munkahelyi szituációban, illetve szabadidős tevékenységében, a szabadban fényképezzük őt. Természetesen műtermi körülmények között is készülhetnek jó portrék, remek csoportképek, ám azáltal, hogy az emberre olyannyira jellemző tárgyi, szellemi és társadalmi környezet, a természet (nemcsak háziállatai) ki van rekesztve, igazi „jellemrajz” nem, helyette inkább csak „leíró” kép születik.

 Fényképezés szabadban, természetes fényben

A szabadban, a külső terekben az ember természetesebben mozog, ugyanúgy a fotográfus is. Nincs kötve lámpákhoz, mesterséges fényforrásokhoz, nem bukdácsol kábeleken, kellékeken át, életszerűbbek a feltételek, de a megörökített pillanatok is. A külső, nappali felvételeknél a világítást maga a nap adja: irányát, jellegét, színét, a fénykontrasztot, a fényhatásokat, a fények és árnyékok viszonyát leginkább az évszak, napszak, az időpont és az időjárás határozza meg.

A különböző napszakok, a napállás más-más lehetőségeket kínál. Nem mindig tudjuk a fényképezés irányát, nézőpontját és főleg időpontját optimálisan megválasztani, ám ez nem jelenti a fotográfus végtelen kiszolgáltatottságát. Kis elfordulásokkal, apró trükkökkel elérhetjük, hogy az adott fényviszonyok jól használhatóak legyenek. Az unalmas, javíthatatlannak tűnő lapos világítást (a fényképezőgép mögül sütő napot) kis elfordulással, átrendezéssel könnyedén „megjavíthatjuk”. Az oldalról jövő fény jobban hangsúlyozza az alak formáját, az arc felületét. Rendezzük helyzetünket, modellünket úgy, hogy ez érvényesüljön. A szemből jövő fény a sziluettet, a hajkoronát emeli ki. A mély árnyékok természetes derítésére a környezet világos tónusú tárgyai, fehér falfelületei kiválóan alkalmasak. Használhatunk derítőlapot, villanófényt is, ügyelve arra, hogy „túlderítéssel” ne változtassuk meg a természetes fény-árnyék viszonyokat. Napsütéses időben, déli órákban mély orrárnyékok, beesett szemek jelennek meg az arcon, a magas UV-sugárzás pedig „bekékíti” a bőr színét. Ilyenkor fohászkodunk, és egy-egy felhő lehet „mentőangyalunk”. Ha jön, használjuk ki gyorsan az Isten kegyelméből odarendelt finom, szórt fényt. De ha nincs felhő, vonuljunk árnyékba, fedett környezetbe. Persze a környezet reflexei (festett falak, erős zöld növényzet) okozhatnak az arcon előnytelen színeltolódást. Ilyen esetekben meleg színű felülettel, aranyfóliával bevont derítőlappal, vagy színszűrővel (pl. warm filter) finoman ellensúlyozhatjuk ezeket, ám a túlderítés (túlszínezés) csak különleges hatás érdekében „megengedett”. A lemenő nap sugarai hosszú árnyékokat, meleg-puha színeket adnak. Ha tehetjük, használjuk ki ennek lehetőségét, és ne próbáljuk kiszűrni a túl sok sárgát, vöröset. A hangulatot ölhetjük meg ez által.

 

A kertész keze / Hand of the Gardener (Tarnaméra, Hungary 1978)