A láttatás művészete: Csak egy kicsit másképp. Lennert Géza fotográfiái a Kerengő Galériában / Just a little bit differently. Photographies of Géza Lennert in Kerengő Gallery – Budapest, 2011. szeptember 5 – október 2.
Képek a kiállításmegnyitóról (Kapusy György, Juhász László, Branislav Brkić és Eifert János felvételei)
A láttatás művészete: Csak egy kicsit másképp. Lennert Géza fotográfiái a Kerengő Galériában / Just a little bit differently. Photographies of Géza Lennert in Kerengő Gallery – Budapest, 2011. szeptember 5 – október 2. Megnyitó szeptember 5-én (hétfőn) 18:00 órakor.
Lennert Géza legfiatalabbként szerezte meg a fotóművész címet az egykori Jugoszlávia területén. Munkáját az elismerés nem zárta valamiféle fotográfiai „akadémizmus” keretei közé, hanem fölszabadította alkotói kreativitását, ösztönözte kísérletező kedvét. Technikáját és tematikáját tekintve eleve sokoldalú művész, aki folyton a hazai és nemzetközi fotós tapasztalatok meghaladására törekedett. Kiállítása a több mint négy évtizeden átívelő munkásságának néhány ilyen korábbi és mai kísérletező-újító szegmensét szemlélteti. Szűkebb pátriája, a Vajdaság területén a legelsők között kezdett víz alatti fotókat készíteni, még jóval a fényképezés digitális éráját megelőzően. A korban divatos, hangsúlyos szociofotók, az urbánus világ elidegenedését megjelenítő kompozíciók, markáns jellemrajzokat ábrázoló portrék, a mindig népszerű aktok képi világa mellett egy teljesen új közeget és az előbbiektől merőben eltérő hangulatot fedezett fel: az őstermészet és az ember egykori, ma is óhajtott harmóniáját. Emellett a fotóst próbára tevő kihívást is, hiszen a fény másképpen működik a víz alatt, más a fizikája, mint a levegőben.
Ugyanakkor az emberi test is eltérő módon viselkedik ebben a közegben, ráadásul modellbeállításról szó se lehet, legyen az akár a tenger élőlénye, akár a víz alatti világ felfedezője, illetve az emberi test és a környezet szépségét akcidentális kompozícióban megjelenítő nő a tenger vizében.
Az emberi test volt leggyakoribb témája Lennert Géza polaroid médiumra készített fotóinak is. A ma már ismeretlennek számító, 1981-től nem gyártott Polaroid SX-70 jelzésű kamerával készített instant fölvételek esetében az alkotó számára maga a médium jelentette a kihívást. A polaroid felvételek ugyanis egyszeriek és megismételhetetlenek, egyetlen negatívról egyetlen pozitív készül a kettő között gyárilag elhelyezett előhívó és rögzítő vegyszerek hatására. A kamera beállításán kívül a fotós nem avatkozhat be a kép létrehozásába. Illetve dehogynem: a bemutatott polaroid felvételek zöme manipulált, a fotós még az előhívás idején dörzsöléssel, kaparással, mechanikai befolyásolással módosította a felvétel felületi struktúráját. A kép ikonográfiai tartalma így jószerével érintetlen maradt, viszont a hordozó olyan anyagi-felületi módosításokon ment keresztül, amelyek természeténél fogva nem jellemzők a médiumra. A beavatkozások révén Lennert fotói az egyediségük, egyszeriségük, megismételhetetlenségük, sokszorosíthatatlanságuk mellett a képtér személyes kisajátításának, művészi befolyásolásának karakterjegyeit is magukon viselik. Természetesen más fotósok is használták az instant kamerákat és filmeket, ám Lennert Géza tőlük kicsit másképpen, a képzőművészet egyéb irányaiba tágítván ki a fényképezés határait.
Bemutatásra kerülő munkái 2–4 képből álló sorozatokba rendeződnek, és jobbára a testművészet felé közelítenek. Polaroid felvételei egy-egy cselekvés, történés fázisait örökítik meg, narratív struktúrájú képsorokat alkotnak. Gyakori a felvételek tónuscsökkentése (színes megvilágítás, túlexpozíció) és a kamera bemozdítása, ami a színes képeken gyengéd effektusokat hoz létre. Polaroid aktjai is ebben a stílusban készültek.
Talán nem meglepő, hogy a kiállítás harmadik egységét képező Reflexiók (itt visszatükröződések értelemben) sorozat tárgya is a női akt. Csakhogy, amíg az analóg korszakban készített víz alatti fotókon a női testet a víz nyomása gyűrte és deformálta, a beeső fény vont rá márványerezetet, vagy a víztükör és a légkör határvonalán lejátszódó fénytörés eredményezett irreális figurát, addig ezeken a digitális fotókon a női test képe folyik szét a víz tükrén.
Higanyként, zabolátlanul, öntörvényű szabadsággal, miközben a képfelületek torzulása mögött mintha Salvador Dalí szétfolyó kompozícióinak ritmusa dobogna. A víz alatti fotók a néma harmóniát jelenítik meg, a víztükör visszatükröződései pedig mintha zajos muzsikára állnának váratlannál váratlanabb halmazokba, formákba, kontúrokat fölülíró, lüktető árnyalatokba. Csillámló, szétfolyó testjegyek képződnek meg a vászonként, mintegy alapul szolgáló, de voltaképpen a reflexiókat generáló vízfelületen, szabad teret nyitván a természet és a művészet autopoetikus (önteremtő) akcidentalitásának, esetenkénti változékonyságának, ami merőben más koncepció, mint Dalí szétfolyó órái esetében megfigyelhető intellektuális alapú szürrealizmus. S amíg a felvételeket vizsgálja a néző, ne feledje, Lennert Géza alkotásait nem Photoshop révén generálta – noha a számítógép használata az utómunkálatok esetében szükséges volt –, amit a kiállításon lát, mind valódi fotó. Csak egy kicsit másképp fotó.
FEKETE J. József esztéta, a Magyar Művészeti Akadémia tagja
Lennert Géza: Ráncok
Just a little bit differently. Photographies of Géza Lennert in Kerengő Galery
Géza Lennert got the Master of Fine Art Photography title as the youngest in the area of former Yugoslavia. The acknowledgement did not lock his work between the frameworks of some kind of photography academism, but freed his creator creativity, motivated his experimenting attitude. Observing his technique and his syllabus, he is a multi-faceted artist, who constantly aimed for exceeding domestic and international photographer experiences. His exhibition demonstrates some earlier and today’s experimenter-innovator’s segments of his more than four decades lasting work.
On the territory of Vojvodina, his narrower motherland, he started taking underwater photos between the first ones, far before the digital era of the photography. Beside the stressful sociophotographies, which were trendy at the period, compositions displaying the urban world’s alienation, portraits depicting sharp character studies, and the always popular pictorial world of nudes, he discovered a totally new medium, an entirely different feeling than the previous ones: the former, but still desired harmony of the ancestor nature and man. Beside this he discovered the challenge testing the photographer, because the light works some other way under the water, it has different physics than in the air. At the same time the human body behaves on a different manner in this medium, moreover a model setting there may not be possible, even if it’s the living creature of the sea, even the explorer of the world under the water, or a woman displaying the beauty of the human body and the environment in a random composition in the water of the sea.
The human body was the frequentest topic of Géza Lennert’s photos put on a Polaroid medium. In the case of photographies made by the today already unknown, from 1981 not produced Polaroid SX-70 marked camera, the medium himself meant the challenge to the creator. Polaroid snapshots are onetime and unrepeatable, from one single negative one single positive is being made, due to developer and fixing chemicals, which are industrially placed between them. The photographer can not intervene in the formation of the picture apart from the setting of the camera. Or rather of course: the bulk of the introduced Polaroid snapshots are manipulated, the photographer on the time of the developing modified the surface structure of the picture with rubbing, scrabbling and mechanical influence. That’s how the iconographic content of the picture practically stays untouched, on the other hand the carrier went through some material-surface modifications, that are inherently not tipical of the medium.
Through the interventions, photos of Lennert are beside that they are individual, onetime, unrepeatable, multiple, they are holding on themselves the characteristics of the personal expropriation of the picture space, also the artistic influence. Certainly other photographers also used the instant cameras and films, though Géza Lennert did it in a little bit different way from them, expanding the borders of the photography into the other directions of fine arts.
His exhibited works are arranged into 2-4 picture series and mostly they approach towards the body art. His Polaroid photographs record the phases of an act, a happening, they form picture sequences with a narrative structure. The tone reduction (coloured illumination, over exposure) of the snapshots and the camera moving is frequent, what creates tender effects on the coloured pictures. His Polaroid nudes were being made in this style. Maybe it’s not surprising, that the object of the third unit of the exhibition, named Reflexiók (meaning reflections here), are the female nudes. However, while on the underwater photos taken in the analogous era, the pressure of the water crumpled up the female body and deformed it, the infiltrating light pulled marble veins over it, or refraction took place on the borderline of the water surface and the atmosphere produced unreal figure, while the picture of the female body runs on the mirror of the water on these digital photos. As mercury, impetuously, with an autonomous freedom, while behind the distortion of the picture surfaces, as if the rhythm of Salvador Dalí’s diffusing compositions would throb.
The underwater photos display the dumb harmony, the reflections of the water surface seem to stand by noisy music at unexpected sets, forms, throbbing nuances overwriting outlines. Glittering, diffusing body signs form as the linen on the water surface, generating the reflections actually serving as a basis, unlocking open space to the nature’s and the art’s autopoetical (self-creating) suddenness, their occasional variability, which is an entirely other concept, than surrealism with an intellectual basis which can be observed in the case of Dalí’s exuding clocks. And while the spectator examines the uptakes, let not forget that Géza Lennert did not generate his creations through Photoshop – although the computer’s usage was necessary in the case of the supplementary works -, what one sees on the exhibition, that’s all real photo. Just a little bit differently photo.
József J. FEKETE member of the Hungarian Academy of Arts