Botond Béla: SZALTÓ – Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája, 2005. november 1-31.

“Tisztelt Eifert János barátom kérésére rögzítem azon gondolataimat melyek, az előttem állófeladat kérdéseivel foglalkoznak. Lehetségesnek tartom, hogy a megnyitón egy hasonló szövegre támaszkodó „bemutatkozást” tartok.

 Mint külföldről hazatért képzőművész nehezemre esett a személyemre vonatkozó exponálás időpontját és helyét megtalálni. Biztos vagyok benne, hogy az élet alapvető tényezőihez tartozik bizonyos körök átfutása, – zárulása. Egy folyamat ” körbefutott „teljesítése, felismerhető, mint a létünk tartozéka. 

Ez az alapgondolat sok képeimbe felismerhető, mivel az elmúlás, – a természetből indult lét visszatérő feloldódása, – tehát a ” futott „kör zárulása, – a természetbe való visszatéréssel teljesül. Én jelenleg is egy ”körbefutást „teljesítek, mivel 1956 őszén kellett távoznom hazámból, Budapestről, – mert a forradalomról késztett képeim tulajdonára statárium, avagy elítélés nélküli halált hirdettek. Közelünkből, az Apáczai Csere János Gimnázium padjáról indultam. Ott ért el az a hír, hogy osztálytársamnál azon negatívok után házkutatást tartottak, melyek az én kutyám óljában voltak eldugva. Körbefutottam a fél világot és szívesen zárom ezt a kört azzal, hogy felmutatom, mit hoztam magammal, – „körbefutva”. Ez a feladat számomra már azért is nehezebb kihívás, mivel helyi összeköttetések hiányában az elmúlt év tevékenységét a szerencsés alkalmak bíztató provokációjára kellett fordítanom. Úgy gondolom, a szerencse velem van! 

Portugáliából körülbelül öt évvel ezelőtt kerestem telefonkapcsolatot Eifert János fotóművész barátomhoz, akinek munkájának egy kis részét egy szintén szerencsés alkalom révén, – ott külföldön megismerhettem. Napjainkban záródott a kör, mivel Eifert Jánosnak személyesen tudtam átadni azt a dokumentációt, melyet egy közös ismerősünk Portugáliában készített munkájáról.  

Jelen feladatomhoz tartozna, saját munkámról beszámolni. Szívesen oldanám meg ezt a feladatot azon módon, hogy képeim beszéljenek magukért. Bízok képeimbe annyira, hogy ezt a feladatot tehát rájuk bízom. Ide kapcsolódik az a kérdés, hogy milyen cím alatt rendezzük ezt a kiállítást?  „SZALTÓ”? Egy szaltó lendületéhez hasonlítom azt az energia szükségletet, amire nekem jelen pillanatban szükségem van egy újabb kör átméréséhez. Ezért szeretném ezt a kiállítást a SZALTÓ cím alatt megnyitni. Ha feltételezzük, hogy ez a kiállítás egy életkör része akkor ezen ” körfutam ” hangsúlya a képzőművészeti tevékenységemre utal. Ahogy visszaemlékszem, az indulás első pillanataihoz tartozik, ahogy nagyapám óriás rajzasztala sarkán rajzolni tanultam. 

Körülbelül 1952 őszén, keresztapám, Dr. Jajczay János művészettörténész révén Dulovits Jenő privát diavetítését élvezhettem, – és a körbefutás gondolatához tartozik, hogy a mai napokban fedezem fel, hogy Németországban, mint fotográfiát is oktató docens diákjaimnak olyan feladatokat adtam, melyek ma engem Dulovits annakidején látott képeire emlékeztetnek. Pátczay Pál műtermének élménye,- egy makett gyártási folyamata, az u.n. ” Beccafumi – makett “,- még ma is tulajdonomban van. A szombati találkozások a Gerbo cukrászda baloldali zárt termében, ahova keresztapámat kísérhettem: egy kedvelt ceremónia volt,- (részemről bevallom főleg az ott kínált kakaót, élveztem) – az ottani nagyon halkan folytatott, – művészek között majdnem titokban mondott szavak, – „Olaszország a rács mögött!!!”-  száj elé emelt  kéz mögött suttogva,- még ma is  élénken  emlékezetemben van !  

Véleményem  szerint ezen gyermekkori  élményekre alapul  az  a  lendület, amiből még ma is profitálok,  és ha  most ezeket a sorokat írom  talán  sejtem is hogy miért kell képeket  alkotnom  a  Jugoszláviában  történtekre,  avagy miért   írok  egy  képet  mint  “ Censor ” alá , mely   képnek  témája   a cenzúrázott  médiacsata  az  úgynevezett   “ csaták  csatájáról “,  Irakban. A képeimben meglévő, tudatosan beépített lappangó képek felfedezése és azok mondanivalójáról nem szeretnék itt külön beszámolót tartani. Találják meg, akik a képeimmel párbeszédbe akarnak kerülni!  

Minden nap, újra, – újra valamit felfedezni, a képben a képet megtalálni, legyen egy kép élvezete is egy körfutam és legyen az a legbiztosabb képjelentőséget bizonyító indikátor, hogy milyen hosszúnak bizonyul a kép kommunikációs körfutama. Viszont be kell számolnom arra vonatkozóan, hogy van egy egyéni jelzésem, hogy milyen szintre mérlegelek egy képet. Azon képeken melyeket egyéni megítélésem szerint jelentősnek tartok, mint képalkotó szándékosan háttérbe akarok vonulni és ezt azon módon, jelzem szimbolikusan, hogy ezeket a képeket csak ”Béla ” szignóval látom el.  Az első évtizedek külföldön a megélés napi küzdelmében zajlottak. De beszéljünk inkább a máról, avagy inkább a holnapról! Én Londonban ismerkedtem Joseph Beuys művésszel. Az ő egyénisége, munkáiban rejtett, avagy nyitottan jelzett társadalmi kritikája, és az ő által bebizonyított tény: ” minden lehet művészet…” Mély hatást gyakorolt személyemre.  

Egy hétköznapi tárgy szimbolikus, kommunikációs adottsága, – pl. egy különleges alkalom révén olyan kontextusokat teremthet,  melynek  alkotói  példája  már  Beuys előtt  is megvolt . (Gondoljunk példaképpen a dadaizmus híres tárgyaira.)  

De hódoljunk tiszta lélekkel a természetben adott művészetnek, és engedjük meg manapság is azt a luxus magunknak, hogy egy rejtett természeti alkotást felismerve, – megtalálva, – fellelve – képben, fényképen, talán digitális feldolgozásban, vagy eredeti formájában a művészet pódiumára emeljük. Mindennek az alapja a vizuális kommunikáció adottsága és a fény csodálatos világa. Az első “ fénykép – ész „(e z a szó csak a magyarban létezik!) a hosszú pillanatok megörökítője volt,- mi már zseniálisan játszhatunk a fényképészet zongoráján, ha csak látni, és hát játszani is tudunk.  Ma már digitálisan! Használjuk a technika és technológia végtelen fejlődési folyamatából adódó lehetséges új digitális eszközök alkotási lehetőségeit, – annak ellenére, hogy a ” nem – hozzáértés ” rossz példái és azok gátló hatása mindig jelen van. Ez a tény viszont a múlt minden szakaszában is jelen volt. 

Legyenek utolsó mondataim, amiben beismerem, hogy nem csak fotográfiával, grafikával, akvarell, vagy olaj festészettel és szobrászattal foglalkozok, hanem ma már az ” elektrografika” eszközeit is alkalmazom. Igyekszem az új digitális eszközök világát arra vonatkozóan megismerni, hogy milyen lehetőségek rejtőznek ottan, mint alkotáshoz alkalmazható módszer. Végeredményben beismerem, hogy a ”fényleképzés „foglya vagyok, – mindegy hogy ceruzával, ecsettel, avagy más technikai eszközök lehetőségeivel. Egyben híve vagyok azon alapvető” szakmai” ismereteknek, – nevezzük ezt tudásnak, vagy képzett tehetségnek, ami egy minden viszonyban virtuális képalkotást megalapoz. Épen úgy, mint ahogy egy talált kőben a természet révén született kommunikációs adottságával szemben én nyitott vagyok, – a látás, – a felismerés és kontext – transport, és talán az erre következő grafikai feldolgozás, avagy elektorgrafikailag leképzett papírra került ” fényvisszhang”, – lehet jelentős számomra, mint alkotás. 

Még egyszer szívesen hangsúlyozom: a ”fényleképzés „az én világom és egyben feltétlen híve vagyok azon „a szakmát körbefutó ismeretnek”, ami a minden viszonyban virtuális képalkotás  alapját  szolgálhatja, – ha ?…  nyitottak vagyunk !  – és a felületes. ..” ezt már ismerem. ..” fogalmat nem tévesztjük össze a…”  ezt most már tényleg tudom  “.. fogalommal! Nem szabad megakadnunk a művészetben manapság adott, avagy még felfedezhető végtelen kombinációs lehetőségeiben! Nem  szabad  azon  töprengeni,  hogy  szabad – e   ezt  vagy  amazt  megtenni, alkalmazni! A múlt alkotásainak tisztelete, maradandó értékének becslése nincs ellentétben, a jövőben lehetséges „fényleképzési rendszerekkel”! A jövő értékelésre szánt alkotásait nem szabad ” féltékenyül” a fejlődési lehetőségektől” óvni, vagy a fejlődési lehetőségek ellen leárnyékolni! – ez még gondolatban is tilos! 

A művészet fogalma nekem a múlt fogalmi viszonyában csak annyit változott, (Beuys értelmében is) hogy a vizuális érzékenységünk manapság nem a való világ hű másolatát értékeli magasra, (persze ez egy természetes követelmény lehet, ha dokumentációról van szó) hanem a kép kommunikációs élménytartalma az, ami a kép művészeti jelentőségét alkotja. Ez létrejöhet a szín – árnyalatok élményt adó szimfóniája révén épen úgy, mint egy intermediális kontext-mezőnyben alkotott mű formájában. 

Kiállításomat nevezhettem volna SZALTÓ helyett ”SPAGAT” – avagy magyarul TERPESZ -nek is, mivel manapság különböző műfajok között terpeszben állunk. Nálam sokszor előfordul, hogy különböző műfajok keverékéből igyekszek egy olyan képet alkotni, melynek kommunikációs élménytartalma a kép létét alátámasztja.  Az egymáshoz mozgásba került műfajok, azok ”átszűrődése”, kombinációja, kiegészítve az egyéni manuális és vizuális készségekkel, – a legújabb, – talán már a különböző elektronikus eszközök alkalmazásával alkotott képek”újszerű” kommunikáció – ajánlata a mi a jövőnk!

Zárjuk Babits szavaival: “… modern az a művészet, amiben az egész múlt benne rejlik, és még  egy   kicsit  több…”

 Én, most, mint a fenti gondolatok tudatos híve, szeretném az Önök elismerését megnyerni.”

                        Béla          (Botond)

 Botond J. Béla – 8315 Gyenesdiás, Pf. 07 – Telefon: (30) 505 7640; (70) 505 5847