A Dunakanyar Fotóklub Fotografikák 2. című kiállítását Eifert János nyitja meg a Katona Lajos Városi Könyvtár Galériájában (Vác, Budapesti főút 37.)

Kiállítók: Ágg Károly, Csigó László, Gyimesi Sándor, Kocsis Iván, Kralovánszky Balázs, Molnár Ferenc, Tahin Gyula, Szabóné Nagy Erzsébet. A kiállítást szervezte: Kocsis Iván

„A fényképezés „felfedezése”, mint köztudott, felszabadította a festészetet a valósághű ábrázolás követelménye alól, és olyan műfajokat „adott le”, mint a portré-, vagy történelmi festészet. Ha kevéske iróniát belevihetek az amúgy „halálosan komoly” témánkba, úgy azt is mondhatnám, hogy ezek a „leadott műfajok” lényegében nem mások,  mint az uralkodók (ma: királyok, államfők, vezéregyéniségek, kiemelkedő személyiségek), az udvari élet szereplőinek (ma: a társadalmi-, gazdasági-, politikai- művészeti közélet szereplői), az udvar eseményeinek (régen: csaták és vadászatok, udvari jelenetek és lakomák, diplomáciai cselvetések, beleértve az érdekházasságokat is, ma: háborúk és vadászatok, politikai események, parlamenti viták, fogadások, tüntetések, stb.) megörökítése, vagyis „alkalmazott fotográfia”, ecsettel vászonra kenve. Szóval, hogy a fényképezés ezt a társadalmi elvárás szerint kötelező penzumokat átvállalta, nemcsak a saját pozícióit erősítette, hanem hozzájárult a festészet modern irányzatainak a fejlődéséhez is. Ez a tény egyáltalán nem áll ellentmondásban azzal, hogy a modern festészeti irányzatok hetven évvel a fényképezés keletkezése után indultak igazán fejlődésnek, miután a festészet a naturalizmus és a realizmus után eljutott az impresszionizmusig. Ez az útkeresés is példázza, hogy hosszú folyamatról, párbeszédről beszélhetünk, amelynek során a naturalista és impresszionista festészet tapasztalataiból világossá vált, hogy a fényképezés alkalmasabb a valóság pontos visszaadására, és sokkal jobban képes megragadni a hangulatot és a pillanatot. A festészet és a fényképezés útjaik szétváltak, – ne tévesszen meg senkit, hogy eközben még hatottak a „festőies” irányzatok – egymástól eltérő feladatokat állítottak önmaguk elé, céljaikat más-más eszközrendszer segítségével valósították meg.

Aztán a fényképezés is rohamosan fejlődött, ugyanúgy, mint a róla alkotott „kép”, és e „képnek” a megfogalmazása. Már a századforduló környékén sokan vélekedtek úgy, hogy „a fotográfia ugyanolyan művészet, mint a képzőművészetekből ismertek, csupán eltérő eszközeivel hozza létre műveit”. Mára már megdőltek azok a definíciók, amelyek a fotót a pillanat művészetének, vagy az élet hiteles, objektív ábrázolásának mondták, és a sajátos eszközhasználatról mondottak sem igazak. Ha a kortárs fotográfia jelentősebb alkotásait, művészi szándékait, stílusirányzatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a korábban felvázolt munkamegosztás – hogy a fotográfus a földhözragadt dolgokkal foglalkozzon, dokumentáljon, riportot készítsen, a festő, szobrász, grafikus pedig kreatív alkotásokat hozzon létre, szárnyaljon – napjainkban már értelmezhetetlenné vált. Nemcsak azért, mert a progresszív fotográfia, a kísérletező fiatalok átnyúltak a festészet területére, és kölcsönöztek eszközöket onnan is. Ez fordítottan is működik: a képzőművészek egyre izgalmasabb fotográfiai alapú műveket hoznak létre, kölcsönzik a technikát tőlünk is.

A határok más területen is megszűnni látszanak: míg korábban élesen elvált az amatőr, vagy a professzionista státusz, napjainkban – amikor a képből, mint műalkotásból indulunk ki – ezek érdektelen mellékkörülmények. A tehetség önképzés és tapasztalat útján is képes a mesterség-művészet eszközeit megszerezni, magas szinten birtokolni. A technikai-esztétikai értékek megítélésekor  a vizsgált kép készítőjének státusza hatodrangú kérdés csupán.

Megjegyzem, más vonatkozásban is felborult a régi rend, amelyet a rendszerező elmék, művészettörténészek, kritikusok a korábbi állapotokból kiindulva alkottak. Ma már a fénykép nemcsak dokumentál, és nem is a világ precíz képének megörökítésére hivatott: az események, életszerű pillanatok rögzítése mellett képes az érzelmi állapotok, hangulatokat és formai-dekoratív élmények megjelenítésére is. Mint más művészeteknél.

A kép (fénykép) nemcsak információkat hordoz, érzéseinket befolyásoló, érzékeinkre ható esztétikai élvezetet is jelenthet. Az igazság keresése mellett, a szépség megtalálásában is szerepet játszik. Lásd: festészet, zene, költészet, tánc és a film…

A fotografika különösen érdekes és élvezetes stílusával alkalmas arra, hogy – mint korábban említettem – érzéseinket befolyásoló, érzékeinkre ható esztétikai élvezetet is jelent. Ugyanakkor információkat is hordoz, melynek olvasatát éppen e technika (forma) képes felerősíteni. Számos technikai, technológiai változatát ismerjük. Színeket, tónusokat redukál, a gradációt meredekebbre véve felkeményíti, karakteresebbé teszi a rajzolatokat. Nem a részletekre, hanem az összhatásra koncentrál. Más esetben izohéliával, és hasonló u.n. szűrt-tónusokat hozzáadó, additív technikákkal „házasodik”, amelyből termékeny szellemű dolgok születnek. Készítőik még inkább mesterei a fotográfiának, tudásuk, technikai képzettségük magasabb színvonalon használja a fotográfia eszköztárát, mint az amolyan – persze nem lebecsülendő – megszokott eszközhasználattal dolgozó fotográfusok teszik.

A kreatív fotográfiában, mint általában a vizuális művészeteknél (képzőművészet, film, videó) a kép manipulálása a művészi képformálás eszközeként általános és természetes, tehát elfogadott. A tudományos, dokumentatív célú fényképeknél, a sajtófotónál, amelyeknél a pontos és hiteles közlés a cél, megengedhetetlen bármiféle beavatkozás, ami a tényszerűséget megváltoztatja. A nyomdai feldolgozás, megjelenítés során szükséges beavatkozás (pl. a zavaró háttér, az oda nem illő képelemek eltüntetése, stb.), amennyiben ez nem jelent lényegi változtatást, megengedett.”  (Eifert János)