Dr. Varga Tamás: Temetőpoézis. Petőfi Sándor Művelődési Ház galériája, Győr, 2004. december 6 – 31.

  

„A  jelen sokkal tartozik a múltnak és ha ezt a tartozását ki nem egyenlíti, a jövőjétől sem követelhet.” (Jókai Anna)

 A fényképezés felfedezése, mint köztudott, felszabadította a festészetet a valósághű ábrázolás követelménye alól, olyan műfajokat örökölt, mint a portréfestészet vagy történelmi festészet – amely nem másból állt, mint az uralkodók, az udvari élet, a csaták és vadászatok, esküvők és temetések, stb. megörökítéséből – s hozzájárult a modern irányzatok fejlődéséhez. Ez a tény egyáltalán nem áll ellentmondásban azzal, hogy a modern festészeti irányzatok hetven évvel a fényképezés keletkezése után indultak fejlődésnek, miután a festészet a naturalizmus és a realizmus után eljutott az impresszionizmusig. Ez az útkeresés példázza, hogy hosszú folyamatról, párbeszédről beszélhetünk, amelynek során a naturalista és impresszionista festészet tapasztalataiból világossá vált, hogy a fényképezés alkalmasabb a valóság pontos visszaadására, sokkal jobban képes megragadni a hangulatot és a pillanatot. Útjaik szétváltak, egymástól eltérő feladatokat állítottak önmaguk elé, céljaikat más-más eszközrendszer segítségével valósították meg.

Aztán a fényképezés is fejlődött, ugyanúgy, mint a róla alkotott kép, a vele kapcsolatos megfogalmazások. Sokak vélekedése szerint a fotográfia ugyanolyan művészet, mint a képzőművészetekből ismertek, csupán eltérő – vagy olykor nagyon is hasonló – eszközeivel hozza létre műveit. Mára már megdőltek azok a definíciók is, amelyek a fotót a pillanat művészetének, vagy az élet hiteles, objektív ábrázolásának mondják. Ha a kortárs fotográfia jelentősebb alkotásait, művészi szándékait, stílusirányzatait nézzük, meg kell állapítanunk, hogy a korábban felvázolt munkamegosztás – hogy a fotográfus a földhözragadt dolgokkal foglalkozzon, dokumentáljon, riportot készítsen, a festő, szobrász, grafikus pedig kreatív alkotásokat hozzon létre, szárnyaljon – napjainkban már értelmezhetetlenné vált. Nemcsak abból indulok ki, hogy éppen a progresszív fotográfia, a kísérletező fiatalok nyúlnak át a festészet területére, és kölcsönöznek eszközöket, hanem a képzőművészek is egyre izgalmasabb fotográfiai alapú műveket hoznak létre, és ezek egyáltalán nem keveredést, hanem szimbiózist jelentenek.

És a határok más területen is megszűnni látszanak: míg korábban éles határt jelentett az amatőr, vagy professzionista státusz, napjainkban – ha a képből, mint műalkotásból indulunk ki – ezek érdektelen mellékkörülménynek látszódnak. A tehetség önképzés, és tapasztalat útján is képes a mesterség-művészet eszközeit a legmagasabb szinten birtokolni, és technikai-esztétikai szempontból vizsgált kép definíciójánál készítőjének státusza hatodrangú kérdésnek számít. Más vonatkozásban is felborult a rend, amelyet a rendszerező elmék, művészettörténészek, kritikusok alkottak. A fénykép nemcsak dokumentál, és nem is a világ precíz képének megörökítésére hivatott: nemcsak eseményeket, életszerű pillanatokat rögzít, hanem érzelmi állapotokat, hangulatokat, formai-dekoratív élményeket, érzéseket is. A fotográfiától nemcsak információkat, tudósítást várunk el, a kép – a fénykép – hangulatot, érzést, esztétikai értelemben a szépség megmutatását is célozza. Mint az irodalom, a képzőművészet, a zene, a tánc…

 

A fotográfia tehát – számos témája mellett, vagy közben – emberi érzéseket, gondolatokat is kifejez. Az ember életéhez nemcsak a születés, az élet, hanem az elmúlás is hozzátartozik. Az utolsó szívdobbanás – a halál – a legemberibb pillanat, amelyet a temetés, a kegyelet követ. A temetés, a temetkezés legősibb eleme, egy-egy nemzet kultúrájának fontos jellemzője.

A kegyelet nagy összetartó erő az élőkben és ez által a jövő építkezésének záloga is.

Ahol egyformán tisztelik az eleveneket és a holtakat, az egészséges társadalmat teremt.

A temető nyitott történelemkönyv mindenki számára. Természetesen nyitott könyv Varga Tamás számára is, amelyből azonban érzékenysége révén jóval többet képes kiolvasni, és képalkotó tehetsége révén ezt a többletet képes tovább adni másoknak.

Miért ad többletet ez a kiállítás az általában jó színvonalú, ám megszokott felépítésű és kivitelezésű kiállításokhoz képest?

Egyrészt azért, mert a tartalomhoz olyan formát talált, amely a gondolatot, a mondanivalót erősíti. Kultúránkban a gyász színe a fekete. A fekete-fehér fényképek, amelyek szolarizációs technikára épülnek, meghatározzák a stílust is. A stílus pedig megkülönbözteti ezeket a képeket a száraz-tényszerű közléssel bíró dokumentarizmustól, riporttól.

A választott stílus, sajátos formavilág jól felépített, mondhatni dramaturgiailag is átgondolt kiállítási szerkezetbe rendezi a képeket. Van bevezetés, expozíció, a téma kibontása, „tárgyalása”, majd az érzelmek lecsendesülése, befejezés is. „Képolvasás” közben, mint egy versben, egymásra felelgető, egymást ölelő rímeket, úgymond „páros rímeket”, „ölelkező rímeket” találunk. Tetszik az anyag azért is, mert visszafogott, kerüli a harsány színeket (ezt nem a koloritásra értem) és a közhelyes, olcsó megoldásokat, és mert őszinte, felvállalja a még számonkérhető hiányosságait is. Mert vannak azok is. Ezek a hiányosságok azonban a további fényképezéssel, a téma továbbépítésével lassan eltüntethetők. Úgy láttam, már a kiállításra való felkészülés során is sokat változott, érlelődött az anyag. Tudatosabbá vált a szerkesztés. Határozottabbá a mondanivaló. Noha Varga Tamás nem professzionista fotográfus, tehetsége okán nem lehet elnézni hibáit. Ahogy Pécsi Józsefet idézi, benne van ars poeticája, amely kötelez:

 „ A fényképezőnek kétféle szeme van.

Mindkettő lát, de csak az egyik lát meg.

A gép szeme tökéletes műszer, amely nem téved,

de üres és pontos természetmásoló szerszám.

A másik szemet belső tűz éleszti,                 

és meleg tekintetéből alkotóerejű fény árad szét.”

És a vers után lexikális adatok következzenek:

Dr. Varga Tamás 1971-ben született, 1999 óta fotózik kedvtelésből és élvezetből. Autodidakta módon sajátította el a mesterség-művészet eszközhasználatát, 2003-ig analóg technikát használt. Fekete-fehér felvételeit magam laborálta. 2004-től tért át a digitális fényképezésre.                             

Első önálló kiállítása, a szellemes című LÁTtamásKÉPEN éppen itt, a Petőfi Sándor Művelődési Központban, 2002-ben került bemutatásra.

Ő választotta Devecseri Gábortól az alábbi sorokat: 

„Ha csak egy szőlőlevelet

  sikerül megörökítened,
  ha egyetlen sorod is odaérez
  a feszes fürtszemek fényköréhez,
  vagy ha csak vágyad támad a délutáni
  tóra tekintve, hozzá szót is találni,
  vagy ha a szépre nézve hozzátenni
  semmit se áhítsz, csak belémerülni,
  mint lelked otthonába:
  már nem éltél hiába.”

 

A kiállítást megnyitom.

 

Eifert János