János Eifert - Photographer

A szociofotó. M2, Válaszd a tudást: Fénykép/Másképp, Eifert János sorozata 7. rész, Adásnap: 2005. április 18.

2005.04.18-Válaszd-a-tud-01

A szociofotó. M2, Válaszd a tudást: Fénykép/Másképp, Eifert János sorozata 7. rész. Adásnap: 2005. április 18.

2005.04.18-Válaszd-a-tud-02 2005.04.18-Závada-Pál

Diszlet: Titkok barlangja, Marcel Marceau, Kitörés és bukás – Könyvek, pl. Stalter György-M. Horváth Judit – Fényképek, kép-bejátszások: Dorothy Lang, Besnyő Éva, Haár Ferenc, Tabák Lajos (Csendélet a trágyadombon), Kunkovács László, Korniss Péter, Kálmán Kata, Escher Károly, André Kertész, Eugene Smith, stb.

 „A művészi riportfotó legmagasabb rendű alakja: a szociofotó, riportázs az emberi társadalomról.” (Hevesy Iván, 1934)

 

A szociográfiai érzékenységű fényképezés gyökerei a XIX. század hatvanas éveibe, Angliába nyúlnak vissza. Richard Beard (1802-1888) szocio-dagerrotípiái fametszet áttételben jelennek meg Henry Maythew „London Labour and the London Poor” c. könyvében, John Thomson (1837-1921) pedig a hetvenes években jelentkezett hasonló tárgyú fotóival, amelyet „Street Life in London” című könyvében adott közre.

Az Amerikai Egyesült Államokban Jacob August Riis (1849-1914) volt az úttörő a nyolcvanas évektől, és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján bontakozik ki Németországban H. Zille hasonló érzékenységet tükröző munkássága. Oroszországban, a kilencvenes években jelenik meg ez a fényképezési felfogás, míg az Osztrák-Magyar Monarchia székhelyén, Bécsben is közreadnak szociális problémákat megjelenítő fényképeket.

Az 1900-as években jelentkezik nyomtatásban a magyar szociófotó, Kiss Ferenc képeket és szignálatlan szociofotókat közölt a Vasárnapi Újság. A huszas-harmincas éveket az európai vérkeringésbe való bekapcsolódás jellemzi, a magyar szociofotók megjelennek Németországtól Spanyolországon, Hollandián és a Szovjetúnión át földrészünk több országában. Magyar szerzők írtak elvi-esztétikai igényű tanulmányokat, recenziókat, kritikákat a harmincas években, Berlinben, Bécsben, Pozsonyban, Moszkvában, Kolozsváron; magyar fotókról jelentek meg írások magyar és külföldi szerzőktől egyaránt Amszterdamban, Madridban, Ljubljanában és az előbb felsorolt városokban.

Kálmán-Kata-Weisz-Ernő-kályhagyári munkás Gönczi-Sándor-Rákos-György-

 A XX. század harmincas éveinek nagy válsága az USA lakosságának egyharmadát tette szegénnyé, sokakat földönfutó nincstelenné. Steinbeck megrázó regénye, az Érik a gyümölcs az irodalom nyelvén, egy fényképészcsoport, élükön Dorothea Lange pedig a fotográfia hitelességével, megdöbbentő erejével mutatta meg a déli farmerek tragédiáját. Földönfutó anya című képe ma is megdöbbentő hatású.

Magyarországon is születtek hasonló megdöbbentő képek. Dr. Albertini Béla, e terület legkiválóbb hazai kutatója írta, hogy a hazai szociofotó fő jellemzői az elkötelezett világlátás és -láttatás a társadalom perifériájára szorítottak javára; pártosság és humanizmus; dokumentatív jelleg; a nyomorúság-ábrázolás hangsúlya, amely azonban nem mindent túlharsogó. Műfaji, formanyelvi sokszínűség – ezen belül a riport és a montázs kiemelt jelentősége.

Kálmán-Kata-portréi-1-4

Az 1928-ban, a Kassák Lajos Munka című baloldali avantgárd folyóirat köré szerveződött fotócsoport, amelyhez többek között Bass Tibor, Bergmann Teréz, Bruck László, Gönci (Früh) Sándor, Haár Ferenc, Lengyel Lajos, Schmidt Anna és Tabák Lajos tartozott, a két világháború közötti korszak egyik legszínvonalasabb csapata volt. A legendás csoportból ma már csak Tabák Lajos él, túl a 102. születésnapján, irigylésre méltó testi és szellemi kondícióban. Élete, sorsa egyben a század hányatott magyar történelmét is fémjelzi. Megjárta a Tisza, Duna, Don partját, háború, hadifogság, börtön, megaláztatások, betegség jutott osztályrészül. Volt felforgató, ellenség, politikai áruló, nemzetidegen. Később tervgazdálkodás, főkönyvelő, cukorgyárigazgató, látszólag bekerült a hatalom birtokosai közé. Aztán nyugdíjazás, rendszerváltás, mindezek közben szívósan fényképezett, saját elhatározása szerint. Ma is élénken érdeklődik a világ dolgai iránt, hallgatja a rádiót, és sokat olvas négyezer kötetes magánkönyvtárában, önálló és csoportos kiállításokon vesz részt, következő albumát, interjúit készíti elő megjelenésre.

Tabák-Csendélet-trágyadombon

Tabák Lajos Csendélet a trágyadombon (1930) képe szociális érzékenységgel, a nyomorúságos élet szimbólumaként egy kis részletben mutatja meg az egészet. A kép formailag egyszerű, dokumentarista ábrázolásnak tűnik, tartalmilag azonban a kiáltó nyomor, a társadalmi igazságtalanság ellen mozgósít. A képi mondat végén a „kijelentő mód” szenvtelen pontja a kép – jel – jelkép hatására válik felháborodást kiváltó, mozgósító erejű felkiáltójellé. A Kassák-kör kiállítását, amelyen ez a kép is szerepelt volna, 1932. áprilisában a rendőrség betiltotta. Lezáratták a termet, a falakról letépték a képeket, Kassákot, Lengyel Lajost és Tabák Lajost pedig letartóztatták, a negatívokat is elkobozták. Később a betiltott tárlat fotóiból megjelentették “A mi életünkből – a Munka első fotókönyve” című kiadványt Kassák előszavával. Az Újság, a Nyugat, a bécsi Arbeiter Zeitung kritikát írt a könyvről, ezek egyértelműen a fotósok, köztük Tabák sikerét jelentették. Tabák többi számon tartott fotói nemcsak a kiáltó nyomor, társadalmi igazságtalanság ellen, hanem a túlhaladott, konzervatív szemléletű esztétizálással szemben is protestáltak. Merész kivágásai, új megközelítései az expresszív emberábrázolást, a fotóavangárd újításait hozták a magyar fotóművészetbe.

 A falukutatók, népi írók, szociográfusok munkásságához közel álló, azt fotográfiákkal kiegészítő Kálmán Kata (1909-1978), Kárász Judit (1912-1977), Sugár Kata (1910-1943), vagy Müllner János (1870-1925) nevét sem szabad kihagyni a sorból.

Besorolhatatlan jelenség André Kertész (1894-1985) ide vonatkozó munkássága, szociális fotóinak keletkezésekor még nem volt hivatásos sajtófotós, ám akkor is önálló képi világ jellemezte, ugyanúgy, mint a Paris de Nuit (Az éjszaka Párizsa) szociofotókat is tartalmazó album készítőjét, Brassaï-t (született Halász Gyulát, 1899-1984), vagy a Berliner Illustrierte Zeitung-nak dolgozó, később Amszterdamban letelepedő Besnyő Évát (1910-2003).

Hosszú sort említhetnénk még, a magyaros stílus képviselőjeként ismert, ám döbbenetes háborús fotóival jelentkező Balogh Rudolf (1879-1944), a külföldön világhírűvé vált Munkácsi Márton (1896-1963), az akkor a Pesti Naplónak dolgozó Escher Károly (1890-1966), vagy a huszadik század végéig tevékenykedő Bojár Sándor ki nem hagyható. A terjedelmi korlátok miatt persze így is sok fontos név marad ki, de legalább a felsoroltak néhány meghatározó képét bemutathatjuk – Escher Károly: Kubikosok (1935), Várakozó állásponton (1934), Guberálók (1930 körül), Razzia után (1934), Vak muzsikus (1944).

 Az egyes témákat nemcsak egyedi képekben, hanem sorozatokban, un. fénykép-elbeszélés formájában dolgozták fel. A felvétel folyamatában az elbeszélés témáját és környezetét, a teret és az időt a fotóriporter felbontja, majd a szerkesztőségben, a tördelés alkalmával azokat a valóságnak megfelelően újrateremtik. A fénykép-elbeszélés (nem az irodalmi elbeszélés, novella fényképi megfelelője!) terjedelmétől függően lehet tőmondatoknak megfelelő terjedelmű, de előfordul, hogy méreteiben egy összetett mondatnak felel meg.

Eugene Smith „Spanyol falu” című, 1951-ben készült fénykép-elbeszélése (sokan úgy mondják: fotóesszé) a LIFE-ban jelent meg, és a mai napig is példaértékű mind felépítésében, gondolati ívében és szerkezetében, valamint jelképrendszerére.

A mai fotográfiának már nincs szüksége ilyen és hasonló közmegegyezéses, „ikonszerű” jelekre, hanem inkább még a rendezés látszatát is elkerülni igyekvő, életszerű pillanataival, a társadalmi kérdéseket nyíltan felvállaló őszinteségével a hiteles közlésre koncentrál. Egy-egy témával hosszú időn át, akár évekig foglalkozva, sorozatokban gondolkodik. A brazil Sebestião Salgado dokumentarista szándékkal készült sorozatai, amelyek egyéni stílusban, a fotográfiai formanyelvet merészen megújító módon készültek, térben és időben ölelik át témájukat. Exodus című anyaga hosszú évek alatt készült, és bemutatja a vándorló, menekülő, elüldözött, költöző, mozgó emberiséget a világ szinte minden táján. Más sorozataiban az elüldözött, vagy éhbérért munkába hajtott emberek (pl.: ethiópiai menekültek 1984-ben, vagy a Sera Peladai aranybánya munkásai 1986-ban) a maguk nyomorúságos valóságában jelennek meg, esztétikai értelemben azonban gyönyörűségesen. Képei, amelyeket mély humánum hat át azért megdöbbentően szépek, mert az életszerű pillanatok keresetlen, őszinte módon rendeződnek esztétikai látvánnyá, és nem puszta gyönyörködtetést szolgál csupán.

Említenünk kell olyan hazai fotográfusokat, csoportosulásokat, akik (amelyek) a szociográfiai érzékenységű fotóriport, dokumentarista ábrázolás műfajában jelentőset alkottak, és hatásuk jelen idejű. Az 1977-től tevékenykedő, időközben elismert alkotóvá érett Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója tagjai közül sokan jelentkeztek szociofotóval: Bánkuti András, Benkő Imre, Fejér Gábor, Horváth Dávid, Kiss Kuntler Árpád, Tímár Péter, Tóth György, Urbán Tamás, többek között. Az 1981-től működő Nagybaracskai Alkotótelep a szociofotós örökség folytatását jelenti. Horváth Péter, Kulcsár György, Baricz Katalin, Bahget Iszkander, Fuszenecker Ferenc, Kudelich Lajos, Markovics Ferenc, Walter Péter, Dormán László nevét jegyezzük mások mellett.

Féner Tamás a hazai fotográfia egyik legmarkánsabb alakja. A fotóriport számos területén hozott újat: megfigyelő, elemző, kiemelő módszerével, valamint a megjelenítés művészi erejével válnak erőteljessé képei. Nemcsak a művészvilágot – különösen a balettet – ábrázoló képeire, hanem szociografikus témáira is jellemző az életteli ábrázolás, amelytől persze nem idegen az artisztikus megjelenítés sem.  Témáinak átgondolt, egységekben, vagy inkább sorozatokban történő megfogalmazása iskolateremtő. Az 1974-ben bemutatott Cigányok és Cserhalmi brigád, amelyeket 1976-ban az Olajmunkások, Egy régi vasmű, Vasútasokról, Oravecz István nyugdíjba megy, 1978-ban az 1400 °. követett, ma is mértéktartó sorozatok, illetve fotó-esszék, ahogyan szerényen ő fogalmazta: kiállításra készült darabok.

Korniss Péter dokumentarista fotográfusként több mint három évtizedet szentelt az eltűnőben lévő paraszti kultúra és életforma megörökítésének, főleg Erdélyben, közben egy ingázó munkás életét követte tíz évig. Az Elindultam világ útján (1975), Múlt idő (1979), A vendégmunkás (1988) életművének fontos állomásai, ma is mértékadók.

Benkő Imre fotó-esszéi – Szürke fények, Sziget Fesztivál, Blues -, a könyv alakban is megjelent Acélváros. Ózd, 1987-1995 a legjelentősebb. Alakjait, a leépült és megszűnt ózdi kohászati üzemek dolgozóit nagy megjelenítő erővel, pontosan rajzolja meg, és felveti a kérdést, miért nem képes megbirkózni egy nagy múltú iparváros azokkal az elkeserítő társadalmi és gazdasági problémákkal, amelyek a rendszerváltást követően is tovább fekélyesednek.

A Más világ című album a cigányokról szól. Göncz Árpád írta a könyv előszavában: „Ha van a létezés peremén túli világ, Horváth M. Judit és Stalter György fotói erről szólnak. Kegyetlen világ ez: nyomor, elmaradottság, pusztulás – nem jó szembesülnünk vele. A látvány torkonragad, fojtogat, nem lehet szabadulni tőle. S nem is akkor igazán, amikor a nyomor kimerevített pillanatai naturalisztikusak, hanem amikor egy lírai közjáték – egy szerelmes tekintet, egy világra rácsodálkozó gyerekszempár – a lehetőségek lehetetlenségét vágja a képünkbe. Szinte ostorcsapásként. A képeknek történetiségük, reménytelenül kudarcra ítélt távlatuk van. Ezek a képek felkiáltójelek. Lelkiismeretünk felkiáltójelei!

Eifert János (Budapest, 2005. április 18.)