Fotóművészet, LV. évfolyam, 2012.2. szám,  840,- Ft

EIFERT JÁNOS: KÉPÍRÁS – FOTÓAKADÉMIA

159 oldal több, mint 300 képpel, 24×37,5 cm

Kossuth Kiadó, 2012

ISBN 978 963 09 6680 1

Eifert János határtalan energiával és kreativitással rendelkező fotográfusnak nem ez az első könyve, amit a tanítás szándékával állított össze. A 2008-ban megjelent Aktfényképezés után itt a fotográfia egészének meghódítása a cél, a példaként segítségül hívott képanyagban pedig Eifert számos képe mellett magyar és külföldi szerzők, nagyobbrészt kortársak kiváló alkotásai szerepelnek. Szép a könyv, és nem kétséges a siker sem. Az idegen nyelvtanulásával birkózó ember a nyelvkönyvek vásárlását, a fogyni akaró a fogyókúrás szakácskönyvek megvételét tekinti egyfajta adónak, ami ugyan soha nem visz közelebb a célhoz, de lelki kielégülést mégis okoz. Az asztalomon gyakran egymás mellé kerülnek művészeti folyóiratok, könyvek. Régen feltűnt már: íróknál és képzőművészeknél nem, egyedül a fotósoknál természetes, hogy ellátják az olvasót hasznos tanácsokkal, mit és hogyan csináljon egy‑egy mű létrehozása érdekében. Az irodalmi újságban nincsen praktikus szószedet hatásos, szerelmes versbe illő kifejezésekre. Egy szabály van, azt pedig felesleges leírni: szerelmes verset szívből írunk. Sok éve várom, megjelenik-e az Új Művészetben Helyes ecset-kezelés tájképfestés esetén című cikk, de nem, nem jelenik meg.

Eifert János szép könyve ennél jóval magasabb síkról indul, mégis eszembe juttatta azt az igazságot, hogy vannak dolgok, amiket jobb nem megfo­galmazni, kimondani, manifesztálni. A szerelemben, művészetben például. Azért nem, mert a megfogalmazás hamisan azt sugallja, mintha lenne szabály. Mintha megfogható, leírható – és ezáltal megtanulható – lenne a lényeg. Pedig, ha a szerelemben, mű­vészetben valami megfogalmazható, az egyben csalhatatlan bizonyíték is annak lényegtelenségére. De ennyi nem is elég: már maga a megfogalma­zás szándéka, ténye tönkreteszi az érzékeny dolgok hímporát: Isten nevét hiába ne vedd!

Hogy a magam igazát ellenőriz­zem, sok olyan kiállítást néztem meg mostanában, ahol a szerzők a Ho­gyan csináljuk? című cikkek célcso­portjából kerültek ki. Hogy nevén ne­vezzük: az igényes, jobbra törekvő amatőrök vagy az azok közül már kika­paszkodott, így-úgy már megrende­léseket is szerző „félprofik” közül. A képek előtt állva gyakran eljátszottam a gondolattal, mit mondanék, ha megkérdeznék a véleményemet. A felvéte­lek technikailag általában rendben voltak, jelentős hányadukon látni lehe­tett azt is, hogy szerzőik szépen megfogadták a rájuk záporozó jó tanácso­kat. És mégis, ha egy szóval kellene jellemezni az eredményt, a találó szó az lenne: szörnyű. És nem azért, mert ezek az emberek nem lennének ké­pesek jobbat csinálni, hogy ne mond­jam: alkotni. Csak le kellene kászálód­niuk az alájuk tett sínről, és elölről kez­deni mindent. Megkeresni magukban az érdeklődés csíráját. Nem a fotózás iránti érdeklődést – az az összes lé­nyegtelen dolog közül a leglényegte­lenebb. Arra kell kíváncsinak lenni, amit ábrázolni akarok – legyen az bár-mi, nő, bokor, cserebogár, fény vagy akár egy tónus. Ha eléggé felfokozott a kíváncsiság, az látszani fog a képen. És ez, csak ez, amiért képet alkotni – és nézni – érdemes. A többi pedig, ha nem is mindig könnyen, már adja magát.

Hogy Eiferttel igazságos legyek, ismét leírom, szép és jó könyvet csi­nált. Fényképezni is csak azért nem lehet megtanulni belőle, mert azt semmilyen könyvből nem lehet. De akinél egyébként rendben vannak a dolgok, az – ezt őszintén mondom – sokat profitálhat belőle.

Tímár Péter