Fenyvesi Félix Lajos: VÁSÁRHELYI KÉPÍRÓK

A LAZI Bt. kiadása, Szeged, 2003 – www.lazikiado.hu – info@lazikiado.hu

Lektor: Horváthné Tóth Judit, A borító Endre Béla: Tanya c. festményének felhasználásával készült, Borítótipográfia: Koha Kolett, Szilícium Grafika, Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba – ISBN 963-9416-57-6

 

Fenyvesi Félix Lajos

VERSEK EIFERT JÁNOS FOTÓIRÓL 

 

Hajnal (1984)

Gyöngy-pára gyolcsaiban a hajnali táj,

két sűrű-lombú fa derengő körvonala,

mögöttük arany arca a fölkelő Napnak,

a sejtelem-vonalú horizont íve.

Végtelen csönd.

Minden csupa fű, hajló vadvirág,

sötét fenyőerdő rejti a távoli

falut

és tornyot – –

az ösvényen ismeretlen alak közelít.

 

Két ablak (1989)

Fönt borostyánlevél-örvényben

ragyog őszi alkonyban fehéren.

Minden titkot magába zárt:

– – szerelmet és halált.

 

A kertész kezei (1978)

Kérgesebb a földnél a kertész

repedezett keze, szakadt körme,

ahogy a cserépből kivett gyenge

palántát igazítja, óvja, hajnal

óta görnyedve a párás homályban;

mintha penge-kés érne a bársony

levelekhez, a törékeny szárú bimbóhoz.

Mégis – – – – – – – – – – – – – –           

A lázas tavasz kicsalja titkon

a bíbor-szép virágot, és teszik

oltár-fehér terítőre vagy kiültetik

rég temetett édesanya sírjára.

 

Ladik (1996)

Tegnap még a szeptember végi

T I S Z Á R A

szórta búcsúfényeit az alkonyi Nap,

ikon-barna s arany színeit lobogtatták

a nyárfa-lombok, a koronás füzek,

azután egy éjjel megjött a kérlelhetetlen,

vad északi szél s tépett-szaggatott mindent.

Néma holtágakat, az ártér-erdős vadont

favágók járták, magas tüzet gyújtva,

s reggel hóllatú csönd borult a tájra.

            Az elhagyott, kopott csónakot

            elevenen eltemette az

            ezüst-tükrű jég – – –

mint merülő koporsó, lassan süllyedt el,

végleg: benne tűnt nyarak

boldog emléke,

örök májusok nem-múló

szerelme!

 

Cédrus (1973)

Tánc te ősi-szép mozdulat,

öltöztesd föl önmagad:

csillaggal

virággal

örömmel —

ragyogj a fáradt-sugaras szemekben;

kél a tavaszi Nap, hajnal dereng,

egy szál furulya szól és hárfa peng,

hajló lombokra zeng

a dal –‑

TÁN C — te ősi-szép mozdulat,

itt a képen: a cédrus-alak,

fájó keresztfa-férfi,

„Feszülj föl rám” — súgja a néma szavakat,

és öleli halhatatlan szerelmét

a fiatal nő és tündököl

időtlenül az örök-egy-pillanat.

 

Akt a homokparton (1996—2002)

Arany-tüzű homoktengerben fürdik

a gyönyörű meztelen nő.

Egyedül van, ő és a júniusi Nap,

csókolják karcsú testét a sugarak:

karját, mellét, ölét, lábujját —

Félig álom,

félig ébredés,

porszemtől csillogón átfut egy pillanat,

játszik önfeledve, vad és szabad,

keskeny vállain villan nyár ezüstje,

és sétál a verőfényes parton, a hullámtér-

fűzfák között, ugrik sugaras-szép testtel

a mólóról a hűs vízbe és sodorja

az áramos folyó délre a torkolatig.

 

Hommage á Pilinszky (1982)

egy életen át írta a Szenvedés Könyvébe

verseit

imádkozva fekete ruhában — éjfélcsönddé

mécsesülve – –

az univerzum mily hatalmas s benne

mi: jók rosszak e g y ü t t

mint havas fűszálakba hullt magvak

küszködve élve zihálva

elégve végül egyetlen pernye-szóvá:

ISTEN