Kiállítás, vásár, rendezvény

Nap, mint nap nyílnak kiállítások nemcsak a művészetek, hanem a tudomány, természet, közlekedés, történelem, technika, sport, stb. területén. Bármelyikről van szó, a rendezők tudják, hogy ez a forma lényeges helye a bemutatkozásnak, reprezentációnak, és természetesen az üzletkötésnek. A művész számára azonban nem az utóbbi a hangsúlyozott, hanem a műveinek bemutatása, amely révén – feltehetően – fontos mondanivalója, képeinek üzenete jut el a befogadóhoz. A szakma és közönség előtti megmérettetés azonban nem feltétlenül jelent sikert. Akár erkölcsi, akár anyagi visszajelzéseket remél a kiállító, jó művek, értő látogató, nézőközönség, befogadó nélkül kiállítást szervezni felesleges erőlködés, munka, pénzkidobás. Az ünnepélyes megnyitóig eljutni hónapok, esetleg évek munkája szükséges. A megfelelő előkészítés nemcsak a képek lenagyítását, válogatását, keretezését, majd helyszínre szállítását jelenti, hanem a közönség-szervezést, a hírverést, és a tájékoztatást is. A rendezés nemcsak a képek felrakását, a fények beállítását, a képcímek, plakát és tájékoztató szövegek elhelyezését jelenti, hanem magát a látványtervezést is, amely szükséges a művek tartalmas, esztétikai élményt nyújtó megjelenítéséhez. A rendezés maga is művészet, önálló és öntörvényű szellemi tevékenység, amely néha felülírhatja a kiállító művész/ek elképzeléseit. Ez egyáltalán nem baj, hiszen ha körbenézünk a világban, azt látjuk, hogy az egyetlen médiumra specializálódó, és az életén át azzal dolgozó művész fogalma lassan elavult paradigmává válik. Túllépve a kétdimenziós képkészítésen, érdeklődésük – amelyet a közönség igénye erősít – a vegyes technikák, a videó és installációk irányába mozdul. A kiállítás, installáció, performansz – mint önálló művészeti produktum – korunk követelménye tehát.

Egy példa: KÉPNOVELLÁK – Kiállításrendezés: az ötlettől a megvalósításig

A KÉPNOVELLA „kísérleti adás”

Milyen unalmas lenne az irodalom – és milyen keveset tudnánk a világról -, ha pusztán lexikonokat, enciklopédiákat, tudományos értekezéseket, szakcikkeket olvasgatnánk. Ha nem lenne regény, novella, vers, mese, vagy színmű – vagyis ha nem léteznének az írók, művészek, mesemondók képzeletében megszületett történetek, az Óperenciás tengeren túli tájak, seholsincs figurák, soha el nem hangzott párbeszédek – a valóságról jóval kevesebbet tudnánk. Hasonlóan van ez a fotográfiában is: noha fontos és becsülendő a történések, történelmi pillanatok pontos és hiteles rögzítése, az ember és ember, az ember és természet kapcsolatát, az életünket meghatározó és befolyásoló jelenségeket, a test és lélek viszonyát sokkal érzékletesebben mutathatjuk meg a szubjektív fotográfiával, amelyet képzeletünk irányít. Ennek a „képnyelvnek” a kiállítási formája, megjelenítési módja az installáció, amely a maga illúziókeltésével egyfajta egyensúlyozás a valóság és a képzelet életveszélyes peremén. A KÉPNOVELLA „kísérleti adás”, amely a digitális „képnyelv” segítségével hétköznapi történetekben keresi a rendkívülit, a szenvedéllyel szeretni valót.

A látványtervezés illúzió, vagy tévedés?

Az illúzió a legrégebbi korok óta a művészet legfőbb éltető ereje. Tudományos szempontból azonban az illúzió esetleg csak tévedés, amelyet könnyű elkerülni, vagy műszerrel helyesbíteni. A tudósok hadakoznak a tévedés ellen, azonban sok „illuzórikus” jelenség – például a délibáb – magyarázata megtalálható a fizikakönyvekben: a délibábot a nagy hőmérséklet-különbségű légrétegekben a fénytörés hozza létre.

Amikor kiállítást rendezünk, látványt teremtünk, egy illúziót tárunk a látogató elé. Ezt az illúziót persze gondosan meg kell tervezni, az installációt az adott térhez, de legfőképpen a mondanivalónkhoz kell igazítani.

A Képnovellák – statisztika szerint a százötvenedik önálló kiállításom – a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum földszinti termeiben kapott helyet, ott, ahol korábban Lucien és Rodolf Hervé képei voltak láthatók. Az első teremben képei „előretekintő”, a másik két terem képei „visszatekintő” jellegűek voltak, mintegy összekötőkapocsként, kvázi magyarázatként az „új korszak” digitális képeihez. A különböző korszakok „együttfutásával” jelezni kívántam, hogy minden gondolkodásmódomban, művészi felfogásomban minden egymásra épül, mindennek vannak előzményei és következményei, a művész egy új eszköz használatával nem kezdi el „más szemüveggel” nézni a világot.

A kiállítás építése

A digitális printek készítéséhez olyan színes tintasugaras nyomtatót használtam, amely alkalmas a 10 méter hosszúságú tekercspapír (brenner) nyomtatására is. A képnovellák anyaga már előzetesen elkészült ugyan, de a látvány felépítéséhez az adott tér kiegészítéseket igényelt. Vittem hát a nyomtatót, és a három napos kiállítás-rendezés során a szükséges „nagyításokat” a helyszínen készítettem el. Mivel a 6-8-10 méter hosszúságú képeket paszpartuzni, keretezni szinte lehetetlen, a kép felfüggesztéséhez, „kisimításához” olcsó és egyedi anyagokat – spárga, facsipesz, kavics – használtam. A 30-40 cm távközökben, madzagon lógó csipeszek tartották a képet, amelyen az alulra csippentett, spárgán lógó kavicsok nehezéke feszített egyenesre. A különböző „hang-magasságban” lelógatott kavicsok – mint kottafejek a partitúrában – nemcsak praktikus céllal jelentek meg, hanem térbe szerveződve, „még egy mozdulattal” tették teljesebbé az illúziót. Az installáció építésénél, tekintettel a szokatlan hosszúságú és elrendezésű képekre, a múzeum teljes személyzete – teremőrtől a művészettörténészig, kiállítás-rendezőtől a múzeumigazgatóig – közreműködött.

Még egy mozdulat

A Még egy mozdulat (Angyalok tánca) sorozata portréfilmem forgatásakor, 2003. szeptemberében készült. A Magyar Televízió stábja, Kálmán János rendező és Bayer Ilona szerkesztő-riporter forgatókönyve szerint a Nemzeti Táncszínház színpadán kellett táncfotókat készítenem, amelyek Sibalin György operatőr által rögzített „mozgó” képsorok közé vágva a filmben is megjelennek. Szerencsém volt. Az öt perc alatt – míg a Még 1 Mozdulatszínház művészei (Pálos István, Fenyves Márk, Szelőczey Dóra) Bach zenéjére táncoltak – nemcsak a TV-filmhez szükséges felvételeket, hanem egy kiállításra elegendő mennyiséget készíthettem. A technika: NIKON D100-as digitális kamera, 24 mm-es objektívvel. Érzékenység 800 ASA, fehéregyensúly műfényre állítva. Képbevitel számítógépbe, képfeldolgozás: Nikon Wiev 5.1.1, Photoshop 7.0. A panorámakép szerkesztésénél a rétegek (Layers), és az áttűnések (Opacity) használata segített, megfelelő beállításokkal (Dark, Light, Multiply, stb.).

A Győrben, a 35. Nemzetközi művésztelep résztvevőiről (El Kazovszkij, Váli Dezső, Helga Cmelka, Ivan Csudai, Gabrella Fekete, Susan Leask, Pavel Makov, Jérôme Peyrat) készült képek eredetileg „rendes” riportképek voltak, ám sorozattá szerkesztésükkor, az indítószöveg és a képaláírások, mint kompozíciós elemek bevitelekor a számítógép adta lehetőségeket használtam.

A Nő c. képnovella alapanyagát a korábban készült, női témájú képeim szubjektív és improvizatív kiválasztásával gyűjtöttem össze. A képek egymásutániságát, egymásba- illetve egymáshoz kapcsolódását szinte a véletlenre bíztam, néha vettem csak figyelembe a színdinamikai, pszichológiai, technikai szempontokat (művészettörténeti előzmények: Breton „automatikus írás”, Chirico, Magritte „álmodás művészete”, Max Ernst „éljen a divat, vesszen a művészet”, Duchamp „bajuszos Mona Lisa”, stb.). A szerkezet zenei formára (szonáta) emlékeztet, hiszen expozícióból, kidolgozásból (bonyodalom) és reprízből (visszatérés) áll. A főtéma, melléktéma, zárótéma különböző „hangmagasságban” jelenik meg. Ha a képet le lehetne kottázni, helyenként az allegro un pocco capre, vivace, crescendo és decrescendo kifejezések kerülhetnének a kottafejek fölé. A 6 méteres képen a „középső szólam” mondja el a történetet, itt történik a főtéma, és a melléktémák variálása, a „torlasztás”, majd a befejező résznél a főtéma ismétlődése, a zárótéma lezárásával. A főtéma és a melléktémák „tükörfordításával” jön létre a „felső szólam”, amely az alaphangnemhez képest szinte egy oktávval feljebb szólal meg, és a kódával zárul. Az „alsó szólam” a szövegnek van fenntartva, amely – de Capo al Fine – félúton visszafordul, és innentől csak „díszítő szólamként” értelmezhető. A kiállítás színhelyén – elképzelésem szerint, legalább is a megnyitón – a képnovellákat „igazi” zene és élő tánc kíséri: Honegger Pacifik-jére, Sztravinszkij Tavaszünnep-ére, Bartók Concerto-jára és Liszt Les Préludes-jére mozdulnak a táncosok. Még egy mozdulat…

A KÉPNOVELLÁK bemutatója úgymond társadalmi eseménynek számított Hódmezővásárhelyen. Nagy Vera múzeumigazgató üdvözlése után Lázár János polgármester köszöntője következett, majd a kiállítást Fenyvesi Félix Lajos költő nyitotta meg. A nagyszámú közönséget a televízió, rádió, sajtó „kísérte”, csodák-csodája a katalógus is időben elkészült és az Interneten is megjelent. A „szakmából” is többen leutaztak. Szinte meglepő, hogy egy kis vidéki városban egy új formanyelv, digitális kísérletezés bemutatása ilyen visszhangot váltson ki. Bizonyára ezt segítette a gondos előkészítés, átfogó szervezés, és a rendezés is. Ezért is bátorkodtam példaként előhozakodni vele.

Eifert János

Győr, 2004. január 21.