Nők – Aktok, Táncosok, Portrék – Érzések. Nagy Péter kiállítása a Mediawave programjában, Győr, Művészetek szentélye, 2003. május.  (FotoVideo 2003/5)

Nagy Péter az a fotográfus, aki többször megszületett. Így leírva olcsó reklámfogásnak, ügyetlen füllentésnek tűnhet ez a kijelentés, de biztosíthatom Önöket, nincs trükk a dologban. Nincs szó csodáról, reinkarnációról sem, csupán a művészet erejéről, hatalmáról, újjászülető és újrateremtő erejéről. Egész pontosan egy fiatal fotográfusról van szó, aki a nyolcvanas évek elején ritka tehetségével robbant be a hazai és nemzetközi fotográfiai életbe, és akinek nevét egy új szemléletmóddal, progresszív törekvésekkel lehetett összekapcsolni. Nem volt rámenős ember, barátai ugyan voltak, de nem tartozott egyetlen érdek-, vagy hatalmi csoporthoz sem, akik zászlójukra tűzvén, saját jelszavaik, csörtetésük igazolásaként, és saját pozíciójuk erősítésére tolták volna szekerét az érvényesülés útján. Szekere leragadt a sárban. Halk szavú ember, nem kiabált segítségért. Sokak számára mintha meghalt volna, csend – olcsó poén: síri csend – támadt körülötte. Aztán újra megszületett, de erről majd később, részletesebben…

Nagy Péter – először és a hagyományos értelemben igazából – 1957. április 13-án, Vácon született. Anyakönyvi kivonatában, személyi irataiban, útlevelében ez a dátum, hely szerepel. 1975-ben – apja munkája miatt – Győrbe költözik. Munkahelyet talál, felfedezi a fotográfiát, és számára ez jelenti az igazi megszületést. Figyeli a világot, gondolkodik, érlelődik, autodidakta módon képezi önmagát. Lassan lel saját útjára. Bár készít riportképeket, alkalmazott fotográfiát, ez nem elégíti ki. Rájön, a gondolatok több síkon való megjelenítéséhez, érzései megfogalmazásához más műfajok és eszközök szükségesek. A montázstechnikával, a kép lokális színezésével, az aszimmetrikus kompozícióval kísérletezik, amelyeket alkalmasnak talál témáinak – az abszurd, a humoros, az ironikus – megjelenítésére. Sajátos látásmódja, eszközhasználata, „ötletcsavarjai” sok rokonságot mutatnak a kor képzőművészeti, zenei törekvéseivel, ám esetében mégsem beszélhetünk képzőművészeti eszközhasználatról, más művészeti ágaktól kölcsönzött klisékről. Képei megszületésük idején különlegesnek (vagy inkább különcködőnek) tűntek, noha ezeknek az eszközöknek, köztük a montázsnak voltak komoly előzményei, sőt, abban az időben az amatőr, csak a felszínesség igényével megjelenő fotográfiának divatos eszköze volt. Egy évtized elteltével, mostani tapasztalatunkkal csak csodálkozni tudunk, hogy ezek a szelíd montázsocskák, apró elrajzolások, alig torzítások – amelyek ráadásul valóságos elemekből, hétköznapi élményekből táplálkoztak -, miért keltettek olykor nagy felháborodást? Valószínű azért, mert nem a „szenvics-technika” giccsbe hajló, bájos motívumait ismételgette derűs ellenfénnyel mézédesre csorgatva, hanem emberi kapcsolatok, az ember és a társadalom viszonyának nehéz kérdéseit, az ökológiai problémákat boncolgatta mélységes aggodalommal. A kezdeti fanyalgás, felháborodás ellenére – bizonyára sajátos eszközhasználatának, a nyolcvanas években újszerűnek tűnő, érdekes stílusának köszönhetően – a pályázatok, kiállítások kezdtek neki „bejönni”. A Szolnokon megrendezett nemzetközi környezetvédelmi pályázatokon, éveken át nemcsak a kiállítók, hanem a díjazottak között is szerepel. Képei egyre gyakrabban tűnnek fel és tűnnek ki a hazai és a nemzetközi kiállításokon, számos díjat, elismerést szerezve számára. 1986-ban kollekciójával a Magyar Fotográfia kiállítás fődíját, az aranykamerát nyeri el. Ugyanebben az évben mutatja be a Győri Műcsarnok „Érzések 1986” című kiállítását, amelyet Szentendrén, Vácon, Nyíregyházán, Kecskeméten, Ausztriában majd Nyugat-Berlinben rendezett önálló tárlatok követnek. Fotóklubok, tanfolyamok hívják előadásokra, mindenki kíváncsi a „hogyan készült”-jére. A Sebesvíz alkotótelepen a nemzetközi vérkeringésbe is belekapcsolódik. Külföldiek terveznek vele, nemzetközi kiállítások zsűrijébe hívják. Jön, megy, utazik, állandó mozgásban van. Amikor a legnagyobb a pörgés indul be körülötte, hirtelen leáll. Nem tudni, mi az oka, alkotói válság, magánéleti problémák, megélhetési gondok, vagy csak egyszerűen elege van a zajongásból, ki tudja. Mindenesetre újra leáll. Újra eltűnik. Újra csend lesz körülötte, nagy csend.

Aztán az újraszületés… 1987-ben újabb költözés: Szentendre, majd Budapest következik, 1997-ben pedig ismét Győr. Úgy tűnhet, nyugtalan természete, új utak, és új lehetőségek keresése mozgatja városról-városra, ám a látszat csal. A szerény megélhetést adó munka a mértékadó, mellette az új feladatok, művészi lehetőségek és a szellemi szabadság újjászületése. Győrben a GRABOPLAST adja a megélhetést, a MEDIAWAVE pedig a művészi lehetőségeket. Az előbbinél tapéta, műpadló mintáinak feldolgozása és tervezése, az utóbbinál a fotózás, filmezés, dokumentálás, műsorok, koncertfelvételek, riportok készítése, valamint kiadványtervezés a dolga. Mégsem becsüli le a szerény megélhetést adó munkáját, amely nagy technológiai fegyelmet, pontosságot, rendszerességet követel. Jellegzetes montázstechnikájának kialakulását éppen ennek köszönheti. A GRABOPLAST Fotógravúr üzemében ugyanis a tapéta és műpadló mintákat annak idején nem számítógéppel, hanem fotóeljárással dolgozták fel. A mintákat síkfilmről másolták a nyomóhengerre. Éppen ez a technológia adta az ötletet montázsképei technikájának a kidolgozására, amelyhez Károlyi Péter komoly segítséget nyújtott. A folyamat tulajdonképpen nagyon egyszerű: az elképzelt képet, amely több részletből, különböző motívumból tevődik össze, először egy 30×40 cm nagyságú papírképpé formálja. Gondos illesztés, kiigazítás, retus után egy 50×60-as méretű kamerával síkfilmre reprodukciót készít, amelyről aztán kontaktolással, brómezüstalapú fotópapírra történik a levilágítás. Előhívás, fixálás, mosás és szárítás után következik a helyi színezés. Az ecsettel felhordott folyékony lakk (Strip-lakk) lefedi az érintetlenül hagyandó felületet, majd megszilárdulása után védőréteget alkotva, a szabad felületeket engedi színezni. A színezés kék vagy barna, esetleg mindkettő finom átmenetekkel – Vécsy Attila receptje szerint. Ha a festék megszárad, a kitakarásra, kifedésre használt lakkréteg egyszerűen kézzel lehúzható.

Nagy Péter képei most a MEDIAWAVE programjában, a győri Művészetek szentélyében láthatók. A Nők – Aktok, Táncosok, Portrék – Érzések című kiállítása mindössze 17 képből áll. A jórészt méteres nagyságú, briliáns technikával megjelenített képek gondosan szerkesztettek. Kép-párokat, kép-hármasokat, kép-csoportokat alkotva hatásuk felerősödik, egy-egy gondolatot szolgálva többet, vagy mást mondanak, mint önállóan, egyedül. Nagy Péter – akit születési dátuma alapján fiatal művésznek mondhatnánk – éretten, szinte egy idős ember tapasztalatával szemléli a világot. A kiállítás címében felsorolt témák csak első pillantásra tűnnek derűsnek, attraktívnak, a látvány felszínén lubickoló érzéki és érzelmes világnak. A nők mezítelensége nem az érzékiséget, az erotikát, hanem a védtelenséget, kiszolgáltatottságot jelenti. A táncosok mozdulatai, földtől elszakadó ugrásai sem a szárnyalást, a nehézkedés törvényeit legyőző szabadságot, hanem a földre húzó erőket, a védtelen rebbenést, az ember dühös tehetetlenségét sejtetik. A portrék sem szép pofikákat, kacér nőcikéket, bambán pózoló hírességeket mutatnak „gégenes” díszkivilágításban, a szépítéshez kellő lágyítással, hanem az ember belülről fakadó érzéseit, szorongásait, vágyait és apró rezdüléseit, a lélek finom elmozdulásait. Az arcokon megjelenő vonások – az eszközök, a montázstechnika által elrajzolva – talán riadtnak, keserűnek, félelemmel telinek tűnnek. Az örömöt, a reményt, a pozitív érzéseket csak szikrájában fedezhetjük fel bennük. A képeken mégis megtörténik az igazi újjászületés. Az a szikrányi remény, amelyet a finom emberi megfigyelés, halk irónia, szarkasztikus humor csihol tűzzé, felégetheti szomorúságunkat, feledtetheti keserűségünket és undorunkat, amelyet a szétáradó szenny, a szellemi és környezeti méregadagok ellenhatásaként érzünk. Nagy Péter nem egy könnyű eset, képeivel nem elbűvölni, és nem szórakoztatni akar. De nem is ezért szeretjük…

Képi világának jelrendszerét – metaforáit, szarkasztikus humorát és halk iróniáját – nem könnyű megfejteni. A kulcs el van rejtve valahol. Talán éppen a lábtörlő alatt?

Eifert János 

(FotoVideo 2003/5)