PANNON GSM-páholy, 1997. október 21.  –  FN24

fn.hir24.hu/gazdasag/1997/10/21/pannon_gsm_paholy/?action=PrintPage 1/1

Körülbelül egymillió felvétele sorakozik az otthonában, olyan rendben, hogy néhány perc alatt kikereshető bármelyik fotó. De Eifert János nemcsak szorgalmas és rendszerető, hanem hivatásának egyik legjobbja is; volt például két olyan esztendeje, amikor 20 nemzetközi fesztiválról 27 kitüntetést hozott el, köztük 17 nagydíjat. A fotóművésszel, akinek október végén nyílik retrospektív kiállítása a Magyar Fotográfiai Múzeumban, Eszéki Erzsébet beszélgetett a Pannon-páholy sorozatában.

– Tulajdonképpen hány Eifert János van? Hiszen 17 éven át hivatásos táncos volt, 20 esztendeje profi fotós, de asztalosmesternek is a legjobbak közé való lenne, ahogy elnézem a saját készítésű szekrényeit, polcrendszereit.

– Nem tartom a fotózástól elrabolt időnek, ha konyhabútort vagy galériát készítek hónapokon át. Valahol ez a fajta kreativitás is jelentkezhet a merőben más fotóművészeti tevékenységben. Az élet minden pillanatában igyekszem megtalálni a szépséget, a harmóniát – és az alkotás, a teremtés lehetőségét. Tehát miközben látszólag többféle Eifert János van, a sokféleség mind egy tőről fakad: szeretném alakítani magam körül a világot és benne a saját helyemet azzal, hogy az arculatomat formálom. Ez motivál mindig, bármit csinálok is. Ha csak azzal foglalkozik az ember, ami a hivatása, akkor érzelmileg-gondolatilag beszűkül, elszürkül.

– Ennek a tudatos nyitottságnak köszönheti, hogy már hivatásos táncosként elkezdett fotózni? Hiszen a táncos pályája rendkívül rövid, utána pedig nem lehet mindenki koreográfus.

– A legkülönbözőbb tevékenységek esetében is vannak átfedések, ahol az eltérő utak összefutnak. Ennek köszönhetően játszi könnyedséggel megoldható feladat például egy reklámfotónál, hogy bevilágítsam a tárgyakat, mert táncosként hosszú éveken át leshettem a világosító próbákat. Csak figyelni kellett. Igaz, szerencsém is volt, mert a Honvéd Együttes hivatásos előadóművészeként eljuthattam sokfelé a világba, ahol elkezdtem a tájakat, majd a táncosokat fotózni. Azt hiszem, az bízhat benne, hogy szerencse éri, aki tesz is érte valamit.

– Meg kudarc is azt érheti, aki tesz valamit.

– Olykor éveken át dolgozom egy-egy témán, új stílust, formát keresek, s előfordul, hogy az az út zsákutcának bizonyul. Ilyenkor csöppet sem emésztem magam. A negatív tapasztalat is beépíthető a következő kísérletbe.

– A magánéletben szintén teremtő alkat: van két nagy lánya, egy kicsi, hamarosan megszületik a negyedik gyermeke, miközben nevel még egyet. Ez is kész életmű.

– Fiatalként előfordul, hogy az ember a munka lázában ég, s közben elmegy a személyiséget mélyebben, erőteljesebben formáló-gazdagító érzelmek mellett. Igaz, egy-egy fotó talán fennmaradhat majd a halálom után. De nekem is csak egy életem van. Fontosabbá váltak mára az olyan érzelmi kötelékek, amelyek tartósabb örömet képesek adni, mint egy sikeres pályázat vagy első díj.

– A tánc-, test- és természetfotóit nézegetve feltűnő, milyen egyszerűen szól mindenről. Tudatosan kerüli a technikai hókuszpókuszokat?

– Megtanultam a kísérletezések során a legkülönfélébb trükköket, de arra is rájöttem: mivel most szeretnék eljutni az emberekhez, most szeretnék hatni azzal, amit csinálok, ezért fontos, hogy a jelrendszer közös legyen. Elsajátítottam sok “nyelvet”, de ha valóban kommunikálni akarok, s nem csak magamban beszélni, akkor fontos, hogy érthetőséggel tiszteljem meg azt, akihez szólok.

– A retrospektív kiállítás kitűnő alkalom az áttekintésre. Talán az ismételt megújulásra is?

– Foglalkozástól függetlenül mindenkinek szüksége lenne bizonyos időszakonként az összegzésre, hiszen a számvetés után tisztázhatja, miként, merre menjen tovább. A legkreatívabb alkotónak is kellenek az ilyen termékeny, visszapillantó “szünetek”.

Meg kell állni néha, ha az ember tovább akar lépni.

Eszéki Erzsébet