Dömötör Mihály: A romlás virágai Nemzeti Táncszínház Kerengő Galériája (1047 Budapest, Színház utca 1-3.), 2014. május 30 – június 30.

A kiállítást megnyitotta dr. Feledy Balázs művészettörténész, különleges hangszerén közreműködött Szokolay Dongó Balázs.

dr. Feledy Balázs: „A romlás virágai” – Dömötör Mihály kiállításának megnyitója

Ismét csak bebizonyosodik, hogy nagy ország ez a Magyarország! Míg Dél-Magyarországon, Hódmezővásárhely-Szeged körzetében kiállító művészünk neve és teljesítménye abszolút közismert, megtetézve még a Makótól Csongrádig is terjedő régióval, addig szép fővárosunkban ez nem biztos, hogy igaz. Fotós körökben persze tudnak róla, de szélesebb művész berkekben legfeljebb műtárgyfotográfusként ismert a teljesítménye. Mindez egyenes arányban van azzal, hogy Dömötör Mihálynak, a pályán eltöltött több mint negyven év után ez a mai alkalom jelenti az első önálló fővárosi kiállítását. Mindezt lehet nem művészeti körülménynek minősíteni, de mindez mégis azért is érdekes, mert aki netán e kiállítás képei kapcsán kap egy Dömötör-képet, szerez egy Dömötör-élményt (mert, hogy szerez: az biztos!), az lehet, hogy picit félre is van vezetve a kiállító művész személyiségét illetően.

Mert az a Dömötör Mihály, akiről még nemrég egy megnyitóban az hangozhatott el, hogy: „A megörökített tárgyakban, látványban soha nem az esztétikumot keresi…” (s bizonyára akkor és ott a megnyitó személynek igaza volt!), nos ez a Dömötör Mihály most és itt, mintha épp az esztétikumot helyezné képei centrumába! Mintha épp a valósághoz és – a szó legszorosabb értelmében – a tárgyszerűséghez való oly makacs  és következetes, évtizedeken keresztüli ragaszkodást követően most eljutna a valóságon túli területekre is, igaz, most is nem virtuális és nem látszat látvánnyal, hanem a maga által előállított, a maga által teremtett látvánnyal, illetve annak okán. S itt minden szó fontos! Dömötör nem az elé kerülő látványt exponálja, hanem a lefotografálandó látványt maga állítja elő, sőt – komolyabb kifejezéssel – maga teremti. Hogyan? Miképpen? Úgy, hogy vár, kivár. Megvárja, hogy a még épp tomboló szépségű virág, növény túljusson delelőjén, a hervadás, pusztulás, erősebb szóval: a megsemmisülés felé induljon és ekkor, ekkor állítja be fókuszába, lencséje elé a látványt.

Kiállításának remek címet adott, illetve választott, „A  romlás virágai”, amely Charles Baudelaire halhatatlan verses-írásos kötete címe. E kötet írásai szó szerint nem szólnak virágokról, viszont szólnak lázadásról, rothadásról, erotikáról, nem kevés dekadenciával. S tehát szólnak nőkről, emberi viszonylatokról. Így a kötet címe is allegórikus, s a kiállításnak is A romlás virágai helyett lehet, hogy az volna a találóbb cím, hogy A virág romlásai… De! Tudjuk, mégis tudjuk, miről van szó.

Dömötör a pusztulás szépsége kapcsán teremtett kapcsolatot Baudelaire-rel, s végső soron igaza van, igaza lett. A romlás különös konnotációjú szó, bár jegyezzük meg, hogy Tornai József 1992-ben megjelent, akkor vadonatúj  Baudelaire fordításainak A rossz virágai címet adta. De ma itt és most a romlás pontosabb, egzaktabb, ugyanakkor messze ívelőbb, noha – újra mondom – Baudelaire írásaiban nem a virágok vannak központban. Ír viszont – az említetteken túl – a művészetről, művészekről (legendás Albatrosz című versére hadd hivatkozzam), s van egy gyönyörű négysorosa, melyet most citálni szeretnék.

„Élek, s műalkotás”

„Élek, s műalkotás bukétád: semmi kétség,

– mert a természet én vagyok – hogy az a szépség,

ha természet tehet  szépet széppé csupán,

tőlem csokrod becse… s ez jó fényt vet reám.”

Kiemelem: az a szépség, ha természet tehet szépet széppé csupán” (Kálnoky László fordítása). S ha a természet a költő maga, akkor itt kitapinthatjuk az alkotás lélektanát…

S midez itt és most Dömötör témáira igaz! Virágai szépek, mert a természet tehet szépet széppé. A természet egy folyamat, amely átesett a csúcsponton, már a romlás fázisába jutott. És ekkor jön a fotográfus, aki először felfedezi (!) az e beállításokban (?) rejlő művészi lehetőségeket , majd mindezt képpé alakítja. Nem akárhogyan.

Képei költőiséggel, poézissel teliek, s a Baudelaire utaláson túl is rengeteg művészi asszociációt keltenek („elhull a virág, eliramlik az élet”, „hervad már ligetünk”). A művek egy része valamiféle orientális, keleties hatást  is kelt, lebegő metafizikus tartalmak manifesztálására. A kiállítás meghívójában ezt is olvashatjuk: „virágköltészeti kiállítás”. Ez is igaz, de egy másik megközelítésben azt állítanám, hogy ez egy fotóköltészeti kiállítás!

Feltűnő, hogy nem a színesség, a kolorit gazdagság vezérli a fotográfust, s nála ez nem új eszme. Egy másik megnyitó személy korábban így írt, s még természetesen nem ezekről a képekről: „ A Művész képeinek megformálásakor kerüli a színeket.” S pár esztendeje megjelent portrékötetének is ezt a címet adta: „Szórtfényben”. Vagyis, ha nem is kerüli a színeket, de visszafogott, s témájához illő például a szürkék gazdagsága.

Kompozícióiban nem a naturális látvány puszta visszaadása a cél. A gondolat érdekében szinte absztrahál, melyet elősegít sokszor különleges megvilágítása. Sejtelmesség érzékelődik, a transzparencia légiessége kerül előtérbe, néha élfényekkel, néha mintha szaturációval.

Bevezetőm elején azt állítottam, hogy lehetséges, hogy aki e kiállítás kapcsán ismerkedik meg Dömötör Mihály fotográfiai világával, az egy kicsit félre van vezetve az ő személyiségét illetően, de rájöttem, hogy: nem. Dömötör Mihály ezzel a mai kiállítási anyaggal azt bizonyítja, hogy sok ezer képzőművészeti, iparművészeti, néprajzi, népművészeti műről készített jobbnál-jobb műtárgyfotója, igen igényes portréi, melyek az 56-os, valamikori forradalmároktól kezdve, a magyar irodalom nagyjain át Hódmezővásárhely jeles művészeiig vezetnek, s a tanyavilág és vidéki életforma életképein át a legendás cigányképekig ívelnek (s persze még nem is villantottam fel minden témát), nos ezek után e most látott kollekcióval folyamatos nemcsak technikai, de szellemi előrelépését  is argumentálva látjuk. Így – útban 65. életéve felé – képes olyanról fotográfiákat elénk tárni, melyek végső soron ontológiai magasságokba íveltetnek.

Mihály maga is emelkedetten tud írni is e képek filozófiájáról, amikor „artisztikus szomorúságukról”, „az elenyészés tudatának felidézéséről” beszél. S a napokban egy emelkedett költői-filozofikus fogalommal ajándékozott meg internetes levelében, mikor azt írta, hogy a hervadó virágokat a művek az enyészetből képmásként a létezés tisztására hozzák vissza. Igen. Ezen a nagy tisztáson van élet és van pusztulás, s ezzel együtt esztétikum. Nem véletlenül talált szuggesztív és találó mottót is kiállításához, Osvát Ernőt idézve: „A hervadás szépsége, a virulás véglobogása.”

Mindez pedig oda vezet, hogy végül érdemes idéznünk Roland Barthes-t, a jeles francia filozófust, esszéistát is, aki közismert írásában így ír és e mondata is ma fontossá válik: „A Fotográfia alapjában véve nem akkor fölforgató, ha megrémít, feldúl vagy megbélyegez, hanem akkor, ha elgondolkoztat”.  Nos, a képek esztétikai élményén túl, ennek a kiállítási anyagnak ez is egy fontos rétege és tartománya: elgondolkodtat.

Dömötör Mihály művész pályáján – mint minden fotográfusén – fontosak a mesterek, a példaképek. Mihály ezt különösen fontosnak tartja, mindig jelzi, hogy milyen alapvető volt, még mint múzeumi műtárgyfotósnak Andreas Feininger, később Karl Blossfeldt munkássága (utóbbira e kiállításán egy konkrét hommage-t is látunk), hogy milyen sokat segített neki a fényképezés elméletének elsajátításában Pelbárt János, aki itt van körünkben és nagy szeretettel köszöntjük.

S továbbá, hogy a gyakorlati ismeretek megszerzésében, az igényességben milyen meghatározó volt Nagygyörgy Sándor személye, aki sajnos már több mint húsz éve nincs közöttünk, s akit ugyan a szakma elsősorban, mint a legkitűnőbb természetfotósok egyikét ismer, de művészi útjában lényeges, hogy eredetileg Képzőművészeti Főiskolát végzett, mint festő, ráadásul, mint Bernáth Aurél növendéke. Képzőművész végzettsége bizonnyal befolyásolta fotóművészi látásmódját, mint ahogy ez áttételesen beépült egyik jeles tanítványa: Dömötör Mihály szemléletébe is. S ha már képzőművészet, s ha már személyesség, akkor nem állom meg, hogy ne említsem meg Mihály Édesapját, dr. Dömötör Jánost, Hódmezővásárhely legendás múzeum igazgatóját, művészetének kutatóját, aki nélkül nem lehet megírni Vásárhely XX. század második felének művészettörténetét.  Barátomnak, atyai barátomnak mondhattam, miként tán fiát is, aki számára bizonnyal szintén példa volt Édesapja.

Ez a kiállítás tehát együttes és egyidejű, szimultán, gondolati és vizuális ereje miatt jelentős, amely dicséri az alkotó érzékenységét, intuícióját, ráérzését, együtt felkészültségének magas fokával. Itt állunk tehát egy olyan jelenségsor megörökítése előtt, ahol a „természet tehetett szépet széppé”, ahol a létezés tisztása terül ki előttünk (nem véletlenül alföldi művészt köszöntünk), s hogy Baudelaire-rel zárjam, s végső soron profánul: „Sárban vájkáltam és arannyá tettem azt.”

Nos, ez a baudelaire-i gondolat minden művészi alkotómunka alfája és ómegája. S ez végképp igaz Dömötör Mihály mai kiállítására, mely első budapesti önálló kiállítása, s amely poétikus fotográfiákon mutatja be nekünk a pusztulás apoteózisát, s amelyet szeretettel nyitok meg.

Nemzeti Táncszínház

Budapest, 2014. május 30.                               Feledy Balázs