Családi Lap, 2015. június

A fényügynökök lenyűgöző perspektívája

Szavak nélkül elmesélni valamit, egy egész történetet akár, vagy bemutatni a legfontosabb érzelmek egyikét, mondjuk a fájdalmat. Ki képes erre? Mióta feltalálták a csodakamerát, amely képre varázsolja az emberi szem komponálta látványt, a fényképészek. Az ő múzsájuk a fény, támogatójuk az árny. Mindannyian elköteleződnek egy-egy téma iránt, így válnak divat-, természet-, aktfotóssá, netán fotóriporterré, aki mindig ott van az események sűrűjében…

Ötven éve a pályán

Eifert János fotóművészt fiatal legényként a Honvéd Együttes tánckarába vették fel, 17 évig ropta a színpadon. Öccsétől, aki akkoriban Odesszában tanult, egy Zorkij 4-et kapott ajándékba, hogy folyamatosan örökítse meg a turnékat. Máig fontos az a női körömcipő, amiért ezt a fényképezőgépet adták, hiszen ennek is köszönhetjük a szakma egyik legrangosabb és világhírű fényképészét. Na és persze a tehetségének. Miután elkészültek a  ötelező csoportképek, az úti beszámolóhoz elengedhetetlen helyszínrajzok, jöhetett a belső kívánság: portrék,  táncmozdulatok vagy a Tisza-parti fűzfák susogása. A kollégák biztatták, hogy pályázzon a képeivel. Az 1968-as első siker ösztönözte arra, hogy komolyan vegye saját exponálásait.

„Néhány év után azt vettem észre, hogy már a nemzetközi mezőnyben is számon tartanak, elismernek. Egy első díjat nyert fotóm révén például Lipcsébe utazhattam, és az volt a dolgom egy álló héten át, hogy fotózzak. Nem

sokkal később jött a kérés az MTI-től, hogy szegődjek hozzájuk munkatársként, de akkor a táncot még nem  akartam feladni, és azt hittem, a kettőt együtt lehet folytatni. 1972-ben vettek fel a Magyar Fotóművészek  Szövetségébe, és be kell vallanom, ahogy sokan mások, tulajdonképpen én is autodidakta módon lettem fotós. Az akkor megjelent interjúhoz szerkesztett képeim közül ma is fontos háromnégy. Negyven országban jártam, több könyvem jelent meg, önálló kiállításaimnak se szeri, se száma, tanítványaim is akadtak, akadnak bőven. A  statisztika azonban csak olcsó és hivalkodó bársonyruha. Nem ez számít. Sokkal inkább az, hogy a fotográfia a

világ megismerésének egy lehetősége, amit a saját gondolataimon és érzéseimen keresztül, a kép nyelvén  mutathatok be. Ja, és ezért még fizetnek is. Sokan azt hiszik, hogy az aktfotográfia semmi másról nem szól, csak arról, hogy a csinos lányokat levetkőztessük és bámulhassuk egy objektíven keresztül. Az akt viszont sokkal  inkább a test művészi ábrázolása. Ráadásul jól tudom, mit jelent a testnek a mozgás, hogy néha csak egy eszköz kifejezni valamit. Az én fotóimon a mezítelen vállak, keblek, combok nemcsak a szépséget képesek kifejezni,

hanem a születést, a szerelmet, de akár a megalázottságot vagy a halált is. A stílusomra mindig jellemző volt, hogy a testábrázolást összekötöm a mozdulatok szépségével. A modelljeim egytől egyig kitűnően táncolnak. Egyébként 72 éves koromra többet dolgozom, mint fiatalon. Nem ez a világ rendje, de egyrészt nem tudom

letenni a gépet, másrészt a mindennapok elvárják az aktív munkát és a bevételt, tőlem is. Őszinte leszek, azt kicsit sajnálom, hogy nem tudok írni, mint mondjuk Zola, ha tudnék, a saját korom lenyomatát másképp is az utókorra hagynám.”

Marad hely az improvizációnak is!

Viszonylag későn kezdett el fotózni Rózsa Erika. Előbb még irodalom szakos tanár lett, majd a  kultúrantropológiába is belehallgatott. Itt bizony elvárás volt a fényképkészítés, a dokumentálás, számos

feladat erről szólt. Egyszer csak azt vette észre, hogy már nem jár az órákra, de a gép még mindig a nyakában lóg. Ekkor iratkozott be a MÚOSZ fotóriporter szakára… hogy mégsem ez az ág lett az övé, az köszönhető talán annak is, hogy a képi világból őt mindig az eredeti megközelítés, az artisztikus látásmód nyűgözte le. Nem az öltözködéstől lépett a divat felé, hanem a képzőművészet felől a fotókhoz.

„Sokan gondolják, hogy a divatfotózás könnyedebb műfaj. Pedig ha valamit, ezt igazi csapatmunka támogatja: a modell, a fodrász, a sminkes, a stylist – mind-mind hozzáteszi a képhez a tudását. Aztán jövök én, és persze a súly ekkor már rám nehezedik. Könnyednek tűnhet bármely fázisa, de ez csak a látszat: hat-nyolc ember dolgozik

órákig egyetlen pillanatért. És itt, ha egy elem nem jó, mondjuk a haj, akkor bukik vele az egész kép, hiába jó a modell kiegészítője: a cipője, a rúzs a száján. Nekem feladatom, hogy az emberekből azt hozzam ki, ami jól áll nekik. De sokan eleve úgy jönnek, hogy berögzült elképzelésük van arról, mi ez. Az egész néha olyan, mint egy edzés, akkor kezd ellazulni az alany, ha már elfárad. Ez lehet egy-két óra is. Annak idején még diára fotóztam, ez tanított fegyelemre, egy tekercshez 10-15 kocka film tartozott. Ma a digitális utómunka lehetőséget ad arra, hogy a képeket módosítsuk. Ez legalább olyan kreatív, mint a felvétel maga, második állomása az alkotásnak. Akár pár nap is lehet, mint a kiválalasztott fotó esetében. Persze magazinoknak dolgozni kötöttség, elvárásoknak kell megfelelni. De ha szabadon dönthetek, az igazi inspirációs lehetőség. S hogy mit élvezek benne? Például az improvizációt! Mindig történik valami! Másokat zavar, ha esni kezd az eső egy nyitott helyszínen, ha történik valami malőr, ami tönkretehetné a fotózást – én ekkor érzem azt, hogy márpedig megoldom, és kihozom a legjobbat abból, ami van.”

Az embert helyezem a középpontba

Móricz-Sabján Simon fotóriporternek nem volt gyerekkori álma a fényképezés. Operatőrnek szeretett volna tanulni, de az érettségi után a Filmművészeti Egyetemen épp nem indítottak ilyen szakot. Nem baj, gondolta, kivárja a következő évet, és addig is tanul valamit. A Práter utcai fotósiskolában lett diák. Az mindig jól hangzik, ha valaki szeret fotózni, de itt az is eldőlt, hogy kinek marad hobbija és kinek válik hivatásává a munka. Simonnal az utóbbi történt…

„Amikor végeztem és még gyakorlati helyet is biztosítottak nekem, már szóba  sem került az operatőri tervem.

Sőt! Amikor először megkérdezték, hogy ki mit szeretne fotózni, én különc kategóriának számítottam. A  csoportunk 98%-a természetfotósnak készült, egyedül én mondtam már akkor is, hogy fotóriporterként tudom magam elképzelni. A fénykép tökéletes módja annak, hogy formáljuk az emberek véleményét – nem írásban, nem dalban, hanem vizuálisan. Grnák László és Habik Csaba kezei alatt kiderült, hogy van jövőm, a gyakorlati idők után már állást kaptam. Végül 23 évesen kerültem a Népszabadsághoz, ami, valljuk be, sokunk legnagyobb álma volt. Az akkori rovatvezetőnk ragaszkodott hozzá, hogy fiatalokat vegyenek fel, olyanokat, akik tehetségesek, de még alakíthatók. A jó ajánlólevél persze nálam is sokat számított. 2003 óta itt dolgozom, a legkomolyabb hagyományokkal rendelkező műhelyben. Az ember és a környezete érdekel. Ahogy a mestereim javasolták, a napi munka mellett van saját témám, 2010 óta a Sárvidéket járom. Ez érdekel, ehhez kötődöm érzelmileg. Folyamatosan figyelem, fényképezem – szabad hétvégén, szabadság alatt. S hogy mi fogott meg benne? A hely különös problémája: esős évszakban a földutak járhatatlanná válnak; ami a városi ember számára elképzelhetetlen, az itt mindennapos kihívás. Az utcába nem tud bemenni a sártengerré vált barázdákon a mentő, a gyerekek két cipővel indulnak iskolába, a felnőttek cipelik a váltóruhát, hogy a cuppogó föld ne látszódjon meg, ha beérnek az aszfaltozott világba. Pedig ezek nem tanyák, csak épp nincs mindenhol járda vagy közút. A fotó, amelyet kiválasztottam, itt készült. Ikonikus kép lett – egy özvegyasszony a kislányával kerekezik 100 métert a gáton, hogy elérje a célt. A fotózás sokszor akkor kezdődhet el, amikor a fényképészt már észre sem veszik,  amikor már természetes, hogy objektíven keresztül nézi a környezetét. Van, akinél ez a bizalmi nyitottság percek kérdése, máskor hónapok kitartó munkája kell hozzá.”

A fény a legfontosabb

Imre Tamás természetfotósnak mondhatni könnyű dolga volt, beleszületett a fotózásba. Nagybátyja, keresztapja,

édesapja és a testvére is szenvedélyesen örökítette meg a pillanatokat. Ebben nőtt fel, azt tanulta meg, hogy képeken keresztül is ki lehet fejezni az érzéseket. Az első gépét, egy Praktikát, tízévesen örökölte édesapjától, és

sokáig a tájat kapta lencsevégre. Később a hegyi kirándulások adták a témát, amit nagynénje ösztönzésére a nagycsaládnak is mindig levetített. Ma már a szakma elismert mestere, a Természetfotó Magazin főszerkesztője, a sok elismerés közül az EFIAP diploma (rangos nemzetközi kitüntetés) büszke tulajdonosa.

„Hogyan lettem természetfotós? A család rajongása a növények, állatok iránt, a sok túrázás a hegyekben, itthon és külföldön egyaránt, mind mind hozzájárult. Ma is, kint a terepen, az állatok, a természet hangjai között találok rá fiatalkori önmagamra. Mi szükséges egy jó képhez? Nem egy dolog, az biztos. A legfontosabb a természet feltétlen tisztelete, második a felszerelés hibátlan használata, s a harmadik a kitartás. A legnagyobb hiba, amit a kezdők elkövetnek, hogy bevásárolnak a milliós felszerelésekből, és felkészülés nélkül, tudatlanul vágnak neki a vadonnak. Koncepció nélkül sosincs izgalmas kép. Az, aki azt állítja, csak elkapta a pillanatot, jobbára nem mond igazat. Én már az előtt kitalálom a képet, amit el fogok készíteni, még mielőtt megtörtént volna. A fényből élünk, nem mindegy, milyen erős, hogyan esik az arcra, a tájra vagy egy madár szárnyára. Sokszor megkérdezik, melyik a legjobb sztorim, vagy mit éltem meg kudarcnak. 2010-ben a kenyai Masai Mara vadrezervátumban

voltunk. Projektünk elsősorban a Mara folyón átkelő hatalmas gnú csapatok megörökítésére lett kitalálva, de a patások a soknapos várakozás ellenére sem mertek átjönni. Naponta 16 órát vártunk, hajnaltól naplemente utánig. Velünk szemben több mint 150 000 gnú, zebra, gazella toporgott. Több alkalommal megindultak, de mindig abbamaradt az átkelés a sok éhes krokodil miatt, amely a folyóban cirkált prédára várva. Életem leghosszabb és egyben legizgalmasabb napjai voltak. Fotós szempontból kudarcnak éltem meg, egyúttal a legnagyobb csalódásként. De ilyen a természet, nem lehet vezényelni neki. A fotó, amelyet kiválasztottam, egy másik történet. Ez hozta el nekem a nemzetközi sikert, 2008–09-ben 17 nagyon rangos pályázaton nyertem

vele. A légi harcost azonban másért is szeretem. A tengeri sast annyira büszke tekintéllyel mutatja be, hogy nemcsak fényképezni volt csodálatos, hanem megélni az élmény pillanatát is.”

Maximálisan bízom a pilótákban!

Aki a Balatonon nő fel, mondjuk közel Szentkirályszabadjához, még nem biztos, hogy fotós lesz. És az sem biztos, hogy beleszeret a helikopterekbe. A legtöbb embert zavarja a hajtómű zúgása, a kötelékben elhúzó gépek berregése. Dévényi Veronika katonai fotóriportert viszont már kislányként elvarázsolták. Hatévesen, isten tudja miért, ejtőernyős akart lenni. Aztán a középiskolában szobrász szakon végzett, de a kollégiumban a társai igencsak megfertőzték a sötétkamrás nagyítással, hobbiszinten ő is kattogtatni kezdett. Amikor a fővárosból visszaköltözött a magyar tenger partjára, jött az ötlet, hogy talán le sem kellene tenni a fényképezőgépet, hiszen

adódott hozzá lehetőség, téma annál is több. Még helikopteres is!

„Vittek magammal a kollégák az eseményekre – és egyre több képem jelent meg a helyi újságban. Amikor végre az első alkalommal kerültem a helikopterek közelébe, majdnem felkapott a rotor szél – annyira közel merészkedtem. Ez az egyik legfantasztikusabb szerkezet, a legkedvesebb technikai eszköz számomra. A repülés és az emberi munka páratlan összetartozása. Kezdetben ez csak egy téma volt a sok közül. Jó pár évvel később, egy iraki fotósorozatom után adódott a lehetőség, hogy a Honvédelmi Minisztériumnak dolgozhassak. Persze az is ritka, hogy egy nő ennyire vonzódjon a katonai témákhoz. A munkám nagyon változatos, de még inkább izgalmas. A kulturális eseményektől a katonák harcászati tevékenységéig mindent megörökítek. Műveleti területen dolgozni, taktikus leszállást megélni Kabulban, amikor épp csak leejtik a gépet, hogy ne legyen mozgó célpont sokáig –nekem is félelmetes élmény volt. Az én munkaruhám alapvetően a zsebes nadrág, a bakancs és a hátizsák. Nincs retikülöm, de minek is lenne? Igen, néha veszélyes helyeken járok, de Szolnokra tartani a 4-es

úton sem kisebb kihívás. Maximálisan bízom a pilótákban, tudom, hogy rám is vigyáznak, ha együtt repülünk. És az is igaz, hogy nem mindenkit dobna fel, hogy a legteljesebb sötétben egy égi szitakötőn nézelődjön az éjjellátóval. A fotó, amit választottam, 2010-ben készült, az árvíz idején, Borsodban. Három napon át dolgoztak a katonák, alig pihentek, emberfeletti munka volt, amit megtettek. A fedélzeti technikus látszik rajta, aki a külső szeme a gépnek, ő segíti a pilóta munkáját. Ami különlegessé tette a felvételt, hogy egyszerre tűnik fel a kint és

a bent, a lent és a fönt. És a gép árnyékától lesz más a perspektíva.”

Papp Noémi