Szerelmem, a Tánc! Eifert János kiállítása a Bethlen Galériában, Budapest, 2015. szeptember 12 – október 6. A kiállítást Lőrinc Katalin Harangozó-díjas táncművész nyitja meg, 2015. szeptember 12-én, 18 órakor

Aczél Péter, Olasz Ágnes, Pivonka Kriszta és Eifert János felvételei

“Szerelmem, a játék

Eifert János: „Szerelmem, a tánc” című kiállítása Budapesten, a Bethlen Téri Színházban

Eifert János, a fiatal táncművész – úgy 1970 körül – elkezdett fotografálni, hogy elkapja a pillanatot, amely az általa megélt és látott örökös mozgásból kiszakítható. Ám hamar rájött, hogy önmagában a kimerevített pillanat (a dokumentum) kevéssé érdekli, azt meghagyja a sok komoly riporternek, ő pedig játszik.

Mégpedig olyan időkben kezdett játszani, amikor még nyoma nem volt a digitális, szinte bárki által kezelhető játékszereknek; analóg játéka másfajta figyelmet, ügyességet követelt. Első eszköze a bemozdulással történő játék: híres, fesztiváldíjas táncfotói (kb. 1982-ig) mind egy-egy nagyszerűen eltalált bemozdulásnak, vagy szándékos fénymozdításnak köszönhetik örök-elevenségüket. Ezután jó bő évtizedes pauza következett, melyben a tánc felől az akt fotózása felé fordult, azonban azt sem tudta nem-táncosként megközelíteni. A kiállításon is szerepelnek olyan képei, amelyek eredetüket tekintve ugyan műtermi aktfotók, mégis: akár már a beállítás megrendezésével, akár speciális környezeti, fényforrásbeli ötletek révén: eltérnek a szokványosan „esztétikus” testábrázolástól.

A montázs-kollázs technika, mellyel annak idején már manuálisan is „megbolondította” képeit, a 90-es évek második felétől (amikor ismét szívesen fókuszált a táncosra, mint olyan előadóra, aki testében hordoz egy lényeges pluszt az aktmodellhez képest) a digitális lehetőségekkel új lendületet kapott. A legutóbbi évek fotói – bár egyik sem táncelőadáson készült, hanem a táncos testtudást kihasználó műtermi felvételek – már olyanok, mint egy-egy összetettebb társasjáték. Külön szabályok vonatkoznak az izmokra, a gesztusokra, a testfelületekre, a fényekre, a csaknem monokróm színvilágra (a régebbi képek fekete-fehér anyag!), a struktúrára, a szimmetriákra és asszimetriákra. Mindez messze nem olyan bonyolult, mint ahogy leírom, sőt: Eifert képeit mindig a világosság, a nyíltság, az egyértelműség jellemzi még akkor is, amikor bújócskázik.

Lehetne persze ezt a kiállítást máshonnan is megközelíteni: beszélhetnénk arról, micsoda világnagyságok szerepelnek a képeken; hogy gyakorlatilag egy színháztörténeti lexikon exkluzív illusztrációi között sétálgatunk. Marcel Marceau, Köllő Miklós, Maina Gielgud, Dózsa Imre, Antonio Gades, Uhrik Dóra… Nemzetközi hírű személyiségek, társulatok – akiket Eifert mind személyesen látott és közelített meg. És nem mintha nem töltené el örömmel (és nyilván büszkeséggel is) az, hogy tanúja lehetett a nemzetközi kultúrtörténet nagy eseményeinek, hanem számára e játékból végső soron az a fontos, mit tud kihozni az adott pillanatból. Legyen az előadó híresség, vagy csupán egy tánciskolai növendék, előbbiből is lehet jelentéktelen képet létrehozni, utóbbi is lehet alanya egy olyan műalkotásnak, amely legnagyobb részben már nem az előadó személyének, hanem Eifert János különleges figyelmének, fantáziájának és arányérzékének értékes produktuma.

Post spriptum: a kiállítás 2015. szeptember 12-én nyílt meg, e sorok írója úgy is, mint újságíró (verbálisan), úgy is, mint táncművész (mozdulatokkal) és – véletlenül ugyan -, de úgy is, mint a kiállított képek egyikének modellje nyitotta meg.”

Dr. Lőrinc Katalin táncművész / újságíró / egyetemi tanár