Zuglói Lapok, 2015. szeptember 10.

Eifert János – egyetlen fényképezőgép, 170 fotóművészeti díj

Ötven éve él Zuglóban a kortárs magyar fotóművészet egyik legnagyobb alakja. Eifert János munkáit a világ minden országában ismerik, külföldön és hazánkban közel 170 díjjal jutalmazták. Tánc- és aktfotóit, valamint természetképeit már 210 önálló és 700 csoportos kiállításon láthatták. A mai napig azonban egyetlen fényképezőgépe van, és az sem a legkorszerűbb.

-Tizenéves korában még táncművésznek készült, a Honvéd Együttes tagja volt. Miért váltott hivatást?

-1960-tól tizenhét éven keresztül voltam hivatásos táncos. Béla öcsém akkoriban hűtőipari gépészmérnöknek készült, Odesszába járt át. Hogy megalapozza az anyagi hátterét, gyakran vitt ki cipőket, kabátokat eladni. Ebből a pénzből egyszer nekem is hozott ajándékot, egy Zorki 4-es fényképezőgépet. Azt sem tudtam, mit kell vele csinálni. Megvettem az összes szakirodalmat, és mivel a Honvéddal rengeteget utaztunk, volt időm tanulmányozni. Az első képeimet is a táncos kollégáimról készítettem ’68-ban. A többiek nyomására ezeket be is neveztük Békéscsabára egy kiállításra, ahol második lettem. Ezután annyi biztatást és elismerést kaptam, hogy végül hivatást váltottam. A tánctól nem szakadtam el, csak már mint fényképezési téma érdekelt. Nem volt olyan bemutató Magyarországon, ahol ne fotóztam volna. Táncos múltam miatt előnyben is voltam, hiszen tudtam, mikor várható egy mozdulat befejezése vagy egy látványos póz.

-Az aktfotózással hogyan került kapcsolatba?

-Az akkori feleségem, Jung Zseni révén. 1984-ben Miskolcon együtt tartottunk alkotótábort. Én teljesen másképp mutattam be a női testet, mint ő. Engem a mozdulatok érdekeltek, illetve hogy egy-egy testhelyzettel mennyi mindent ki lehet fejezni. Aki aktot tud fényképezni, az mindent tud.

-Rengeteg híres embert fotózott, ki volt a legemlékezetesebb alanya?

-Én nem teszek különbséget az emberek között foglalkozás, de vallás és bőrszín alapján sem. A napi élet fontos szereplője bárki lehet. Nemcsak politikus, színész vagy énekes, hanem egy hétköznapi munkás vagy egy elítélt is. Nem a kép szereplőjétől függ egy alkotás produktuma, hanem az érzelmi töltettől. Elvi kérdésnek tartom azonban, hogy ha valakinek nagy az orra vagy elálló a füle, akkor nem fotózom szándékosan olyan szögből, ahonnan ez nem látszik. Akkor tulajdonképpen hazudnék. A tanítványaimnak is mindig azt mondom, hogy fontos a szabályok tisztelete, de ha kell, rúgják fel azokat.

– Melyik a kedvenc képe azok közül, amelyeket közel ötvenéves pályafutása alatt készített?

-Talán furcsán hangzik, de amelyeket a családomról, az öt gyermekemről csináltam. Persze nagyon büszke vagyok arra a fotómra is, amely meghozta a világ-hírnevet. 1968-ban az Erkel Színházban készült táncos példaképemről, Marcel Marceau-ról. Akkoriban katona voltam, nagyon kevés pénzzel a zsebemben. Mindössze hét kocka filmem volt az előadásra, annyiból kellett elkapnom a legjobb pillanatot Marceau jellegzetes, Michael Jackson-os mozgásából. Amikor előhívtam a fotókat, egyáltalán nem tetszettek. Bánatomban iszogattam, és egyszer az üres poharat a lámpafény felé fordítottam. Akkor vettem észre, ez milyen szép mintát rajzol ki. Lefotóztam, majd a Marceau-képpel „összeszendvicseltem”. Ez járta be a világot. Később rengeteget tanultam a szakmáról, de úgy érzem, olyan jó képet azóta sem csináltam.

-Az egész lakásán látszik, hogy fotóművész lakja, ám egyetlen fényképezőgép van csak a polcokon. Hol a többi?

-Nincs. Egy gépem van, és az sem a legmodernebb. Azt vallom ugyanis, hogy a képet nem a masina készíti, hanem a mögötte lévő ember. A technika maximum csak segíthet.

-Több mint negyven országban járt, Zuglóhoz azonban 50 éve hűséges. Mi köti ide ennyire?

-Van a kerületnek egy sajátossága, itt még létezik a természet és az ember közötti kapcsolat. Sok a madár, a fa, a virág, alacsonyabbak a házak, mint máshol. Rengeteget fotóztam Zuglóban, a Miskolci utcát átölelő lombkorona a kedvencem, de az alsórákosi kerteket is szeretem. Különleges dolgot szeretnék itt építeni. A kertemben egy olyan szabadtéri műterem készül, amely a világon egyedülálló lesz.

Forrai-Kiss Krisztina

Fotó: Balogh Róbert