Magyar Krónika, 2016/2

Tánc, test, természet

Eifert János fotóművész ismertségét tánc-, akt- és természetfotói alapozták meg. Eddig több mint kétszáz önálló és hétszáz csoportos kiállításon szerepelt, számos díjat, nagydíjat, különdíjat és diplomát érdemelt ki képeivel. A Szerelmes földrajz február 20-i, Duna Televízióban látható adásában Hódmezővásárhelyet és annak környékét mutatja be.

Hódmezővásárhelyen születtem, amit későbbi pályámon hasznosítani tudtam, e városból hoztam magammal. Első felvételeimet a közeli Mártélyon készítettem. Azóta is ide járok vissza megpihenni, erőt és bátorságot gyűjteni elkövetkezendő küzdelmeimhez.

Anyám kertje

Búvár utca 36. Gyermekkorom színhelye, ahová rengeteg szép em­lék kötődik. Még megvan a meggy-fa, amely alá kitett anyám gyógyulni, mikor lázas voltam. Amikor már na­gyon beteg volt, kis sámlira ült, úgy gyomlálta a kertet. Nagy szegénységben éltünk. A háború mindenkit szegénnyé tett. Hetedikes koromban volt először hosszúnadrágom. Ha ki-nőttük a cipőt, majd lefagyott a lábunk. Mégis jól éreztük magunkat. Vásárhely parasztváros volt kiterjedt tanyavilággal. Az itt élő dolgos emberektől sok mindent tanultam, mindenekelőtt erkölcsös viselkedést. Anyám művelt, iskolázott asszony volt, de főleg háztartási munkát végzett. Később raktáros lett a Házipari Szövetkezetnél, majd csomagoló az Állami Áruházban. Es persze itt volta kert, amelyről „Anyám kertje” címmel nemzetközi fesztiválokon díjat nyert diaporámát készítettem. Anyám húsz éven át küszködött a rákkal, ez a kert tartotta életben.

Ember és természet kapcsolatát én itt fedeztem föl. Volt egy Bodri kutyánk, igazi fekete puli. Az ember még a tyúkokhoz is kötődött. Itt nőttem föl, innen felvételiztem a Honvéd Együttesbe, profi táncosként tizenhét éven át jártam az országot, a világot. A gimnázium elvégzése után azért még szereztem egy közgazdász oklevelet is. Aztán fotográfus lettem. A fotóimmal sohasem pusztán gyönyörködtetni akartam. A tájak, az élővilág, a természet iránti vágyat akartam és akarom ma is fölébreszteni az emberekben.

Szerelmek

A Kossuth tér Hódmezővásárhely főtere. Gyönyörű parkokkal, szob­rokkal, a szép Városházával, a Fekete Sassal és az Alföldi Galériával, ahol hetvenedik születésnapom alkalmá­ból az életmű-kiállításom volt, kilenc teremben, két hosszú folyosón. A főtér egyik sarkán volt édesapám fűszer-csemege üzlete, amelyet 48-ban államosítottak, gyakorlatilag elvették tőle. Hároméves lehettem, amikor a szüleim elváltak. Apám 1956-ban disszidált, de haláláig tartottam vele a kapcsolatot. Édesanyám a városban született, itt élte le az életét. Másodszor is férjhez ment. Egy hadirokkant férfi volta nevelőapám, aki tisztességgel és becsülettel nevelt bennünket. Halála után anyám találkozott ifjúkori szerelmével, akivel gimnazista korukban titkon leveleket váltottak. Ez az újra föllángoló, késői szerelem tizenkilenc évnyi boldog házasságot hozott. És ami érdekes: Imre bácsi nagyon hasonlított egykori köztársasági elnökünkre, Göncz Árpádra. Kár, hogy nem találkozhattak egymással…

1957-től 1960-ig jártam a Bethlen Gábor Gimnáziumba, de az érettsé­git már Budapesten szereztem meg. Tagja voltam a tornászcsapatnak, szép óriáshengereket mutattam be a korláton. Volt egy űrhajósok ki-képzéséhez használatos szerkezet is, amibe belekapaszkodtunk és végigka­rikáztunk az udvaron, nagy tetszést aratva a lányok körében. De a gim­názium a tanáraim miatt volt igazán emlékezetes számomra. Dózsa tanár úr mindenre megtanított bennünket irodalomból, a kémiát oktató Körtvélyesi Lászlónéba, Éva nénibe pedig minden fiú szerelmes volt. A mai napig tudom például, hogy a DDT nem más, mint a diklór-difenil-triklór-metil metán.

Szauter Ildikó volt az én nagy szerelmem. Csodáltam, hazakísértem, de még egy ártatlan puszit sem mertem adni neki. Évtizedekkel később aztán ezt bepótoltam. Szeretettel emlékeztünk egymásra, és akkor kiderült, ő is szerelmes volt belém, és igencsak fájlalta, hogy még moziba vagy táncolni sem vittem el.

Először talán rosszul hangzik, hogy nekem öt feleségem, illetve élettársam volt. Ám ezek a kapcsolatok nagy szerelmek voltak, nem csupán föllángolások vagy röpke kalandok. A mai napig meghitt, baráti viszonyban vagyok egykori aszszonyaimmal, s öt gyerekem is jóban van egymással, össze-összejárnak. Valószínűleg ma már sokkal megfontoltabb lennék, bárha az ember föllángol és megszeret valakit, ott az ész nem sokat számít. De boldog vagyok, hogy szerettem és szerettek, e kapcsolatok csodálatos erőt és teret adtak nekem. Ezúton is üzenem egykori iskolámból szerelmeimnek: köszönöm, hogy léteztek.

Halálosan komoly játék

A gimnázium szomszédságában áll a gyönyörű református Ó-templom. Szüleim, nagyszüleim baptisták voltak. Náluk a 16. év elérése után ki-ki maga dönti el, melyik vallást is választja. Egyébként Hódmezővásár­helyen az egyes felekezetek mindig is békében, jól megfértek egymással. Amikor a szemben lévő Alföldi Ga­lériában volt kiállításom, és nyugalomra vágytam, mindig átsétáltam kicsit megpihenni az Ó-templomba. Különlegesen szép hangzású orgonája szinte egyedülálló Európában. Amikor tanítok és fotókat elemzek, gyakorta élek zenei hasonlatokkal.

Táncos, zenész múltamnak köszön­hetően bátran használom kompozícióimban a fényeket és árnyékokat. Es ez igaz egy kiállítás fölépítésére, a képek sorrendjének megválasztására is. Két jó fotó egymás mellett kiolt-hatja a másik erejét.

A 3 „T” fotósának tartanak: tánc, test, természet. E háromban ott az egész világ. De előadásaimban azt is szoktam mondani, hogy a világ megismerésének három fontos esz-köze van: a tudomány, a művészet és a hit. Ha ezek egyike is hiányzik, kevesebbet tudunk a világból fölismerni, visszatükrözni. Amikor embereket fényképezünk, nagyon fontos, hogy tiszteljük a megörökítendő személyt. Mindenkinek joga van eldönteni, hozzájárul-e képmása megörökítéséhez, nyilvánosságra hozatalához. Ha megérzik az emberek, hogy nem díjazott kiállítási képként használjuk őket csak azért, mert valamiért különlegesek, elesettek vagy meggyötörtek, hanem magát az embert tartjuk fontosnak, akkor számíthatunk együttműködésükre. Azt szoktam tanácsolni a tanítványaimnak, hogy még gépük márkajelzését is takarják le, hogy a megörökítendő személy csak egy iránta érdeklődő, felé tisztelettel forduló fotóst lásson.

Számomra játéka fotográfia. Halálosan komoly játék, amely azt a végtelen szabadságot adja, amelynek során másokkal is megoszthatom átélt élményeimet. És ebbe nem szól bele senki. Tehát azén felelősségem, hogy a sok-sok képből melyiket választom ki, melyiket bocsátom közszemlére.

A díszpolgár

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy az ő szülővárosa a legszebb, számára a legfontosabb. Én is így vagyok ezzel. Valóban úgy érzem, hogy az erkölcsi tartást itt, ebben a városban kaptam meg a szüleimtől, a barátaim­tól, a környezetemtől. Tudom, hogy Hódmezővásárhelynél vannak szebb és nagyobb városok, de én itt érzem magam otthon. Édesanyám jó pár éve elhunyt, a házunkban már mások élnek, mégis ide jövök haza. Sokszor csak úgy beugrom Szenti Tibor ba­rátomhoz, és végigjárjuk a tanyákat vagy kiszaladunk Mártélyra. Furcsa nézni ezeket a téglákat.

A lexikonokból kiolvasható, mi mindent is csináltam én az életemben, de az az igazán megtisztelő, amikor az ember szülővárosa szeretetét, elismerését, megbecsülését érzi. Amikor ott állok a Városháza Dísztermében, kezemben a gyönyörű bronzplakettel, rajta a felirat: „Eifert János fotóművész,

Hódmezővásárhely díszpolgára.” És ezt pártállástól függetlenül, egyhangúan szavazta meg a közgyűlés. Nem vagyok egyedül a sorban, hiszen Lucien Hervé is itt született Erkel László néven. Ploh József fotográfus az 1800-as évek végén készítette el nagyszerű sorozatát a már idős 48-as honvédekről. De említhetem Nagy György Sándort is, aki ugyan nem a város szülötte, de csodás termé­szetfotóinak egy részét e vidéken készítette.

Bejártam a fél világot, de tapaszta­latból és nem elfogultságból mond-hatom, hogy Magyarországon egy fotós számára óriási kincsek vannak. Gondoljunk csak az Alföld, az Őrség, a Börzsöny vagy a Szatmár-Beregi síkság természeti és építészeti értékeire, az itt élő emberekre. Jobban becsülöm, szeretem én a magyar tájakat. Talán ezt hívják hazaszere­tetnek…

Elrejtett biciklik

Hódmezővásárhely kerékpáros „nagyhatalom”, szinte mindenki biciklizik a városban. Gyerekkoromban magam is sokat kerékpároztam, a Népkert volt az egyik kedvenc területünk. Egyébként a fényképezést is jól segíti a bicikli: bárhol meg lehet állni, nem kell parkolási díjat fizetni. Kedvenc témáim a kapuk. Először egy nagytotál, aztán jöhet a kilincs, a levélszekrény, a felirat: Vigyázz, a kutya harap!” vagy „Túró, tejföl eladó”. Ez szociológiai fel-mérésnek sem utolsó, hiszen a kapu, a kilincs sok mindent elárul az ott lakókról.

Amikor hazajövök, most is nyeregbe pattanok. Ha ismerőssel találkozom, rácsöngetünk egymásra. Két csöngetés az üdvözlés, egy pedig a vészjelzés: vigyázz, jövök!

1956-ban a forradalom idején osztálytársaimmal elhatároztuk, hogy ha jönnek az oroszok, szétszereljük kerékpárainkat, és a bezsírozott alkatrészeket elrejtjük a pincékben. Elterjedt ugyanis, hogy az oroszok elviszik a bicikliket. Gyerekfejjel azt gondoltuk, hogy hazafias cselekedet, egyfajta néma ellenállás, ha az elrekvirálható dolgokat eltüntetjük.

Mártélyi paradicsom

Gyerekkorom nagy élménye volt a Mártélyi táborozás, a sátorban éjszakázás. Az első fotóimat is itt készítettem a parton, a fűzfáknál az öcsémtől kapott Zorkij 4-gyel. Amikor annak idején Vásárhelyi Pál tervei alapján átvágták a Tiszát, leválasztva a kanyargós részeket, akkor keletkeztek az itteni holtágak. A vízutánpótlást zsilip-rendszerrel biztosítják az élő folyóból. Ez valóságos üdülő- és természetfotós paradicsom. Csak ne sajnáljuk bekenni magunkat szúnyogriasztóval!

A csúcsponton fejeztem be táncos pályafutásomat, éppen amikor a legjobban ment. De választanom kellett: néptánc vagy fotózás. Először a Lobogóhoz, majd a Búvár című környezet- és természetvédelmi folyóirathoz kerültem. Es közben azért más lapokban is jelenhettek meg képeim. Hazai és nemzetközi pályázatokon vettem részt, szépen gyűltek a díjaim.

A környezetvédelem, a természet szeretete, a zöld szervezetekkel való szimpátia soha nem volt afféle divatos póz nálam. Hiszek abban, hogy akár az én képeimmel is hozzá lehet járulni ahhoz, hogy az emberekben tudatosuljon: igenis tehetnek valamit az ember és a természet között megbomlott harmónia visszaállításáért, a klímaváltozás mérsékléséért.

Pillanat és évtizedek

A legfontosabb képeim a Tornyai János Múzeumban vannak. Körülbelül negyven fotómat ajándékoztam szülővárosomnak, megköszönve, hogy becsülnek, hogy figyelemmel kísérik pályafutásomat.

Hetvenhárom éves vagyok, de még rengeteg tervem, elvégzendő feladatom van. Az elmúlt évtizedekben egy merőben új korszakot éltem át. A digitális technika megjelenésével eszközeim változtak, lehetőségeim bővültek. De a gondolkodásmódom alapvetően változatlan maradt. Az igazán jó fotó az, amelyre ránéz az ember, és megragadja, kapcsolatba kerül vele, akkor elindul egyfajta párbeszéd. Jó esetben fölfedezi a kép szemlélője, hogy itt még a második, harmadik síkon is van egy újabb kép, egy újabb mondanivaló.

Számomra nem jelent terhet a fotós-táska meg az állvány cipelése, és az sem, hogy egy 2500 méteres hegycsúcsot megközelítsek, ahol már fogytán a levegő. A baj akkor van, ha a mondanivaló fogy el. En kíváncsi ember vagyok. Kíváncsi vagyok az emberekre, az életükre, az őket körülvevő környezetre, a természet-re. Olyan képet igyekszem komponálni, amely első pillantásra a szépségével, a kompozíció izgalmával hat, és akkor el tudom mondani az ezek mögött rejlő gondolatot.

Mondják, a fotóművészet a pillanat művészete. Amikor lenyomjuk az exponáló gombot, akkor valóban a másodperc töredéke alatt rögzül a kép. Csakhogy e mozdulatot hetek, hónapok, évek, sőt évtizedek tapasztalata, élménye tudja csak vezérelni. Ezért aztán én azt mondanám inkább, hogy a fotóművészet a gondolkodás művészete is.

Tizenhét éven át voltam hivatásos táncos a Honvéd Együttesben, és ahogyan a sportolóknál, úgy a táncosok esetében is a rendszeres tréning, a sok próba és fellépés nem csak igénybe veszi, karban is tartja az embert. Es ami még további erőt ad és fiatalít, az a nők szeretete. Nagyon fontos, hogy tőlük mit kaptam és mit kapok. Ez az örök élet titka… n

Hollós László