Mysterium Carnale / TESTI – LELKI HITTITOK – William Shakespeare születése és halála napján Németh Zoltán Pál analóg fotográfiai kiállítása – Sigil Galéria és Kávézó, Nagymaros, 2016. április 23 –
Murányi Zoltán, a SIGIL Galéria és Kávézó tulajdonosa így köszöntötte a megjelenteket:
“Szeretettel üdvözlök mindenkit a Sigil Galériában Németh Zoltán Pál kiállításának megnyitóján.
Mai naptól Németh Zoltán Pál fotográfiái tekinthetők meg a megnyitót követően. Zoltán nem született, de évtizedek óta itt élő nagymarosi lakos. Nagymaros egy zárt közösség volt, az ide beköltözők mindig úgy érezték, hogy a település nem, vagy csak részben fogadta be őket. Ezt a tévhitet mindenképp szeretném cáfolni, egy zárt közösségben is szükség van tehetséges, másképp gondolkodó emberekre. Nagymarosnak fontos, hogy az értékes alkotóknak teret adjon, így ez esetben is örömmel adunk helyet a kiállításnak.
A mai világban a digitális technológia a fotográfia szerepét és mondanivalóját átírta, ma már a technológia eredményeképpen mindenki alkotásra képesnek gondolja magát. Ebben a zűrzavarban nagyon fontos, hogy legyenek igazi alkotók, akik utat mutatnak és irányt szabnak.
Ezt képviseli a kiállító művészen kívül a kiállítást megnyitó Eifert János fotóművész, aki fotográfiái elkészítéséhez bejárta a világot, öröm, hogy ebbe a világba, ilyen formán Nagymaros is bekerül. Munkái mellett rengeteg energiát áldoz tudása továbbadására, az oktatásra is. Kívánom, hogy ehhez a „nagyon komoly játék”-hoz energiái sokáig megmaradjanak.
A méltató szavak mellett verseivel közreműködik Németh Péter Mykola és az Aznap Kollégium is muzsikál Németh Zsófia, Lazarus Stanislaw és Németh Balázs Kristóf közreműködésével.
A megnyitóhoz és a műélvezethez jó szórakozást kívánok mindenkinek.” (Murányi Zoltán)
Mysterium Carnale / TESTI – LELKI HITTITOK
William Shakespeare születése és halála napján Németh Zoltán Pál analóg fotográfiai kiállítása, Németh Péter Mykola verseivel
Megnyitja: EIFERT JÁNOS fotóművész és a Mykolárium Trió – Németh Zsófia Nóra – Lazarus Stanislaw – Németh Balázs Kristóf közreműködésével.
2016. április 23. 18 óra. Sigil Galéria és Kávézó, Nagymaros, Váci út 21. (bejárat a magyar utca felől)
Németh Zoltán Pál MYSTERIUM CARNALE / TESTTÉ VÁLT HITTITOK című kiállításának megnyitója “felütéssel”, vagyis zenével kezdődött, majd Shakespeare: A vihar c. színművéből a hárpia Ariel monológja hangzott el, Németh Zsófia Nóra előadásában. Ezután Eifert János kiállítás-megnyitója következett, amelyet a fotóművész képelemzéssel, a tárlat képeinek bemutatásával fűszerezett. Záróakkordként egy fél órás verskoncert következett, Németh Péter Mikola VISSZASEJTESÍT irodalmi szövegére építkezve, a Mykolárium Trió – Németh Zsófia Nóra, Lazarus Stanislaw és Németh Balázs Kristóf – közreműködésével.
Németh Zoltán Pál, Németh András és Eifert János felvételei
“A tegnapi nagymarosi Sigil Galéria béli ünnepi kiállítás megnyitón, egy született érzékenyen szomorú művészlélek újjászületését ünnepelhettük: Németh Zoltán Pál fotográfusét. Az ott elhangzottak, de legfőképp EIFERT János fotóművész érző és értő, testvérségünkben is a lényegi összefüggéseket, a teremtő akaratot fényre hozó és elemző gondolatait az alábbi, harminc évvel ezelőtti írásommal kívánom most fel- és megerősíteni. Aminek az is az érdekessége , hogy Zoltán: 1986-ban, a Gödi Városház Galériában “REQUIEM AETERNAM” címmel rendezett kiállítására született az utolsó pillanatok szorításában, mikor is János valamilyen oknál fogva nem tudott jelen lenni a kiállításon. Csak most tudhattuk meg, hogy egy égből pottyant amerikai meghívást kapott éppen akkor, annak kellett tehát eleget tennie. Ám a legfontosabb talán mégis csak az, hogy azóta se tévesztettük szem elől egymást, s hogy az alapok tekintetében azóta is megmaradtak a közös nevezőink. Tegnap nem hogy csak szót értünk, de lélekben is egyek maradtunk bizonyos értelemben.
Köszönjük neked, János!
Az alábbi írásom is erről beszél.
Németh Péter Mikola: A DIÓFA HAJLÉKÁBAN
Testvéröcsémnek: Zoltán Pálnak
Emlékeim egyike ez a számtalanszor megismétlődő, gyermekkori. A belső szem fotográfiája, úgy lehet. Negatívján, több mint ötven esztendő távolából egy idillikus kert kora délutáni csendjének hangulata körvonalazódik, s abban, a Diófa árnyékában, mint szobor szeletei tájban, a fehérre festett ágy rácsokkal; benne egy újszülött karjait az égre tárva mozdulatlanul és hangtalan. A szeme nyitva már…
A most előhívott pozitívon látszólag semmi sem történik. De csak látszólag! Sorsunkból olvasva is, így látni. Mert ott és akkor valami olyasmi mehetett végbe: „ami egyedül a világ születéséhez fogható”. Egy néma csecsemő tekintete erejével, egész létezésével a külvilágra figyel, egy néma fa beszédére. „Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első tanító. Csecsemő korunkban Ő oktat minket a világra, a létezés beszédére. És csak egy csecsemő figyelme lehet olyan erős, hogy ezt a beszédet meg is értse.”
Az első találkozások, rácsodálkozások, az első felismerések soha vissza nem térő pillanatai ezek. Születésnapok – a legbensőségesebbek. Azé a belső világé, amely életre tévedt egyszeriségünk gyönyörű bizonyossága, s ami nem más, mint a természet, a külvilág, a puszta tények szintézise a valóság szintjén; a megismételhetetlen az elmúlás szorításában. S ebben az átváltozásban finomodhat mibennünk a természeti, a Diófa is szellemivé, s múlhatja fölül önmagát az alkotásban: a zenében, a lírában, a fotográfiában és mindmegannyi más kifejezési formában. De ennek az átváltozásnak ára van. Fájdalma és minden terhe az alkotó elméé. „Mert mit is mond egy fa a csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. És ez a néma nyelv mégis létezik, sőt minden lehetséges beszéd közül a legerősebb. Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja szótárát. Később a világ arról beszél majd, hogy ami van, miként és milyen formában létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen mondatból áll.
Ez a világ második nyelve, a felnőttkor beszéde.”
Ám a fák beszédét idővel elfeledjük. De nem egészen. „A felnőttkor gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, – ha csak pillanatokra is – hogy visszatérjünk az első paradicsomi eszmélésünk” némaságához, hogy úgy láthassuk a világot, ahogy a Teremtő tenyerén fekszik, vállalva az: „ÉN VAGYOK, AKI VAGYOK” keresztjét.
De miért is hívtam segítségül az itt idézetteket? Úgy érzékelem azért, mert ami megmagyarázhatatlanul egy, mélyen közös és testvéri ezekben az egymástól karnyújtásnyira lüktető kép- és verstestekben: az óriás dajkánkkal való végtelen párbeszédünk gyümölcse. Ő tanított mindkettőnket ott lent a kertben, a délutáni csendben: a világra, arra a beszédre, belső monológra: „ami a világ szüntelen keletkezésével érintkezik”.
Azóta azonban történt valami. Valami, ami csodát-tevőn hátborzongató ebben az egészben. A hajlék reménye szertefoszlott. Diófánkat kivágták. Talán azért – egy belső hang azt súgja: – legyen kihez méltón élnünk, szeretnünk és meghalni is – azt hiszem.” (Németh Péter Mykola)
(Az idézetek Pilinszky János Szög és olaj c. Könyvéből valók.)
Eifert János
„Ezek a lélek tárgyai költői megjelenítéssel, a csend fény-képei”
Németh Zoltán Pál XX. századi analóg fotógráfiáinak kiállításán
„Csak a csendnek van mélysége,
mint a szeretetnek…”(Shakespeare)
Ahogy valaki Prospero hangján megszólalt a mai napon, 2016. április 23-án, szombaton William Shakespeare születése 400. évfordulóján, máris lélek közelben, emberközelben érezhetjük magunkat, kedves jelenlévők. Hiszen egy kiállítást meg kell nyitni, felütéssel, ha lehetséges. Ez a hagyomány, azóta létezik, mikor is a francia Tudományos és Művészeti Akadémia ülésén: 1839. augusztus 10-én, egy neves csillagász bejelentette: Louis-Jacques Mandé Daguerre találmányát, a dagerrotípiát. Akkor még csak sejtetni lehetett, hogy ez a tény a 19. század egyik legnagyobb felfedezése és találmánya. Nem sokkal később az első embert ábrázoló fotógráfia is elkészült az un. Bolevard du Temple. A találmány bejelentését követően 3 – 4 hónapra rá nemcsak Párizsban, de Londonban, Budapesten és Nagyváradon, meg New Yorkban, és a világ más nagyvárosaiban is megjelentek a vándorfényképészek. És a korabeli emlékképekről jól felismerhető favázas szerkezetű kamerákkal készítették el az első felvételeket. Akkor még: 30–35 perc expozíciós időre kellett számítani. Annak, akit portrékészítés miatt lefényképeztek abban az időben, az minden bizonnyal látott már olyan kelléket, mint a csavarozható és állítható nyaktámasz, kartámasz. Ezek az elemek az portréalany kényelmét szolgálták, hogy viszonylag nyugalomban, mozdulatlanul kibírja a portré készítése alatt a hosszú expozíciós időt. A mai digitális kamerával egy pillanat műve egy portréfelvételnek az elkészítése. Igen, ez valamikor jóval időigényesebb volt, ráadásul, hogy peckesen beállíthassák a modellt, az illető ezért kapott egy kecses nyaktámaszt, és ráadásul még egy kartámaszt is, mert hiszen legalább 35 percet kellett állnia lehetőleg összeszedetten, harmonikusan a fényképész kamerája előtt. Természetesen, étlen-szomjan, amit ma nem biztos, hogy kibírna mindenki csak azért, hogy életkép készüljön róla.
A fotográfia akkor még valóban egy forradalmi találmánynak számított. Érdekességképp említem, hogy az első felvételeket, a legelsőket inkább, úgy 1824–1826-ban készítette J. N. Niépce vidéki házának erkélyéről. A falu felé a kertet fotózta le, a templommal a háttérben. Csodálatos felvétel ez. És az az érdekessége, hogy a mai valóságában, ahogy patinásodott, oxidálódott a fény-kép, s ahogy a vegyi folyamatok azon tovább épültek, így ma már absztrakt képet láthatunk azon a felvételen. Érdemes rákeresni és megnézni, akár az interneten is. A fényképeknek, a fotográfiáknak számtalan elnevezése létezik a magyar nyelvben, szinte végtelen gazdagsággal tudjuk jellemezni ezt a művészi műveletet. Megérzésem szerint, egy mindennél fontosabb folyamatot indított el a fotográfia a 19. században, mégpedig azt, hogy az embert és a világot, az embert és a környezetét közelebb hozta egymáshoz. Itt arra is gondolhatunk, hogy szerintem az ember elidegeníthetetlenül a természet része. Vagyis, ha le kívánunk fényképezni valakit, vagy valamit, akkor előtte, ahogy ismerkedünk az alannyal, a tárggyal, ahogy tanulmányozzuk a lencsevégre érdemesnek tartott a környezetünket, a pillanat töredék része alatt először is a megfigyelés, a szellemi feldolgozás előzi meg az expozíciós gomb lenyomását. Ebben az értelemben a fotózás művelete valójában az emberi gondolkodásra, mindig és mindenkor, igen bölcsen hathatott, úgy gondolom. Ha az itt látható fotókkal, vizuális költeményekkel, Németh Zoltán Pál és Németh Péter Mykola műveivel, amit a testvérek TESTTÉ VÁLT HITTITOK címmel tárnak most elénk, szóval, ha ezekkel a kiállított opusokkal elkezdünk mélyebben foglalkozni, el kezdünk azokról elmélkedni, akkor bizony a fotóművészet besorolásai szerint, zavarba jövünk. Mert, hová is sorolhatnánk be ezeket a falon függő fekete-fehér és színes képeket?
A fotóművészet műfajai szempontjából elemezve, van közöttük álomkép, álarc- és maszkszerű portré is. S ha most elmélyülten elgondolkozunk a nagymarosi Sigil Galériaban kiállított műveken, akkor feltűnik az is, hogy természetesen az ember is megjelenik valamilyen formában ezeken a fényképeken. Ám, ezek a műremekek nem a hagyományosnak mondható ábrázolások. Ezek un. „léleklepedők”. Az egyik például a Torinói krisztusi lepel misztériumához köthető. Ezek a képek itt, a transzcendenst értelmező ábrázolások. A barokk váci kálvária dombon készített, múlt századvégi hagyományos színes fotókról beszélek most. Ahogy az udvarról belépünk a galériába a fogadó térben fekete-fehérben máris láthatóak az olyan fotók, amelyek a „Koponyák helye” címmel egy elvonatkoztatott világba emelnek át bennünket. Ugyanakkor, láthatunk itt hagyományos értelemben a tájkép kategóriájába sorolandó fotókat is. Mégis, egy nagy nemet írtam a jegyzetfüzetembe, mert ezek nem hagyományos tájképek, ezek a lélek tájai. A Németh Testvérek lelki tájainak felvételei, amelyek a fizikai valóságukban modern vizuális élményeket, témákat, mai gondolatokat közvetítenek a fotográfiák és vizuális költemények formavilágával. De még ha hagyományos értelemben vett csendéleteknek fogjuk is fel az itt látható fotókat, mert hogyha egy építészeti, vagy néprajzi szempontból fontos elemet, tárgyat lefényképezünk, akkor azt általában a csendélet kategóriájába szoktuk sorolni. Ezek a fotók ellenben egyáltalán nem hasonlíthatók a hagyományos csendéletekhez. Ezek a képek a lélek szubjektív tárgyai költői megjelenítéssel. Ezek a csend képei. Ezek a beszédes fotógráfiák, nem költői képzavar, amiről most beszélek: az élet képei is egyben. Hiszen ha a világ megismeréséhez, ahogy tudós emberek mondják, valójában három eszköz áll a világban rendelkezésünkre: a tudomány, a művészet és a hit, akkor egyértelműen állíthatjuk, hogy Németh Zoltán Pál képein, mindhárom állítás mintegy 1400 C fokon „rotyog”, lüktet, létezik. S ennek a hőfoknak fortyogó zuhatagában, ezek a művek a lélek szálain ötvöződnek. De ezeknek a műveknek fontos üzenetei nem a hétköznapi képolvasási módszerekkel értékelhetőek, érthetőek meg. Azért nem, mert Zoltán kitalált valami olyat a fotóművészetben, ahogy már említettem is, a lélekképeket, amelyeket mind ezek után akár szabadalmaztatni is lehetne, mert ezek az ő találmányai. Ezen az úton-módon akkor a tájkép, a portré, a riportfotó mellé besoroljuk Németh Zoltán Pál lélekképeit is. És akkor, az ő munkáit máris művészettörténeti, fotótörténeti, vagy épp tudományos szempontból elemezni kívánnánk, s akkor rögtön közelebb hoznánk az ő szemléletének kulcsát is. Mert, kezdjük a kiállítás főképével. Nézzük meg jól, ez az ember léptékű, fekete-fehér, grafikus megoldású fotó egy corpust ábrázol, címe egy két soros vers: „Tánc a valóság élén. / Megfeszített karok ölelése.” Ha hagyományos értelemben meg kellene fogalmazni: mitől is jó ez a fénykép, s elővenném a már említett fotólexikont, amit az 50-es években jelentettek meg, amiben a jó kép, a kiegyensúlyozott kompozíció fogalmát úgy jellemzik, hogy az éles, színhelyes, tónushelyes, stb. Nos, ha erre a gyönyörű képre nézünk, akkor igencsak zavarban vagyunk, mert a lexikon szerinti elvárások egyetlenegy pontjának sem felel meg. De ugyanakkor, a mentségünkre szolgál az a felismerés, hogy a kortárs művészetekre nagyon is jellemző a műfaji határtalanság, az eszközök végtelen és egymásba fonódó használata, így Németh Zoltán Pál elfogadhatóan egy újfajta műformát tár elénk. És, ha az átellenben lévő képet is elemezzük, akkor képzeljük el magunkat úgy, mintha egy templom hajójában állnánk, és a másik oldali főfalon egy olyan képet látnánk, amiről rögtön az első ránézésre azonosíthatóan felismerhetjük a hitünk, a vallásunk, az emberségünk örökkévaló jeleit . „A templom függönye” című kép tárgya, témája egyértelműen erről beszél. Technikai kivitelezésében, eszközeiben viszont a lexikonban megállapítottakkal úgyszintén ellentétes, mert ugye ez se nem éles, se nem színhelyes, ráadásul nem is kiegyensúlyozott, hanem mindezzel ellentétben egy felzaklató, izgalmas és izgató kék tónusú nagyméretű fotót látunk magunk előtt. Térelhelyezéssel, fotográfiai szempontból zoom objektívvel, expozíció közben meghúzott módon készült a felvétel. Egyszerűen az agyunkban, lelkünkben olyan élesen jeleníti meg az evangéliumi mondanivalót, aminek közlésére csak ritka tehetséggel megáldott művész képes. A jelképek, a metaforák, a szimbólumok, a költői képek tág asszociációs rendszere jellemzi a látottakat:
itt szintén új fogalmakat kell bevezetnünk, hiszen hagyományos módon nem igazán férünk hozzá Németh Zoltán Pál „testi-lelki hittitkaihoz”. A titkot megfejteni inkább a benyomásaink, az érzéseink, az intuícióink alapján, a költői képek kibontásával, megfejtésével lehetünk képesek. A költői megjelenítés valószínű, hogy itt nem ugyanaz, mint általában a lírai műfajokban, hiszen a családi hagyományok által, a génekben, a testvériségben a művészetek különféle kifejezési formái itt összeölelkeznek, egymásból eredeztethetőek, hiszen a költészet és a fotográfia, a versek és a versképek, a vizuális költészet és a lírai fotógráfiák ez esetben egy közös kozmikus világképben, közös szellemi naparendszerben, időnként közös síkokon együtt mozognak. Nem illusztrációi tehát egymásnak, hanem sokkal inkább egylényegűek, s ezáltal nagyon jól asszociálhatóak, értelmezhetőek. Továbbá nem véletlen az sem, épp az imént lehettünk tanúi annak, hogy milyen üde és szép előzménye van ennek a kiállításnak. A bevezető, a felvezető, vagy minek is nevezzük? Ez drámaian gyönyörű performansz sem véletlenül mára időzített, hiszen ma William Shakespeare születése és halála 400. évfordulóját ünnepeljük, így aktuálisan, A vihar című színművének egy rövid részletét hallhattuk az imént apa és lánya előadásában. Ariel szerepében Németh Zsófia Nóra, Prospero szerepében Németh Péter Mykola párbeszédét, amit hatásosan, nagy lelki gazdagsággal adtak elő a szereplők. Ez az évforduló, ez az ünnep átlényegíti a kiállítást is. És mindez, ebben az estben, még véletlenül se ügyes és divatos PR fogás, hiszen érezhetően fontos, hogy szerzők már jóval korábban bevonták életükbe, együtt gondolkodásunkba William Shakespeare klasszikus szellemiségét. Így talán érthetőbben, tisztábban magyarázhatóak a kiállított művek is. Ezeket a képeket persze hagyományos módon nem szükséges magyarázni, még akkor sem, hogyha pausz-papírra nyomtatott képekkel szembesülve itt az ablakok előtt például, nem ismerünk fel azonnal, minden absztrakt, a valósággal nem törődő alakzatot. De ez rendjén is van így, hiszen a képi világ morzsái, a valóság didaktikus képei ezek elvonatkoztatva a képzőművészetre jellemző eszközhasználattal, és ami a legfontosabb, a szellemi magaslatok síkjára emelve. De miért is merem ezt állítani? Azért, mert Németh Zoltán Pál a fotográfus érzi és érti is a fototechnikai eszközök használatának módját, azt, amit nem föltétlenül Budapesten, a Práter utcai szakmunkásképző intézetben fotós szakmunkásként lehet megtanulni. És ez az ő szabadsága, ez Németh Zoltán Pál művészi kvalitása. A testi-lelki ok és okozati összefüggések keretet adnak az ő munkásságának, főképpen a leglényegesebb gondolatainak. Hiszen miként az emberi test keretet ad a léleknek, templom a test, test-templom, ugyanúgy a forró és ihletett mondanivalónak is meg kell találnia a saját, csak rá jellemző formáját. A művészi gondolat mindig és mindenkor formát keres, és talál is, ha lehetséges, ha valaki nagyon akarja. Ez a megállapítás művészetek minden területén, így természetesen a fotográfiára, és a költészetre és is érvényes. Kérdezhetnénk, hogy, ezek a fototechnikák, amik csodákat tesznek lehetővé, a képformálásnak nagyon is elegáns és különleges eszközhasználatával, miért csak kevesek számára adatik meg alkalmazásuk? A válasz nagyon egyszerű, azért mert a technika csak a formát, a keretet adja, a lényeg a tartalom, a lélek a kompozícióban rejtezkedik. Valójában teljesen mindegy, hogy Kodak, Ilford, Orwo, vagy épp más filmes anyaggal dolgozunk-e. És hogy a színkivonatok készítésével, össze-applikálásával készültek-e ezek a fotók. Ha elmondanám, hogy miért mindegy, akkor bizonyára most elrohannánk haza, a fürdőszobát elsötétítenék, s vegyszeres tálakat a kád síkjába elhelyezett asztallapon, hozzá látnának a nagyításhoz és a híváshoz. Persze nem egészen, mert ahogy már mondtam is, a fotózáshoz kell az az érzékenység, ami iskolai szinten nem sajátítható el. Erre születni kell. És tehetség az Isten ajándéka. Magyarázhatnám én itt továbbra is a képeket, és használhatnék bűvszavakat is akár, hogy a jelenlévő sokaságot elkápráztassam, de nincsen szükségünk erre. Az itt kiállított művek a puszta létükkel, a lelkületükkel már elve elkápráztatják Önöket. Ezennel közölném hivatalosan, hogy a kiállítás meg van nyitva. És ezt a nagyszerű tehetséges embert, Németh Zoltán Pál fotóművészt pedig ünnepeljük, mert ez a kiállítás a világban való súlyos jelenlétre vall, s egy örömünnep kezdetét jelzi.
Ahogy most az arcokat nézem, a tekinteteket végig kutattam, ösztönös, fotográfus reflex-szel fényképeztem is, nem hiszem, hogy sokan lennénk azok, akik ne éreznék meg a képeid szépségét, kedves Zoltán. Hiszen a varázsuk éppen abban van, hogy általuk, bennük, nem a megfogható valóságot látjuk, nem az Erzsébet hidat, nem a Visegrádi fellegvárat mondjuk, s nem is egy gyönyörű építészeti csodát, vagy ehhez hasonló szokványos témákat, amiket persze meg kell örökíteni, hanem igen is a te műveid a lélek magasába emelnek, oda, abba a régióba, ahol már lényegesebb gondolatok olvashatók ki a fényképeidből. Tanuljuk meg hát a képekben olvasni, ezt persze könyvekből megtanulni nem lehet, hanem csakis éber figyelemmel, az legbelülről, a lelkünkből fog menni. Irodalommal, Shakespeare A vihar című színművének egy részletével indítottunk. Ez a varázs most folytatódik Németh Péter Mykola: Mysterium carnale című vers-koncertjével, közreműködik a Mykolárium Trió: Németh Zsófia Nóra fuvolán fuvolán (vers mondás) – Lazarus Stanislaw dorombon – Németh Balázs Kristóf ütőhangszereken és a Szerző. Nyitott füleket és nyitott szemeket, és még inkább megnyíló lelket kívánok minden kedves jelenlévőnek.
Eifert János
(Elhangzott: Nagymaroson, a Sigil Galérában 2016. április 23-án, szombaton 18 órakor rendezett – Németh Zoltán Pál XX. századi analóg fotógráfiáinak kiállításán, annak megnyitóján.)