ELLE, 2016. június

Egy cuki punk

Csibe még, de dolgozik azon, hogy erős nő legyen – mondja

a Senki szigete című film félszegen szexi diáklánya, és a Dorothy’s Legs énekese, akivel elborult művészfilmekről és passzív lázadókról beszélgettünk.

Walters Li l i

Az életet sem lehet másképpen szemlélni, mint egy Lynch-filmet: érzésekre és érzetekre kell hagyatkoznunk, hiszen az értelmét eddig nem nagyon sikerült megtalálnunk

Ruha, Retrock; gyűrű, Giles & Brothers – Cadenzza

ELLE: Feltűnően gyakran szerepelsz a magyar cool-listákon. Ez mit jelent, miben áll a coolságod?

Jézus ereje! Fogalmam sincs. Lehet, hogy ez amiatt van, mert még annyira nem vagyok ismert, és az mindig izgalmas. Meg talán a zenénk furcsa jellege miatt.

ELLE: Én a Lamb-klipre tippelnék még. Abba hogyan kerültél?

Nyáron még a második sorban ugráltam a Szigeten a koncertejükön, majd két hónap múlva felhívott egy angolul beszélő pasi, hogy főszereplőt keres az új Lamb-videójához és szívesen megnéznének engem is. Később kiderült, hogy ő Vandad Kashefi Magyarországon alkotó kliprendező, akinek azt hiszem, egy magyar gyártásvezető ajánlott be. A forgatás csodálatos élmény volt, de embert próbáló is: öt fokos vízben

úszkáltam meg jéghideg homokban fetrengtem az Ankertben.

ELLE: És még ott a neved is, azért az is elég cool.

Mert apukám ír-walesi származású keramikusművész volt. Anyukámmal (Lőrinc Katalin táncművész – a szerk.) Bécsben ismerkedtek meg a Tanztheater Wienben, ahol egyébként apa első felesége szintén a társulatnál dolgozott díszlet- és jelmeztervezőként. Én már Budapesten születtem, utána éltünk Győrben, majd újra Pesten, és néha egy Cadillac-kel átruccantunk Angliába. Hároméves voltam, amikor apukám meghalt, utána egy nevelőapával nőttem fel, aki mellesleg fotóművész.

ELLE: Talán erre mondják, hogy klasszikus művészcsalád.

Művészcsalád alatt azt értjük, hogy úszik a konyha a borsófőzelékben, a szülők céklalével dekorálják a falat, a gyerekek meg rohangálnak a zongora körül? Nem, anyukám kifejezetten kemény és fegyelmezett ember, aki nagyon összetartotta a családot, miközben nagyon szabadon nevelt. Persze mindig volt bennem egy űr apa halála miatt. Dacos gyerek voltam, sokszor játszottam a kishercegnőt, és valószínűleg ma is érződik rajtam, hogy nem volt felettem igazi atyai szigor. Az egyik mesekönyvemben volt is egy kedvenc képem: Pán Péter egyedül állt egy sziklán, és büszkén nézett a távolba. Valahogy mindig így gondoltam magamra én is, hogy nem baj, ettől a hiánytól csak erősebb leszek.

ELLE: Anyai presszió nem volt, hogy belőled is táncos legyen?

Éppen hogy korán figyelmeztetett rá, hogy nem lehet belőlem táncos, mert X lábam van és az ízületeim sem megfelelőek. Kiskoromban a táncelőadásokat is untam, mert nem értettem belőlük semmit, ahogy évekig anyukámat sem tudtam a színpadon értelmezni. Ma már persze teljesen elfogulatlanul mondom, hogy csodálatos táncos. És amilyen finomnak tűnik, annyira kemény nő, aki hegyeket képes megmozgatni.

ELLE: Tánc helyett akkor maradt a színészet?

Színészet? Ilyen bátran azért nem fogalmaznék. Általános iskolában drámatagozatos voltam, később sokat jártam a Színművészetire vizsgákat nézni, de lehetetlennek tűnt, hogy oda bejussak. Aztán a Lamb-klip forgatásán adódott egy pillanat, amikor arra gondoltam, hogy minden nehézség ellenére nagyon is megéri ez a dolog, mert végre magamból építkezhettem. Nem sokkal ezután bekerültem egy Budapestről szóló

imázsfilmbe, majd behívtak Török Feri Senki szigete című filmjének castingjára, amelyben végül rám írtak egy kisebb jelenetet – így lettem én a kis szerencsétlenkedő angol diáklány.

ELLE: Szembetűnő trend, hogy a filmesek, hozzád hasonlóan, egyre inkább amatőr színészeket foglalkoztatnak. Nemes Jeles László például Sztarenki Dórát és Jakab Julit választotta az új filmje főszerepeire, akik szintén nem diplomás színészek. Mi a titkotok?

Szerintem az elmúlt évtizedben nagyon sok olyan magyar film készült, ahol színházi módszerekkel játszottak a színészek, és emiatt szinte „leestek” a vászonról. Nálunk a filmszínész-képzésnek nincs hagyománya, nem úgy, mint például Angliában, ahol kiskoruktól foglalkoznak a gyerekekkel. Ma a rendezők inkább letisztultabb, kifejezéstelenebb arcokat keresnek. Nézd meg Sztarenki Dórát, mennyire természetes és ösztönös, és közben mély is.

ELLE: Nálad is ez működik?

Én ezt nem tudom megítélni. A Senki szigete premierjén is hályog ereszkedett a szememre a saját jelenetem közben és képtelen voltam kívülállóként nézni. Most még mindent, amivel foglalkozom, tanulópénznek veszek, és minél többet csinálom, annál inkább érzem, hogy semmit nem tudok. Éppen most kezdtem el forgatni az Egynyári kaland című tévésorozat második évadában, ami vérfrissítésen esett át,

én pedig megkaptam benne egy magának való, különc lány szerepét.

ELLE: Tehát alakul a filmes pályád, de Budapest belső kerületeiben még mindig inkább énekesnőként ismernek. Ez hogy kezdődött?

Gyerekkoromban rendszeresen jártam énekelni, és állítólag elég jó hangom is volt, de aztán ez abbamaradt. Majd az egyetemen megismerkedtem a jelenlegi barátommal, aki rábeszélt, hogy alapítsunk kettesben zenekart és próbáljam meg újra az éneklést. Így született meg a Dorothy’s Legs.

ELLE: Ami, ha jól tudom, a Kék bársony című Lynch-film főhősnőjének lábára utal.

Igen, éppen akkoriban néztem újra a filmet, és úgy éreztem, elég izgalmas és gondolatébresztő kép egy névhez. Néhány számunkban vissza is köszön ez a lynchi világ, és más filmek is többször lettek ihletői a dalszövegeknek.

Az ember akkor erős, ha aktív. És ha minden ember megerősítené kicsit magát, akkor a világ is stabilabb lenne

ELLE: Egy esztétika-filmelmélet szakos egyetemistától ez nem is meglepő. Mi vonzott ezekben a területekben?

Érettségi után fogalmam sem volt, mit akarok csinálni, végül az egyik tanárom javaslatára adtam be a jelentkezésemet két szakra, és annak már előre örültem, hogy olyasmit fogok tanulni, amit a gimiben nem, mert ott nem sok hasznos időt töltöttem. Az egyetemi oktatással kapcsolatban is akadtak problémáim, de a szemléletemre biztosan nagy hatással volt. Például mindig érdekelt a dolgok fonák oldala, és ezt nagyon sok filmben meg lehet találni. A szakdolgozatomat is a jó ízlésből írtam, abból a szemszögből, hogy amit rossz ízlésnek titulálnak, hogyan lehet mégis valid művészet. Erre pedig olyan példákat hoztam, mint a camp-filmek, és leginkább John Waters Rózsaszín flamingókja, amiben nagyjából az a leglightosabb jelenet, amikor a transzvesztita művészek azon versengenek, hogy ki a leggusztustalanabb ember a földön. Engem ez a fonákság mindig nagyon izgatott. A humor nekem eleve iszonyúan fontos, ne vegyünk már mindent olyan komolyan!

ELLE: Azért van egy masszív ellentábor, amelyik erősen kétségbe vonja az eféle művészfilmek értelmét. Te hogy látod, az alkotás befogadásának feltétele a megértése?

Én azt gondolom, hogy határozottan értem Lynchet is – persze nem úgy, mint egy matekpéldát, de a világa teljesen összeáll bennem egy komplex masszává. Szerintem, ha egy műalkotás képes hatni, akkor már meg van értve. Az életet sem lehet másképpen szemlélni, mint egy Lynch-filmet: érzésekre és érzetekre kell hagyatkoznunk, hiszen az értelmét eddig nem nagyon sikerült megtalálnunk. Nagyon frusztráló lehet, ha valaki mindig csak az értelmet keresi a dolgokban.

ELLE: A filmművészeti jártassághoz gyakran kapcsolódik csipetnyi sznobizmus is. Te is csak befogott orral lépsz be egy multiplexbe?

No way, nálunk hagyomány a plázamozizás! Nagy popcorn, böfögés, szomorú részeknél hangosan röhögés. És persze iszonyúan gagyi filmek. Mondjuk, amikor az Eddie, a sasra rábeszélt a barátom, az már a várthoz képest is annyira rossz volt, hogy 20 perc után odasúgtam neki, hogy „na jó, utána kifizeted a jegyemet!”

ELLE: És mi a komfortos közeged? Például van olyan szubkultúra, amiben szívesen elhelyezed magad?

Ha muszáj egyet választanom, akkor a punkot mondanám. De nem a tarajos, biztosítótűs értelemében. Mert egy könyvelő is lehet punk, ugyanis ez egy életszemlélet, amivel mindent megkérdőjelezel, beleértve magadat is. A punk egy kicsit mindig kívülálló, nyughatatlan és elégedetlen, a legfontosabb érteke pedig a szabadság.

ELLE: Ez már a sokadik olyan válaszod, ami némileg ellentmond annak a cuki-imidzsnek, ami eddig kialakult rólad.

Nem baj, legalább cukinak tűnök! Van persze bennem egy nagy adag naivitás, és amiatt, hogy sokszor azonnal kimondom, amit gondolok, tűnhetek olyan helyesen közvetlen kislánynak – pedig iszonyúan bántó is tudok lenni. És nagyon sok energiám van, ettől is látszom olyan zizinek.

ELLE: Sok energia, kevés aktivitás. Legalábbis ezt mondják a generációdról, pontosabban passzív, kiábrándult és bizonytalan. Magatokra ismersz ebben?

Persze. Apokalipszis szélén álló generáció vagyunk, és ha bekövetkezik, nem fogjuk tudni elvinni a hátunkon. Egyfajta társadalomból való kivonulás zajlik. Láttuk, hogyan lehet valami ellen szenvedélyesen protestálni, mondjuk, ahogy a ’60-as évek végén tették, de ma már nagyon kevesen lázadnak, ők vagy hülyék, vagy hamar elfáradnak. Pedig ha az ember csak egy helyben ül, és nem mozog, akkor meghal.

ELLE: A kutatók azt is állítják, hogy a mai ifjúság garantáltan összerezzen egy szó hallatán: ez pedig a jövőkép.

Igen, ez a másik probléma. Én is szenvedtem emiatt, de nem nyugodtam bele, és mint egy hagymaprésen átnyomtam magam rajta. Rájöttem ugyanis, hogy a túlzott agyalás legyengít, elszívja az energiát. Az ember akkor erős, ha aktív. És ha minden ember megerősítené kicsit magát, akkor a világ is stabilabb lenne. Ezt pedig ott lehetne elkezdeni, hogy a fiatalokat már az iskolában megismertetik saját magukkal, hogy ne húsz év múlva kelljen szembesülniük bizonyos dolgokkal. Mert sokszor túl nagy célokat tűznek ki maguknak, pedig nem kell mindenkinek superheronak és wonderwomannek lenni – mindamellett, hogy mindenki az.

ELLE: A menjek-maradjak dilemma mennyire érintett meg?

A „félvérségem” miatt nálam ez állandó téma. Valahogy úgy vagyok ezzel, hogy nekem Magyarország a víz, Anglia az oxigén – ott kicsit levegőhöz jutok, hogy utána sokáig bírjam itt az úszást. De egyszer biztosan kiköltözöm hosszabb távra is, csak most még van dolgom itthon.

ELLE: Édesanyádról mint kemény és öntudatos nőről beszéltél az előbb. Hogy érzed, a nyomába érsz majd?

Nemcsak anyukámról van szó, engem nagyon erős nők vesznek körbe. Az anyám anyja is az volt, a

fogadott nagymamám fél kézzel vágta a fát az erdőben, a barátom nagymamája mosogatólányból lett étteremvezető. Több gyereket neveltek, sokszor férfi nélkül, munka mellett. Ezek a nők cipelték végig a

20. századot a vállukon. Én ehhez képest még kis csibe vagyok, és egyelőre azzal küzdök, hogyan legyek nő. Azt már legalább megtanultam, hogyan kell egyedül lenni. Hogy nem szabad függeni senkitől és semmitől, mert ha a boldogságod mindig máshoz kötöd, az nagyon törékeny tud lenni. Muszáj, hogy legyen egy stabil központ magadban.

Patakfalvi Dóra