Napló, Budapest, 2009. január 26.
Hogy mi fáj? Az élet, talán… Úgy szeretném magamhoz szorítani Őt, akivel szavak nélkül, érintésre, tekintetre, szagra, ízre megértjük egymást… nem kellene múltat, jelent, s jövőt magyarázni… hisz értené minden mozdulatomat, s érteném minden rebbenését, ami arcán lefut… s ölelném gyermeki szeretettel, szorítanám forró szerelemmel… őrizvén életem végéig… de most várok… várom igazi pillanatát a beteljesülésnek… ám fogy az idő… fogynak a napok, hetek, hónapok, évek… és én csak várok… várom, hogy megérintsen, átöleljen, és csókolhassam… egyszer csak meg fog érkezni… addig is várok… minden, és mindenki más csak tapasztalás, kitérő, pihenő, rákészülés…