János Eifert - Photographer

Napló, Alsógöd, 2009. szeptember 20.

Andrist kis barátjával, Áronnal elviszem Gödre, a Szakáts-kerti horgásztóhoz. Budapest felől a régi 2-es út Alsógőd határán található horgásztó táblától balra kanyarodva, a Duna partján található, erdei tó jellegű horgászvíz, a Gödi Horgász Egyesület kezelésében. Útközben Dunakeszin egy horgászboltban csalinak  kukacokat veszünk, aztán irány az említett “völgyzárógátas patak meder”, azaz a horgásztó.  Pocit is visszük magunkkal, őt csak pórázon tartva vihetjük be a területre. De azért így is jól érzi magát, és mi is. A tóban – elvben legalább is – ponty, dévér, jász, compó, kárász, kecsege, márna, paduc, domolykó, csuka, süllő, amerikai harcsa található. A közelünkben horgászó idősebb bácsi ebből a nagy választékból két jókora pontyot fogott ki, nekünk csak egy egy 8 cm-es keszeg jutott – Áron jóvoltából – amit hazaérve paprikás lisztben meghempergetve, olajban kisütöttem ki. Mellé egy-egy tükörtojást, így a kóstoló azért ízletes lett, és pillanatok alatt megették a fiúk. Pocinak a “nagy” halból nem maradt semmi, csak a tányérnyalogatás…

Amikor mellettünk az az idősebb horgász ( aki a két nagy pontyot kifogta) “fárasztotta” a halat, Ernest Hemingway egyik főhőse, Santiago, az öreg halász jutott eszembe. Érdekes párhuzam a Golf-áramlat mentén, a tengeren halászó öreg és az alsógödi horgásztó állóvizében pontyot fárasztó nyugdíjas horgász között…

Áron-Andris-horgásztónál-Alsó-Göd-Photo: Eifert János

Andris-és-Poci-horgászik-Göd

Áron-kifogott-hallal-Photo_Eifert-János Halak-a-hálóban-Photo-Eifert

Áron-Photo-Eifert-János Eifert-András-Szilveszter Áron-Andris-Poci

„ …az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. ”

(Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger)

“Man is not made for defeat, man can be destroyed but not defeated.”

(Ernest Hemingway: The Old Man and the Sea)

Ernest Hemingway pályaívének csúcsán megízlelhette, hogy eddig megírt regényei és novelláskötetei – (1929) Búcsú a fegyverektől (A Farewell to Arms), (1932) A Kilimandzsáró hava (The Snows of Kilimanjaro), (1940) Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls), (1950) A folyón át a fák közé (Across the River and Into the Trees) – milyen “zajos” sikert szereztek számára. A kritika már az író alkotóerejének kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfolat: Az öreg halász és a tenger (1952). Santiago az első olyan figura, akiben hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában a beteljesülést, az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, s akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és ember dolgairól. Valósághű és szimbolikus elemek együttéléséből csapódik ki a kisregény és Hemingway egész életművének humanista tanítása: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék…”

De az elbeszélés több a szállóigévé vált mottó illusztrálásánál. Santiago magatartása azt is sugallja, hogy az ember nem mondhat le a saját maga iránt támasztott igényekről. Számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az tudat is, hogy mindent megtett a ráeső feladat teljesítéséért. Az öreg halász ezért tud a sikertelen küzdelem után olyan nyugodt lélekkel elaludni. Santiago együtt él a természettel, testvérének érzi a halat, mint a napot és a csillagokat is. Beszélget, barátkozik az állatokkal. A halat butábbnak is, nemesebbnek is tartja saját fajtájánál. Mikor csónakján morfondíroz magában, ezek a belső monológjai nem tűnnek írói fogásnak, hiszen helyzetének valószerű következményei. Különösen az ölés és az ezzel járó bűntudat foglalkoztatja. Fáj neki, hogy ölnie kell, még bocsánatot is kér zsákmányától, de ebben nincs semmi szentimentalizmus. Az ember és az állat végzetének derűs tudatával elfogadja, hogy ez a világ rendje, de ebből nem lesz tragédia. Mégis örül, hogy a csillagokat, a Napot, a Holdat nem kell megölnie. Hemingway ebben az elbeszélésben is mellőzi a lélektani elemzést, a leírások csak a tárgyi világ bemutatását szolgálják, Santiagót cselekedeteiből és szavaiból ismerhetjük meg.

Az életművet összegző kisregény egyúttal Hemingway alkotói módszerének, prózaépítésének is összegzése: „Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. … Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. … Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író, azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.” A jéghegy-elv tehát azt jelenti, hogy az írónak minél nagyobb élményanyagból minél kevesebbet kell felhasználnia, a prózamű megalkotása során. Ügyelve, hogy a minél kevesebb szóval megjelenített élményanyag érzékeltesse a mögötte rejlő – a jéghegy víz alatti törzseként láthatatlanul maradt – kimondatlan tartalmakat. (http://enciklopedia.fazekas.hu/)

„ …az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni. ”
– Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger
Ernest Hemingway már megért néhány “zajos” sikert regényeivel és novellásköteteivel – (1929) Búcsú a fegyverektől (A Farewell to Arms),(1932) A Kilimandzsáró hava (The Snows of Kilimanjaro), (1940) Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls),(1950) A folyón át a fák közé (Across the River and Into the Trees) – és a kritika már az író alkotóerejének kimerüléséről kezd beszélni, amikor megszületik az eleven cáfolat: Az öreg halász és a tenger (1952). Santiago az első olyan figura, akiben hős és az írói erkölcsi követelmények maradéktalanul összefonódnak, ő az, akinek sorsában a beteljesülést, az erkölcsi győzelmet nem követi fizikai megsemmisülés, s akit az író szabadon enged töprengeni az élet, természet és ember dolgairól. Valósághű és szimbolikus elemek együttéléséből csapódik ki a kisregény és Hemingway egész életművének humanista tanítása: „az ember nem arra született, hogy legyőzzék…”
De az elbeszélés több a szállóigévé vált mottó illusztrálásánál. Santiago magatartása azt is sugallja, hogy az ember nem mondhat le a saját maga iránt támasztott igényekről. Számára nemcsak az eredmény a fontos, hanem az tudat is, hogy mindent megtett a ráeső feladat teljesítéséért. Az öreg halász ezért tud a sikertelen küzdelem után olyan nyugodt lélekkel elaludni. Santiago együtt él a természettel, testvérének érzi a halat, mint a napot és a csillagokat is. Beszélget, barátkozik az állatokkal. A halat butábbnak is, nemesebbnek is tartja saját fajtájánál. Mikor csónakján morfondíroz magában, ezek a belső monológjai nem tűnnek írói fogásnak, hiszen helyzetének valószerű következményei. Különösen az ölés és az ezzel járó bűntudat foglalkoztatja. Fáj neki, hogy ölnie kell, még bocsánatot is kér zsákmányától, de ebben nincs semmi szentimentalizmus. Az ember és az állat végzetének derűs tudatával elfogadja, hogy ez a világ rendje, de ebből nem lesz tragédia. Mégis örül, hogy a csillagokat, a Napot, a Holdat nem kell megölnie. Hemingway ebben az elbeszélésben is mellőzi a lélektani elemzést, a leírások csak a tárgyi világ bemutatását szolgálják, Santiagót cselekedeteiből és szavaiból ismerhetjük meg.
Az életművet összegző kisregény egyúttal Hemingway alkotói módszerének, prózaépítésének is összegzése: „Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. … Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. … Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író, azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.” A jéghegy-elv tehát azt jelenti, hogy az írónak minél nagyobb élményanyagból minél kevesebbet kell felhasználnia, a prózamű megalkotása során. Ügyelve, hogy a minél kevesebb szóval megjelenített élményanyag érzékeltesse a mögötte rejlő – a jéghegy víz alatti törzseként láthatatlanul maradt – kimondatlan tartalmakat.