Két sokoldalú művész különleges kapcsolata

Lőrinc Katalin és Eifert János a táncnak köszönheti találkozását

 

Mindketten sokoldalú emberek, akiket a világból rengeteg dolog foglalkoztat, érdekel. Két szuverén személyiség, sajátos látásmóddal rendelkező művész, akiknek pályája mégis számos ponton találkozik. Lőrinc Katalin és Eifert János éppen egy évtizede, a táncnak köszönhetően találkozott, s azóta a táncos-pedagógus szakíró és a táncos-fotóművész, aki szintén rendszeresen publikál, kölcsönösen hatott egymásra.  Még nem tudják, hogy két lányuk és egy fiúk közül lesz-e, aki a családi tradíciókat folytatni fogja, a legfontosabbnak azonban mindketten azt tartják, hogy a gyerekek megtalálják a saját útjukat, azt a hivatást, amelyben boldogok lehetnek.

–         A táncos hagyományok pedig igazán jelentősek a Lőrinc-családban…

Lőrinc Katalin :  – Sőt, érdekes módon ugyanúgy a középső gyerek, a nyolc és fél éves Kata az, aki táncot választotta, akár csak annak idején a Lőrinc-családban én. Hárman voltunk mi is testvérek, s bár szüleink – főleg a tánc rengeteg aspektusával foglalkozó édesapám, Lőrinc György –, nagyon erős hatást gyakoroltak mindannyiunkra, a nővérem mégis számítástechnikus lett, az öcsém pedig történelemtanár. Ennek a szüleim örültek is,  hiszen engem is erősen le akartak beszélni a táncról, s megpróbálták megmutatni, mennyire nehéz, gyötrelmes hivatás a balett, de én már csak dacból is az Állami Balettintézetbe jelentkeztem.

–         Az ottani helyzet nem lehetett könnyű, hiszen szülei az intézmény vezető oktatói voltak. S az élet  szinte ismétli magát, hiszen most lánya jár a Győri Táncművészeti Iskolába, amelynek Ön a táncművészeti vezetője.

L.K. : Szerencsére én nem tanítom Katát, mert az valóban nem lenne jó. De szüleimtől, akik mérhetetlenül okosan viselkedtek velem, megtanultam azt is, hogyan lehet egy ilyen szituációt kezelni. Apám ugyanis az ÁBI-ben, az Operaházban is mindig finom távolságtartással, tartózkodással kezelt, s ha szembe találkozott velem a folyosón, csupán fejbólintással üdvözölt, akár a többi növendékét. Egyetlen dologban érzékeltem, hogy más vagyok, mint a többiek, hogy hozzánk egyetlen barátom sem mert feljönni. Szerencsére Katának nincsenek ilyen problémái, amúgy pedig ügyes, jó mozgású gyerek… Egyébként a legkisebb gyermekünk, a hat éves Andris szintén azt állítja, később ő is táncolni szeretne, de még nem tudom, valóban komolyan érdekli-e ez a pálya, s van-e tehetsége hozzá. Az első házasságomban született 12 és fél éves Lilit viszont nem foglalkoztatja a balett, s ez nem is baj. A mi számunkra Jánossal a legfontosabb az, hogy a gyerekek megtalálják a számukra leginkább legmegfelelőbb hivatást, és abban boldogok legyenek. Mindhárman már most elég határozott és önálló egyéniségek, úgyhogy ezzel szerintem később sem lesz probléma.

–         Két esztendeje a győri iskola táncművészeti vezetője. Az elképzeléseinek, célkitűzéseinek megfelelően alakul minden az intézményben?

L.K :  Teljesen úgy, ahogy én szeretném, sosem fog működni az iskola, mindenesetre azokon a dolgokon, amelyek rajtam múlnak, igyekszem, s időnként tudok is változtatni. Most úgy érzem, hogy két-három évet még szívesen töltenék ezzel a feladattal. Egyébként is nagyon élvezem a tanítást. S bár részben azért vállaltam el a győri felkérést, hogy életemben először végre egyetlen dologgal foglalkozzam, ma már ismét ezer a tennivalóm. Az iskolán belül is több funkciót látok el, de rendszeresen írok tánckritikákat, rengeteget dolgozom kurátorként, s jelenleg a Nemzeti Kulturális Alap Tánckollégiumának vagyok a soros elnöke, ami elég nagy felelősséget jelent. Emellett a Táncművészeti Főiskola modern táncpedagógus-szakán is tanítok, s amikor csak lehet, előadásokat vagy próbákat nézek szerte az országban. S persze koordinálom ötfős családunk életét, ami sokszor nem egyszerű feladat. Általában Jánossal egy hétre előre, határidő-naplóval felszerelkezve egyeztetjük a tennivalókat, azt, hogy ki mikor hová menjen, hogy melyik gyereket melyikünk hozza el. S a legjobbak a reggelek, vidám látványt nyújthatunk, amikor hét előtt öt perccel rohanjuk végig az utat a kicsikkel, hogy elérjük az egészkor érkező egyetlen célbuszt… Néha azt érzem, hogy túl sok a teendő, s jó lenne valami nyugodtabb élet. Szívesen foglalkoznék elméleti munkával, írnék könyveket, de egy idő után valószínűleg akkor is hiányozna a tánc…

– Bár valóban rengeteg dologgal foglalkozik, azért mindegyik tevékenység kötődik a tánchoz… S ennek a művészeti ágnak köszönheti találkozását Eifert Jánossal is.

L.K. : Így igaz. Tíz évvel ezelőtt ugyanis János eljött fotózni a középfokú modern táncpedagógus képzőre, ahol tanítottam, de egy idő után félretette a fényképezőgépét, s maga is beállt gyakorolni, táncolni. Az óra végén aztán odajött hozzám, s azt mondta, ezért az élményért érdemes volt megszületnie… Hát, így kezdődött.

–         Talán szerepet játszik abban, hogy egy évtizede ilyen jól működik a kapcsolatuk, hogy mindkettőjük életének lényeges eleme a tánc, de emellett sokoldalúak, rengeteg minden érdekli Önöket a világból.

 L.K : Mindkettőnk számára fontos a másik munkája, s igyekszünk is segíteni egymást mindenben, amiben csak lehet. Mindig megbeszéljük az adott produkciót, alkotást vagy akár problémát, és hallgatunk egymás véleményére. Igyekszünk tolerálni a másikat. A győri állást például János biztatására fogadtam el, akit bár a munkája nagyrészt Budapesthez köt, nagy örömmel költözött le velem és a gyerekekkel ebbe a hangulatos városba. S természetes, hogy ez alatt az együtt töltött évtized alatt hatottunk is a másik munkájára…

Eifert János : Katinak köszönhetem többek között azt is, hogy ismét bekapcsolódtam a tánc világába, s hogy ismét rendszeresen nézek, fotózok előadásokat, próbákat. Volt ugyanis egy hosszú időszaka az életemnek, amikor nem foglalkoztam ezzel a művészeti ággal. 1984-ben, az Ernst Múzeumban, Szerelmem, a tánc címmel állítottam ki a mozdulatművészetről az évek során összegyűjtött képeimet, s ezt követően úgy éreztem, nem tudok ennél többet mondani. Más eszközök és témák felé fordultam. S aztán, ahogy Katival megismerkedtünk, ismét egyre több táncos fotó született, bár az újrakezdés nem volt könnyű. Az első néhány évben hibátlan – éles, színhelyes- fotográfiák készültek, de mégis, úgy éreztem, hogy unalmasak. Az utóbbi két-három esztendőben – ha lehet ezt mondanom – kezdtek el ismét élni, megtelni tartalommal a táncos képeim.

–         S gondolom, attól tud igazán különleges fotókat készíteni, s megragadni a legérdekesebb, legjellegzetesebb pillanatokat, mert állt már az objektív másik oldalán is…

E.J.: Ennek köszönhetően valóban rengeteget spóroltam. Egy –egy operaházi, vagy táncszínházi fotóspróbán ugyanis alighogy felment a függöny, mást sem lehet hallani, mint a gépek folyamatos kattogását. Én pedig ülök és várok, hiszen ismerem a szólók rendjét, a darab súlypontjait, a produkcióra igazán jellemző beállításokat. Mert bár a Honvéd Együttes táncosa voltam tizenhét esztendőn át, számos más műfajban kipróbálhattam magam, s részt vehettem sok-sok izgalmas kísérleti és kortárs táncszínházi produkcióban is. Az évek során olyan koreográfusokkal dolgoztam együtt, mint Vadasi Tibor, Novák Ferenc, Györgyfalvai Katalin, Tímár Sándor, Seregi László, Eck Imre, Fodor Antal, Tóth Sándor, Geszler György vagy Szigeti Károly. S mivel együttesünket felfedezték a filmesek, így repertoárunkban akadt jazz-darab, musical, sőt revü is. A tánc nagyon lényeges szereplője volt az életemnek, s bár aztán a fotózás került az első helyre, időnként később is, mint például Kati óráján, beálltam táncolni. Olyannyira, hogy néha ma is – otthon, titokban – bekapcsolom a rádiót vagy felteszek egy CD-t, s a magam örömére táncolok…. S bár két évvel ezelőtt még szerepeltem a Honvéd Együttes jubileumi műsorában, arra, hogy néha még színpadra lépjek, már nem lennék alkalmas. Ahhoz ugyanis napi gyakorlás kell, nem lehet néhány másodpercnyi tánc után kapkodva szedni a levegőt…

–         Mi volt az, ami miatt a fotózást választotta?

E. J.:  A színpadon a koreográfusok vagy a rendezők gondolatait tolmácsoltam, s bár természetesen hozzáadtam a személyiségemet is, de ez mégsem az én alkotásom volt. Sok esetben vettem azt észre, hogy az adott témáról lenne nekem is mondandóm, talán még érdekesebb, izgalmasabb, mint azé, akiét megjelenítem. A képekkel mindezt megtehetem. S játék ez is, hiszen a fotográfia számomra halálosan komoly játék. Ráadásul a fényképezés azt a szabadságot adja, hogy az általam jól beszélt „képnyelven” fejezhetem ki a gondolataimat, érzéseimet, s ezt a világ minden pontján megértik.

–         Elgondolkodtató volt számomra az a néhány sor, amit egy kiállítás megnyitójához írt, s amely szerint:” A jó táncfotó mindenről szól, csak a fotográfiáról nem… A jó táncfotó, bár közhelyesen hangzik, de igaznak tűnhet: a táncról kell, hogy szóljon. S persze mindarról, ami mögötte van. Mert hosszú az út a színpadi ragyogásig. S benne lehet a képben, benne is van persze a fotográfus egyénisége, látásmódja, művészi ízlése”.

E. J. :  Igen, ez a lényeg, s a művészi alázat, erre törekszem mindig magam is. S nem lehet  – legyen az akár kiváló technikájú  – de ugyanolyan stílusú képet készíteni az Állami Népi Együttes előadásáról mint például a Béjart Balett produkciójáról. Még akkor sem, ha valaki a riport eszközeit használja. Nemcsak a pillanatot kell megragadni, hanem a miliőt, az előadás hangulatát és az előadók stílusát is. Nagy örömömre – s ezt a Magyar Fotóművészek Szövetségének exelnökeként is mondhatom – sok tehetséges, fiatal pályakezdőt ismerek, aki minderről hasonlóan gondolkodik, mint én.

–         Írták már önről, hogy „filozófia és költészet szövi át képverseit”. Katiról is számos nagyon izgalmas táncos fotográfiája született, de akad róla és a gyerekekről is néhány rendhagyó felvétel.

E. J.:  Különleges kapcsolat a miénk, a szenvedély, a szeretet és a szoros összetartozás mellett a művészi szabadság jellemzi. Valóban két szuverén alkotóról van szó, akik megtanultak odafigyelni egymásra, s akik nem telepszenek rá a másik életére. S persze, valamilyen szinten belefolyunk egymás munkájába is, segítünk, de nem avatkozunk bele. Érdekes módon, még a különböző kapcsolatrendszereinket is tudjuk működtetni, sőt, még az eltérő baráti körünk is megmaradt. Úgy vélem hát, különleges család a miénk, amelynek Kati a motorja.

           Réfi Zsuzsa

Zene Zene Tánc, 2003/6., 10. évfolyam