Hollósi Zsolt

Néptánctól a fotóművészetig

Szegedi beszélgetés Eifert Jánossal

Eifert János a Szegedi fotográfusok című kiállítás megnyitóján a képtárban. (Fotó: Miskolczi Róbert)

Névjegy (keretbe)

Eifert János Hódmezővásárhelyen született 1943-ban. 1960-1977-ig a Honvéd Táncegyüttes táncművésze. 1968 óta fotózik. 1984 óta Jung Zsenivel a miskolci Sebesvíz Workshop nemzetközi fotóművészeti tábor vezetője. Számos rangos nemzetközi fotópályázaton díjazták alkotásait. (Európa 77-díj, Niépce-plakett, Zeiss-Pentacon pályázat díjai, FIAP arany- és ezüstérmei, a 27. Nemzetközi Willy Hengl-Preis fődíja stb.) Önálló kiállításai: Szerelmem, a Tánc, Különleges dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj,  3T.  1985 óta diaporámával is foglalkozik, művei, a Replayed Time, a Volt egyszer egy falu…, a Helyzetjelentés, a Bemutatom a feleségem, a Tűztánc és a Maszkok több nemzetközi fesztivát díját, nagydíját nyerték el. 1990 óta könyvtervezőként is dolgozik. Kötetei: Doromboló, Ünnepi ételek.

Pénteken a Horváth Mihály utcai képtárban Eifert János, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke nyitotta meg a Szegedi fotográfusok című tárlatot. A nemzetközi hírű fotóművésszel a megnyitó után a sajtóház klubjában beszélgettünk.

– Elismerő szavakkal méltatta a szegedi fotósokat bemutató kötetet és az ehhez kapcsolódó tárlatot…

– Nagyon fontos tett a város részéről, hogy a vizuális művészeteket ilyen becsben tartja. Öt kötetben mutatták be a festőket, grafikusokat, szobrászokat, iparművészeket, építészeket – és most a fotósokat. Remélem, hogy folytatódhat a sor a színházzal, a táncművészettel és a zeneművészettel is. Én még láttam kitűnő operaelőadásokat Vaszy Viktor dirigálásával, és ha időm engedi, ma is eljövök Szegedre megnézni egy-egy előadást. A Szegedi Kortárs Balett budapesti bemutatkozásain is mindig ott vagyok. Tizenhét évig voltam a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. Egyik előadója voltam a Dóm téren annak a nagy sikerű Novák-koreográfiának, amely a Vitézi ének című Balassi-versre komponált Szokolay-muzsikára készült. Sok előadást láttam a szegedi szabadtérin, az utóbbi években is többször eljöttem.

– A fotográfiát sokáig nem ismerték el művészetként, ma is  sokan megkérdőjelezik, hogy egyenrangú-e a festészettel vagy a grafikával…

– Szokás panaszkodni, az is tény, hogy sok helyen még vitatkoznak erről. Szerencsés vagyok, mert a világ harminckét országában megfordultam már meghívott művészként, táncosként vagy fotográfusként, ezért nagyon sok tapasztalattal rendelkezem. A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként a napi kultúrcsatákban is tapasztalom, hogy melyik művészetnek milyen súlya van. Úgy látom, a fotóművészetnek nem csak a kiállítás-látogatók, az őszinte érdeklődők részéről van komoly rangja és elismertsége. A második országos fotóhetek százhúsz kiállításának becsült adatok szerint országszerte közel félmillió látogatója volt. A hivatalos elismerését jelezte, hogy nagy örömünkre Hámori József miniszter úr elvállalta a védnökséget. Rendszeresen járok más műfajokat reprezentáló kiállításokra, többnyire nem szokott akkora érdeklődés lenni, mint a fotótárlatok iránt.

– Talán az emberek a fotót érzik legközelebb önmagukhoz…

– Ez is fontos motívum lehet. A fotóhetek persze arra is jó, hogy a különböző stílusok, alkotói elképzelések erőpróbája legyen. A kísérletező, kreatív fotográfia éppúgy megjelenik ott, mint a nagyon népszerű riport- vagy természetfotó. A természetfotó területén is érezhető az utóbbi időben elmozdulás: a giccs határát súroló látványos, gyönyörködtető képekkel szemben egyre több az olyan ábrázolás, amely környezetvédelmi, társadalmi problémákat mutat be.

– Mit gondol, mennyire képes lépést tartani a magyar fotóművészet a világban uralkodó trendekkel?

– Szinte közhely, hogy a magyar fotográfia André Kertésztől Robert Capán át Moholy-Nagyig mennyi világnagyságot adott. A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, vagy a Mai manó Ház tárlatait megtekintő külföldiek gyakran elcsodálkoznak, mennyi értéket találnak itt. Szinte testvérpárokat is fel lehetne állítani, például a kedvenc fotósom, Henri Cartier-Bresson magyar megfelelője Escher Károly lehetne.

– Milyen esélye van ma egy fiatal magyar fotográfusnak arra, hogy a világ élvonalába kerüljön?

– Sokkal jobbak az esélyek ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, bár nem mondhatnám, hogy akkoriban rendkívül rosszak lettek volna. Az én rangomat a magyar fotográfiában a külföldi sikereim hozták meg. Ha valaki nem küldi el rendszeresen a képeit külföldre, akkor eleve kizárt, hogy megismerjék. Gondoskodni kell arról, hogy a képeink a nyilvánosság elé kerüljenek. Helyettünk ezt senki sem teszi meg. A szakmai, művészi tájékozódás alapkövetelmény. A nagy könyvtárakban hozzá lehet jutni a legkomolyabb fotográfiai szakfolyóiratokhoz, amelyek a pályázati felhívásokat is közlik. Ugyanilyen fontos, hogy a fotográfus ne csak fotókiállításokat nézzen – a színház, a zene, a tánc, az irodalom, a társművészetek ismerete is elengedhetetlen.

– Milyen arányban játszik szerepet a sikerben az emberi tényező,  a fotós felkészültsége és a technikai, vagyis a fényképezőgép minősége?

– A bécsi grafikai főiskolán a gyakorlati bemutatón mindig meg szoktam lepni a hallgatóimat, amikor a legfantasztikusabb műtermi vakulámpákat a sarokba parancsolom, és a hatalmas üvegablak elől elhúzom az elsötétítő posztófüggönyöket. A természetes fény ugyanazt képes adni, amit a műteremben negyven lámpával próbálunk imitálni. A gyártók, a forgalmazó cégek érdeke, hogy a reklámszlogenjeikben az szerepeljen: a fotósnak csak egyet kell kattintania, és a gép mindent elvégez helyette. Gondolkodni, érezni a fényképezőgép sohasem fog tudni. Ha igaz lenne, hogy csak a legkorszerűbb technikával lehet jó képet csinálni, akkor sorra ki kellene dobálnunk a gyűjteményekben, múzeumokban őrzött fantasztikus műveket, amelyek ötven, száz vagy százötven évvel ezelőtt készültek.

Hollósi Zsolt