Arcképek, önarcképek – A Magyar Fotóművészek Szövetsége és a Magyar Fotográfusok Háza közös pályázatának, valamint a Magyar Fotográfiai Múzeum anyagának kiállítása, a Premier Galéria közreműködésével. A Múzeum anyagát Kincses Károly válogatta.

A kiállítás kurátora: Eifert János

A kiállítást megnyitotta Kincses Károly, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója

Alkotó neve	Kiállított kép címe
Apáti-Tóth Sándor	Önarckép
Assay Péter	Önarckép
Bajtai Lajos	Önarckép
Bartók Erika	Önarckép
Benkő Imre	Barta Zsolt-Péter, Kerekes Gábor, Zaránd Gyula, Friedmann Endre, Féner Tamás
Bodzsár Katalin	Önarckép
Bogár Krisztina	Önarckép
Bödő Viktória	Bödő Viktória
Chochol Károly	Önarckép
Csernus Ágnes	Önarckép
Csonka Béla	Önarckép
Detvay Jenő	Detvay Jenő és törpéje
Eifert János	Réti Pál; Jung Zseni Sándor Antal szobraival; Kíváncsiskodó önarckép
Fazekas István	Önarckép
Fekete István	Kincses Károly
Forintos Imre	Önarckép
G. Fábri Zsuzsa	Önarckép; Sevcsik Jenő; Koffán Károly; Gink Károly
Gál Imre	Önarckép
Görbe Ferenc	Önarckép
Griechich Tamás	Önarckép
Grosswald Vencel	Önarckép
Gyukics Péter	Önarckép; Dr. Hefelle József, Körtvélyesi László
Gyulai Bence Márton	Önarckép
Gyurján Eszter	Zátonyi Tibor; Gulyás Miklós; Fekete Zsolt; Szalontai Ábel
Hegedűs 2 László	Transzformált énkép 2
Hemző Károly	Almási László: Komlós Tibor, Hemző Károly; Hemző Károly: Pálfai Gábor; Hemző Károly: Almási László; Kotnyek Antal: Farkas Tibor; Farkas Tibor: Novotta Ferenc; Farkas Tibor: Bohanek Miklós; Farkas Tibor: Féner Tamás; Hemző Károly: Korniss Péter; Hirsch Tibor: Hemző Károly; Önarckép babával 1983; Farkas Tibor: Kotnyek Antal
Herendi Péter	Balla András; Gábor Enikő
Hohl Tibor	Önarckép
Hortolányi Anikó	Hortolányi Anikó és Fazekas Norbert
Horváth Dávid	T. Balogh László; Lugosi Lugo László; Lucien Hervé; Eifert János; Benkő Imre; Bánkuti András; „Zeze” Schiller Zsuzsa; Szabó Barnabás
Horváth M. Judit és Stalter György	Közös önarckép
Horváth Péter	Önarckép
Ilku János	Ilku János, önarckép
Inkey Alice	Önarckép; Inkey Tibor
Juhász Miklós	Önarckép
Kabáczy Szilárd	Önarckép, 1998.
Kalmár Lajos	Önarckép
Karácsony Iván	Önarckép
Katona István	Önkioldó: Féner Tamás, Katona István, dr. Orsolyák József, Gyémánt László
Kemenesi Zsuzsanna	Önarckép
Kovács Endre	Önarckép
Kovács György	Önarckép
Kovács László	Önarckép
Kunckel Zoltán	Boeselager Ilona, Kunckel Zoltán
Kunkovács László	Önarckép
Lábady István	Önarckép
Lugosi Lugó László	Önarckép
Lussa Vince	Dióssy Ferenc: Lussa Vince
Majoros Valéria Vanília	Önarckép
Mike Tamás	Önarckép Aliennel
Molnár Géza	Önarckép
Molnár István Géza	Önarckép
Murvai Ervin Szabolcs	Önarckép
Nagy Lajos	Önarckép
Nagy Péter	Oláh Attila; Szentesi Márta; Radu igazság 1.
Németh Andrea	Németh Andrea
Németh József	Németh József
Reinhold Ott	Eifert János és Dozvald János
Réthey Prikkel Tamás	Önarckép
Schwanner Endre	André Kertész; Vadas Ernő; Lőrinczy György; Komlós Tibor; Nagygyörgy Sándor
Siklós Péter	Önarckép
Stefán Attila	Önarckép
Symon Györgyi	Symon
Szilágyi Lenke	Rodolf Hervé; Halas István; Önarckép
Szöllősi Géza	Önarckép
Tarjáni Antal	Önarckép
Tóth Ego István	Önarckép
Tóth István	Szöllősy Kálmán; O.P. Sharma: Tóth István
Tóth József Füles	Önarckép
Török László	Önarckép
Tricepsz	Búza Krisz, Az éhezőművész c. 40 napos, body art performansz fotósa
V. Molnár Imre	Önarckép
Zai Dalma	Önarckép
Zalán Klára	Önarckép
Zátonyi Tibor	Önarckép
Zsila Sándor	Önarckép

 

 

Eifert János: Réti Pál fotóművész, fotóesztéta (Budapest, 1970)

Milyen pofát vágjunk?

Az Arckép/Önarckép pályázat kiállítása,

Nemzeti Táncszínház Premier galériája, 2002. május – június

A Magyar Fotográfusok Háza és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Mutassa meg arcát a jövőnek! felszólítással fordult valamennyi, az ezredfordulón alkotó fotográfus felé azzal a szándékkal, hogy először a magyar fotográfia történetében, megpróbáljon a teljességre törekedve összegyűjteni, kiállítani, és egy kötetben megjelentetni, önálló honlapon, az Interneten is közzétenni mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott. Beküldhetők voltak önarcképek, illetve más fotográfusról készített felvételek. Hogyan valósult meg mindaz, amely Kincses Károly ötleteként, a pályázat kiírásában megfogalmazódott?

A pályázati kiírás, amely megjelent Pályázatfigyelőben, szaklapokban és az Interneten, postázva lett szinte mindenkihez, aki „él és mozog” a szakmában. Mégis, sokáig nem mozdult senki. A rendezők rágták a körmüket izgalmukba, nem tudták mire vélni a csendet. Aztán, ahogyan szokott lenni, a végső határidő előtt kicsivel kezdtek özönleni a képek. Megszólaltak a telefonok, – „Ugye még nem késtem le a beadást?” – érkeztek a képek postán és személyesen, a legváltozatosabb méretben és kivitelben, minőségben. A Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációs Központ Hold utcai helységeiben roskadoztak az asztalok a sok fényképtől. Egy szép napos délután, amikor már nem lehetett tovább halogatni – Kincses Károly, Tóth József Füles és jómagam – nekiláttunk a képek átnézésének és a válogatásnak. Nem zsűriztünk, nem díjaztunk, hanem egy elhatározott koncepció alapján az óriási képhalmazból megpróbáltunk egy olyan tárlatot összehozni, amely a kiállítóhely méreteihez alkalmazkodva aránytartással mutat be „mindenkit, aki a hazai fényképezés terén – annak bármely területén – tevőlegeset alkotott”. Ebből persze az is következett, hogy hiába készült érdekes képek egész sora egyik-másik fotográfusról, egynél több róla sem kerülhetett falra. Falra kerülhettek viszont szakmai-művészi vonatkozásban gyenge képek is, amelyeknek egyetlen erénye csak az volt, hogy az általuk ábrázolt személy „valaki”. Végül a kiválasztott képekből, a Magyar Fotográfiai Múzeum történeti anyagával kiegészítve – 2002 májusában, a Fotóhónap 2002 rendezvénysorozat keretében – érdekes tárlat nyílt a Nemzeti Táncszínház Premier Galériájában. Kincses Károly, aki „kitalálta” a pályázatot, joggal mondhatta a végeredmény láttán: nem ilyen lovat akartam. Az eredeti elképzelései szerint a Mai Manó Ház összes termei ki lettek volna tapétázva a beérkezett képekkel. Sajnos – és ez nem az ő hibája – a közben elkezdődött átalakítások miatt a Magyar Fotográfusok Háza nem tudta fogadni az anyagot, pénz hiányában a könyv sem jött össze, és az Interneten sem látható a fotográfusokat bemutató honlap. És, valljuk be őszintén, az alapkoncepcióval és a beérkezett anyagokkal sem lehetünk teljesen elégedettek. Miért is? Mert már elkényeztettek bennünket más, korábban megvalósult elképzelésekkel. A nyolcvanas években például a Fotóművészet című folyóirat egy nagyszerű önarckép-különszámot jelentetett meg. Ebben nagyszerű fotográfusok érdekes és értékes önarcképeit láthattuk, amelyeket – emlékezetem szerint – Végvári Lajos, Beke László, Albertini Béla, Féjja Sándor, Tőry Klára és más nagyszerű írástudók élvezetes tanulmányai, művészettörténeti- és műfaji elemzései kísértek. Aztán emlékszünk még a II. Országos Fotóhetek egyik merész, meghökkentő felfogású projektjére is, az Előre Állóhajó által meghirdetett Önaktok pályázat kiállítására. Vagy – hab a tortán – nem is olyan régen láthattuk a Fotográfusok Háza nagy kiállítótermében a Tóth József Füles által tervezett, könyv- és kiállítás formájában létrejött Magyar fotográfusok arcképcsarnokát, egy kitűnő ötlet nagyszerű és szellemes megvalósulását. Ezek után már nem lehet akármilyen dologgal előállni. Az Arcképek/Önarcképek pályázat kiállítását nemcsak az előzmények ismeretében illethetjük kritikával, hanem néhány szerző és képe színvonaltalansága miatt is. Az, hogy sokan egyszerű igazolványképet küldtek, eredeti (pl. 4×5 cm) méretben, akár poén is lehetett volna. Az ötletre épülő, szellemes megoldásaival és a lélek mélységeit érintő „ütős” képek mellett az ilyen poénos megoldások igencsak halványra sikeredtek. Jól tudom persze, a portré, emberábrázolás nem egy könnyű műfaj, az önfényképezés, az önarckép különösen nem. Ha másokat fényképezünk, „elég” az emberismeret, a mások iránti érzékenység, empátia, a lélekbelátás képessége. Ha önönmagunkat fényképezzük, egyszerre kell kívül-belül lennünk. Távolságtartással, felülemelkedve, de mégiscsak közel kell kerülnünk önmagunkhoz, elemezni, megismerni jellemünket. Milyenek vagyunk? Ha magunknak sem tetszünk, merjük-e a kamera előtt vállalni? Öltözzünk kényelmesbe, vagy legyünk elegánsak? Hogyan viselkedjünk a kamera előtt? Legyünk, kedvesek, elbűvölők? Esetleg bölcsek, okosok, sziporkázóan szellemesek? Vagy éppen látszódjunk álmosnak, fáradtnak, elgyötörtnek, gyötrődő és meggyötört értelmiséginek? Mutassunk erőt, magabiztosságot, vagy legyünk gyengédek? Milyen pofát vágjunk tehát? Ha sikerült végre valamilyen kifejezést magunkra erőltetni, akkor hogyan fényképezzük le azt? Milyen távolságról, milyen objektívvel, milyen környezetben? Álljunk fénybe, vagy ellenfénybe? Használjunk tükröt? Ha végre minden „összeállt”, ki nyomja meg a gombot? Mi magunk, kinyújtott karral, vagy állványra téve, távkioldóval? Vagy kérjünk meg valakit a kattintásra? Ha már „idegenkezűség” van a dologban, akkor az még önarckép, vagy már a szerzői jog is a kattintóé? Számos más kérdés is felvetődhet az önarckép készítése folyamán, amelyeket persze magunknak, a kép készítőinek kell tisztáznunk, lehetőleg a kép falra kerülése előtt. A kérdések megválaszolása nem maradhat a tárlatlátogatóra. Neki csak a végeredmény „jár”. És a végeredményt – ötös osztályzattal – számos fotográfus biztosította. Landau Erzsi: Moholy-Nagy Lászlója, Kerny István: Trükk-önarcképe, Kovács Tibor: Juan Gyenese, Reismann Mariann: dr. Vajda Ernője, Bortnyik Sándor: Hevesy Iván és Kálmán Katája, Henri Cartier-Bresson: Robert Capája, Rónai Dénes: Pécsi Józsefe, Vydareny Iván: Angeloja, Benkő Imre: Zaránd Gyulája, Fekete István: Kincses Károlya, Almási László: Komlós Tibor és Hemzö Károlya, Farkas Tibor: Féner Tamása, Chochol Károly: Önarckép Borsos József szellemébenje, Tricepsz: Buza Krisz portréja, Bajtai Lajos: Önarckép, utcai gyorskép-kamera tükrébenje, Veress Ferenc, Bárány Nándor, Fényes Tamás, Hemző Károly, Chochol Károly, Assai H. Péter, Bödö Viktória, Apáti Tóth Sándor, Boross András, Csernus Ágnes, Csibi Natália, Zsila Sándor és mások önarcképei mindenféleképpen kiemelkedő értékei a kiállításnak, és sok fiatal, vagy kevésbé ismert, szemérmesen rejtőzködő fotográfus vált ismertté. Örülök, hogy a képek által megismerhettem, vagy újra felfedezhettem arcaikat. 

Végül is, a számos észrevételem ellenére hasznosnak ítélem a kiállítást. A Nemzeti Táncszínház Premier galériája igényes teret adott a képeknek, és Herendi Péter a paravánokkal és falfelületekkel gazdálkodva jól használta ki a teret. A szakma és közönség szemmel láthatóan élvezte, érdeklődéssel fogadta a bemutatott anyagot, és a „nézettségi mutató” sem volt rossz. Napi három-négyszáz ember, a táncszínház közönsége mellett a Várban sétáló és a galériába betévedő érdeklődők százai voltak részesei a találkozásnak, amely során jó néhány ismert és eddig kevésbé ismert fotográfus mutatta meg arcát a jövőnek. Az anyag nagy része, a szerzők által felajánlott képek a Magyar Fotográfiai Múzeumba, és/vagy a Jelenkori Fotóművészeti Gyűjtemény és Dokumentációba kerülve tovább élnek majd, hogy a jelen és jövő számára teljes/szűk keresztmetszetét adják a jelenkor fotográfiájának, fotográfusainak. Mert kép és készítője ritkán válik el egymástól.

Eifert János, a kiállítás kurátora

(Foto Mozaik, Budapest, 2002. augusztus 24.)

 Eifert János: “Kíváncsiskodó” önarckép (2002)