János Eifert - Photographer

Napló, Szeged, 2009. február 17.

Utazás Macedóniába. Tegnap késő este indultam Budapestről. A bepakolás, majd tankolás, autópálya-használati díj befizetése időt vesz igénybe. Erősen havazik, alig látok, de Kecskemét után már elviselhetőek az útviszonyok. A Citroen Xara Picasso téli gumikkal van felszerelve, ez a legbiztonságosabb ilyenkor, no meg az óvatos vezetés. Szegeden alszom, “csodatevő” barátnőmnél (no nem kell félreérteni), rám fér egy kiadós beszélgetés, lelki ápolás, reiki, kristályfénnyel besugárzás, satöbbi… Délelőtt még bevásárlás a Tesco-ban, ajándékok, élelmiszer, gyümölcs, borotvahab, egér a notebook-hoz, írható DVD-R az adatmentéshez, nyelvtanuláshoz villám angol, a Kárász utcában egy öreg spanyol csavargó kéreget. Egy százast adok neki, ennyi van éppen a zsebemben, nagyon megköszöni, lehunyja szemét, és szerencsés utat kíván, pedig nem mondtam neki, hogy utazom… Valaki szívet rajzolt kocsimra…
Szeged – Röszke – Beograd – Niš – Skopje, mintegy nyolcszáz km. A szerbeknél 30 EUR az autópálya-használati díj, a macedónoknál 60 dínár Skopjéig. Késő este érkezem, Sarolta és Emil – az ő Citroen Xara Picassójukkal, akit Rozinak becéznek – már várnak a második fizető kapunál. Elfoglalom a szállásomat, a nagykövetség vendéglakását kapom, három szoba, konyha, fürdőszoba, nappali, ebédlő…  Egyedül lakom… Nem nagy ez nekem?

 

Napló, Szeged, 2009. február 17.

Napló, Szeged, 2009. január 1.

uvegsziv, Szeged / photo Eifert Janos  Szauter Ildikó, 1960 (Csillag Péter felétele) Szauter Ildiko, Photo Eifert 49151 szeged-galamb_4859

Könyvritkaságok, érdekességek a Somogyi-könyvtár gyűjteményében, Szeged, 2008. október 2.

 Szentesről, miután a Horváth Mihály Gimnázium tanulóinak tartott táncfényképezés workshopot befejeztem, Szegedre indultam. Kiállításom és a könyvbemutatóm előkészületeit befejezvén, maradt időm hogy a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár (6720 Szeged, Dóm tér 1-4.) alapítványi gyűjteményét megnézhessem. Az igazgatónő és helyettese, valamint a könyvtár munkatársai készségesen megmutatták a kincseiket, és közben a könyvtár történetéről is megtudhattam egyet, s mást.

Somyogyi-könyvtár, Szeged (Pacsika Emília felvétele)

Szeged városa 1874-ben hozta létre első közkönyvtárát, kiegészítve ezzel a magán és egyleti kölcsönkönyvtárak kínálatát. 1879-ben a kiáradt Tisza romba döntötte a várost, elpusztítva annak majd’ minden szellemi értékét is. A várost hazai összefogással és nemzetközi segítséggel kezdték el újjáépíteni. Az “Alföld fővárosának” szellemi újjáépítését alapozta meg Somogyi Károly (1811-1888) esztergomi kanonok, amikor 1880. április 26-án felajánlotta könyvtárát Szeged városának. Előrelátóan arra is gondolt, hogy Szegeden hamarosan tudományegyetem létesül, s az ő rendszerezett, 43 701 kötetes gyűjteménye alapját képezheti majd az egyetem működésének. Felajánlásában leszögezte, hogy a könyvtár Szeged város örök és elidegeníthetetlen tulajdonát képezi, feladata “a nemzeties irányú közművelődést és tudományosságot az ország nagy terjedelmű déli vidékén terjeszteni.” A közművelődés és a tudományosság együttes szolgálatát fogalmazta meg az 1881. február 15-én kelt Alapítványi oklevélben is. 1883. október 16-án Ferenc József császár nyitotta meg és adta át a Somogyi-könyvtárt, amely azóta is folyamatosan szolgálja Szeged olvasóközönségét.

Könyvtár-kódex Szegedi-Városi-könyvtár-gyű Szegedi-könyvtá,-kotta

Dóm téri új épületében a Somogyi-könyvtár méltó emléket állított alapítójának. Az alapítványi gyűjtemény egy része, Somogyi Károly könyvei a könyvtár eredeti, több mint száz éves könyvállványaival berendezett teremben, az Emlékkönyvtárban nyertek elhelyezést. Könyv- és könyvtártörténetet őriz ez az élő múzeum.  A periodikagyűjtemény raritása a legrégebbi német tudományos folyóirat, az Acta eruditorum (Lipcse, 1682-1776) teljes sorozata, amelynek első tulajdonosa Szaniszló Ágoston (1732-1798) lengyel király volt.  A könyvtár birtokában jelenleg 36 ősnyomtatvány van, melyek közül 8 egyedi példány Magyarországon. 1992-ben vásárolta a könyvtár a Theobald Feger megbízásából 1488-ban az augsburgi Ratdolt nyomdában készült, fametszetekkel gazdagon illusztrált Thuróczy – krónika második kiadásának egy példányát.

Könyvtár-Pax-Seulcri  2008.10.02-Könyvtár-01 Thúróczy-krónika

Könyvritkaságok, érdekességek a Somogyi-könyvtár gyűjteményében (Eifert János felvételei)

Fenyvesi Félix Lajos: VÁSÁRHELYI KÉPÍRÓK, Versek Eifert János fotóiról – verseskötet a LAZI Bt. kiadásában, Szeged, 2003. október

2003.10.04-Fenyvesi-Féix-Lajos_Vásárhelyi-képírók-01   Fenyvesi Félix Lajos: VÁSÁRHELYI KÉPÍRÓK

A LAZI Bt. kiadása, Szeged, 2003 – www.lazikiado.hu – info@lazikiado.hu

Lektor: Horváthné Tóth Judit, A borító Endre Béla: Tanya c. festményének felhasználásával készült, Borítótipográfia: Koha Kolett, Szilícium Grafika, Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba – ISBN 963-9416-57-6

 2003.10.04--Fenyvesi-Félix-Lajos_Vásárhelyi-képírók-176-177

2003.10.04-Fenyvesi-Féix-Lajos_Vásárhelyi-képírók-178-179

Fenyvesi Félix Lajos

VERSEK EIFERT JÁNOS FOTÓIRÓL 

 

Eifert János: Hajnal (Franciaország, 1984)

Hajnal (1984)

Gyöngy-pára gyolcsaiban a hajnali táj,

két sűrű-lombú fa derengő körvonala,

mögöttük arany arca a fölkelő Napnak,

a sejtelem-vonalú horizont íve.

Végtelen csönd.

Minden csupa fű, hajló vadvirág,

sötét fenyőerdő rejti a távoli

falut

és tornyot – –

az ösvényen ismeretlen alak közelít.

 

Eifert János: Két ablak (Neubrandenburg, NDK, 1982)

Két ablak (1989)

Fönt borostyánlevél-örvényben

ragyog őszi alkonyban fehéren.

Minden titkot magába zárt:

– – szerelmet és halált.

 

1978-Eifert_Kertész-keze

A kertész kezei (1978)

Kérgesebb a földnél a kertész

repedezett keze, szakadt körme,

ahogy a cserépből kivett gyenge

palántát igazítja, óvja, hajnal

óta görnyedve a párás homályban;

mintha penge-kés érne a bársony

levelekhez, a törékeny szárú bimbóhoz.

Mégis – – – – – – – – – – – – – –           

A lázas tavasz kicsalja titkon

a bíbor-szép virágot, és teszik

oltár-fehér terítőre vagy kiültetik

rég temetett édesanya sírjára.

 

Eifert János: Holt-Tisza télen (Mártély, 1995)

Ladik (1996)

Tegnap még a szeptember végi

T I S Z Á R A

szórta búcsúfényeit az alkonyi Nap,

ikon-barna s arany színeit lobogtatták

a nyárfa-lombok, a koronás füzek,

azután egy éjjel megjött a kérlelhetetlen,

vad északi szél s tépett-szaggatott mindent.

Néma holtágakat, az ártér-erdős vadont

favágók járták, magas tüzet gyújtva,

s reggel hóllatú csönd borult a tájra.

            Az elhagyott, kopott csónakot

            elevenen eltemette az

            ezüst-tükrű jég – – –

mint merülő koporsó, lassan süllyedt el,

végleg: benne tűnt nyarak

boldog emléke,

örök májusok nem-múló

szerelme!

 

1970-Cédrus

Cédrus (1973)

Tánc te ősi-szép mozdulat,

öltöztesd föl önmagad:

csillaggal

virággal

örömmel —

ragyogj a fáradt-sugaras szemekben;

kél a tavaszi Nap, hajnal dereng,

egy szál furulya szól és hárfa peng,

hajló lombokra zeng

a dal –‑

TÁN C — te ősi-szép mozdulat,

itt a képen: a cédrus-alak,

fájó keresztfa-férfi,

„Feszülj föl rám” — súgja a néma szavakat,

és öleli halhatatlan szerelmét

a fiatal nő és tündököl

időtlenül az örök-egy-pillanat.

 

EJ_Bűnbeesés

Akt a homokparton (1996—2002)

Arany-tüzű homoktengerben fürdik

a gyönyörű meztelen nő.

Egyedül van, ő és a júniusi Nap,

csókolják karcsú testét a sugarak:

karját, mellét, ölét, lábujját —

Félig álom,

félig ébredés,

porszemtől csillogón átfut egy pillanat,

játszik önfeledve, vad és szabad,

keskeny vállain villan nyár ezüstje,

és sétál a verőfényes parton, a hullámtér-

fűzfák között, ugrik sugaras-szép testtel

a mólóról a hűs vízbe és sodorja

az áramos folyó délre a torkolatig.

 

Eifert János: Hommage á Pilinszky János

Hommage á Pilinszky (1982)

egy életen át írta a Szenvedés Könyvébe

verseit

imádkozva fekete ruhában — éjfélcsönddé

mécsesülve – –

az univerzum mily hatalmas s benne

mi: jók rosszak e g y ü t t

mint havas fűszálakba hullt magvak

küszködve élve zihálva

elégve végül egyetlen pernye-szóvá:

ISTEN

Testből font jelbeszéd / Language signalled by Bodies. Móra Ferenc Múzeum, Vár – Szeged, 2003. június 27 – augusztus 22.

 Testből font jelbeszéd / Language signalled by Bodies. Móra Ferenc Múzeum, Vár - Szeged, 2003. június 27 – augusztus 22.

Testből font jelbeszéd / Language signalled by Bodies    Tánc a fotóművészetben / Dance int he Art of Photography

Móra Ferenc Múzeum, Vár – Szeged, Stefánia 2003. június 27 – augusztus 22. Megnyitó június 27-én, 16:30 órakor, közreműködik a Borica-Bálint Sándor Táncegyüttes kamara csoportja és Eifert János

 2003.06.27-Tánc-a-fotóban-2 Testből font jelbeszéd / Language signalled by Bodies. Móra Ferenc Múzeum, Vár - Szeged, 2003. június 27 – augusztus 22. 2003.06.27-MTV-Szegedi-interjú Eifert Jánossal, a kiállítás kurátorával

Eifert János megnyitja a kiállítást

 

2003.06.27-Tánc-a-fotóban-m

Kiállított képek:

André Kertész: Groteszk táncosnő (1926)

Szöllősy Kálmán: Álomlovasok (1936)

Escher Károly: Bartók – A csodálatos mandarin (1947)

Féner Tamás: Róna Viktor (1960 körül)

Korniss Péter: Tánc (1966)

Eifert János: Cirkusz (1971)

Keleti Éva: Eksztázis (1974)

Benkő Imre: Balettnövendék (1977)

Tóth István: Boszorkánytánc

Szalay Zoltán: Fríz (Pécsi Balett, 1970-es évek)

Hapák Péter: Kovács Gerzson Pál (2001)

Frank Yvette: Szárnyak nélkül  I. (Még 1 Mozdulatszínház)

Bánkuti András: Ladányi Andrea az izzó planéták sminkjében (1980-as évek)

Győri Balett, Markó Iván koreográfiája

Sípos Zoltán: Tiéd (sorozat 3/3)

Révész Róbert: Szegedi Kortárs Balett

Grunwalsky Ferenc: Ladányi Andrea (Test/Tér, 1998)

Csillag Pál: TRIP (2002)

Máté Olga: Kezek (1930 körül)

(Szentpál Olga csoportja, Budapest)

Hapák Péter: Részlet IV. (2000)

Szerdahelyi Rita: Tanulmány III. (1998)

(Még 1 Mozdulatszínház)

Frank Yvette: Szenvedély (1999) – (Szegedi Kortárs Balett)

Csillag Pál: Öcsi (2001)

Féner Tamás: Lőrincz György balettmester (1960 körül)

Hollósi Zsolt: Néptánctól a fotóművészetig. Szegedi beszélgetés Eifert Jánossal – Délmagyarország, 2000. január 25.

Hollósi Zsolt

Néptánctól a fotóművészetig

Szegedi beszélgetés Eifert Jánossal

Eifert János a Szegedi fotográfusok című kiállítás megnyitóján a képtárban. (Fotó: Miskolczi Róbert)

Névjegy (keretbe)

Eifert János Hódmezővásárhelyen született 1943-ban. 1960-1977-ig a Honvéd Táncegyüttes táncművésze. 1968 óta fotózik. 1984 óta Jung Zsenivel a miskolci Sebesvíz Workshop nemzetközi fotóművészeti tábor vezetője. Számos rangos nemzetközi fotópályázaton díjazták alkotásait. (Európa 77-díj, Niépce-plakett, Zeiss-Pentacon pályázat díjai, FIAP arany- és ezüstérmei, a 27. Nemzetközi Willy Hengl-Preis fődíja stb.) Önálló kiállításai: Szerelmem, a Tánc, Különleges dimenziók, Vallomások a Tiszáról, Légszomj,  3T.  1985 óta diaporámával is foglalkozik, művei, a Replayed Time, a Volt egyszer egy falu…, a Helyzetjelentés, a Bemutatom a feleségem, a Tűztánc és a Maszkok több nemzetközi fesztivát díját, nagydíját nyerték el. 1990 óta könyvtervezőként is dolgozik. Kötetei: Doromboló, Ünnepi ételek.

Pénteken a Horváth Mihály utcai képtárban Eifert János, a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke nyitotta meg a Szegedi fotográfusok című tárlatot. A nemzetközi hírű fotóművésszel a megnyitó után a sajtóház klubjában beszélgettünk.

– Elismerő szavakkal méltatta a szegedi fotósokat bemutató kötetet és az ehhez kapcsolódó tárlatot…

– Nagyon fontos tett a város részéről, hogy a vizuális művészeteket ilyen becsben tartja. Öt kötetben mutatták be a festőket, grafikusokat, szobrászokat, iparművészeket, építészeket – és most a fotósokat. Remélem, hogy folytatódhat a sor a színházzal, a táncművészettel és a zeneművészettel is. Én még láttam kitűnő operaelőadásokat Vaszy Viktor dirigálásával, és ha időm engedi, ma is eljövök Szegedre megnézni egy-egy előadást. A Szegedi Kortárs Balett budapesti bemutatkozásain is mindig ott vagyok. Tizenhét évig voltam a Honvéd Táncegyüttes hivatásos táncosa. Egyik előadója voltam a Dóm téren annak a nagy sikerű Novák-koreográfiának, amely a Vitézi ének című Balassi-versre komponált Szokolay-muzsikára készült. Sok előadást láttam a szegedi szabadtérin, az utóbbi években is többször eljöttem.

– A fotográfiát sokáig nem ismerték el művészetként, ma is  sokan megkérdőjelezik, hogy egyenrangú-e a festészettel vagy a grafikával…

– Szokás panaszkodni, az is tény, hogy sok helyen még vitatkoznak erről. Szerencsés vagyok, mert a világ harminckét országában megfordultam már meghívott művészként, táncosként vagy fotográfusként, ezért nagyon sok tapasztalattal rendelkezem. A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként a napi kultúrcsatákban is tapasztalom, hogy melyik művészetnek milyen súlya van. Úgy látom, a fotóművészetnek nem csak a kiállítás-látogatók, az őszinte érdeklődők részéről van komoly rangja és elismertsége. A második országos fotóhetek százhúsz kiállításának becsült adatok szerint országszerte közel félmillió látogatója volt. A hivatalos elismerését jelezte, hogy nagy örömünkre Hámori József miniszter úr elvállalta a védnökséget. Rendszeresen járok más műfajokat reprezentáló kiállításokra, többnyire nem szokott akkora érdeklődés lenni, mint a fotótárlatok iránt.

– Talán az emberek a fotót érzik legközelebb önmagukhoz…

– Ez is fontos motívum lehet. A fotóhetek persze arra is jó, hogy a különböző stílusok, alkotói elképzelések erőpróbája legyen. A kísérletező, kreatív fotográfia éppúgy megjelenik ott, mint a nagyon népszerű riport- vagy természetfotó. A természetfotó területén is érezhető az utóbbi időben elmozdulás: a giccs határát súroló látványos, gyönyörködtető képekkel szemben egyre több az olyan ábrázolás, amely környezetvédelmi, társadalmi problémákat mutat be.

– Mit gondol, mennyire képes lépést tartani a magyar fotóművészet a világban uralkodó trendekkel?

– Szinte közhely, hogy a magyar fotográfia André Kertésztől Robert Capán át Moholy-Nagyig mennyi világnagyságot adott. A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, vagy a Mai manó Ház tárlatait megtekintő külföldiek gyakran elcsodálkoznak, mennyi értéket találnak itt. Szinte testvérpárokat is fel lehetne állítani, például a kedvenc fotósom, Henri Cartier-Bresson magyar megfelelője Escher Károly lehetne.

– Milyen esélye van ma egy fiatal magyar fotográfusnak arra, hogy a világ élvonalába kerüljön?

– Sokkal jobbak az esélyek ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, bár nem mondhatnám, hogy akkoriban rendkívül rosszak lettek volna. Az én rangomat a magyar fotográfiában a külföldi sikereim hozták meg. Ha valaki nem küldi el rendszeresen a képeit külföldre, akkor eleve kizárt, hogy megismerjék. Gondoskodni kell arról, hogy a képeink a nyilvánosság elé kerüljenek. Helyettünk ezt senki sem teszi meg. A szakmai, művészi tájékozódás alapkövetelmény. A nagy könyvtárakban hozzá lehet jutni a legkomolyabb fotográfiai szakfolyóiratokhoz, amelyek a pályázati felhívásokat is közlik. Ugyanilyen fontos, hogy a fotográfus ne csak fotókiállításokat nézzen – a színház, a zene, a tánc, az irodalom, a társművészetek ismerete is elengedhetetlen.

– Milyen arányban játszik szerepet a sikerben az emberi tényező,  a fotós felkészültsége és a technikai, vagyis a fényképezőgép minősége?

– A bécsi grafikai főiskolán a gyakorlati bemutatón mindig meg szoktam lepni a hallgatóimat, amikor a legfantasztikusabb műtermi vakulámpákat a sarokba parancsolom, és a hatalmas üvegablak elől elhúzom az elsötétítő posztófüggönyöket. A természetes fény ugyanazt képes adni, amit a műteremben negyven lámpával próbálunk imitálni. A gyártók, a forgalmazó cégek érdeke, hogy a reklámszlogenjeikben az szerepeljen: a fotósnak csak egyet kell kattintania, és a gép mindent elvégez helyette. Gondolkodni, érezni a fényképezőgép sohasem fog tudni. Ha igaz lenne, hogy csak a legkorszerűbb technikával lehet jó képet csinálni, akkor sorra ki kellene dobálnunk a gyűjteményekben, múzeumokban őrzött fantasztikus műveket, amelyek ötven, száz vagy százötven évvel ezelőtt készültek.

Hollósi Zsolt

Juhos István – Bach, Pärt: Te Deum, a Szegedi Kortárs Balett főpróbája, 1996. június 1.

Szegedi Kortárs Balett, Putto koreográfiája  Szegedi Kortárs Balett,  Juhos Nándor (Putto) koreográfiája   Szegedi Kortárs Balett

Juhos István: Te Deum c. koreográfiájának főpróbája a Szegedi Zsinagógában (Zene: Bach, Arvo Pärt)

A képeken: Juhos István, Juronics Tamás és Panja Fladerer (Eifert János felvételei)

Modern balettek a szegedi zsinagógában

“A Te Deum a  szó legszorosabb értelmében komplex alkotás: egyenértékűen támasztják benne alá egymást a zene, a mozgás, a világítás és rendezés. Nem keres tehát eszközöket, mankókat, a hatást az adott tényezők összejhangolásával éri el.” (Lőrinc Katalin, Táncművészet, 1996/3-4.)

Read more

Szávay István: EIFERT JÁNOS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRÓL – Fotóművészet 1979/4

Fotóművészet-1979-4-kopfFotóművészet-1979-4-25-26

Fotóművészet-1979-4-27-28

SZÁVAY ISTVÁN EIFERT JÁNOS SZEGEDI KIÁLLÍTÁSÁRÓL (FOTÓMŰVÉSZET 1979/4)

Nehéz a dolga a kritikusnak, ha olyan kiállításról kell írnia, amelyen — mint mondani szokás — magukért beszélnek a képek. S főként akkor nehéz a feladata, ha a szerző iránti barátságból, no meg felelősségtudattól áthatva többször is átrágva magát a tárlat anyagán, valami olyasféle állapotba jut el, amikor egy narancsszeletet elszopogatva a gyümölcs kellemes leve után már csak az ízetlenebb, rostos állomány marad, ám azt is le kell nyelnie. Ezért aztán, ha követtem volna a mai divatot, amely szerint csak kiforrott eredményekről illik tudomást venni, amennyiben nem minden rokon­szenvünket nélkülöző szerzőről van szó, s ha hallgattam volna a szerző iránti rokonszenv tartózkodásra intő sugallatára, aligha fogtam volna bele ebbe a kritikába.

Az a tisztesség, amellyel az ember elsősorban éppen a számára rokonszenves alkotóknak tartozik, s az a fotográfiai közérdek, amely a hasznos tanulságok levonását egy ilyen izgalmas esetben így vagy úgy, de szükségessé teszi, arra késztetett, hogy sokadik alkalommal is szembesítsem a szerzőről régóta alakulgató véleményemet Eifert János Szegeden megnyílt kiállításának anyagával.

Előre kell bocsátanom, hogy nagyon szemre-való, dekoratív anyagot mutat be a mintegy negyven — nagyobbrészt színes képből álló — tárlat. Első nekifutásra a nézőt mindenképpen magával ragadja az a lenyűgöző, átlagon felüli biztonság, amellyel a szerző kezeli a színes és a fekete-fehér fotográfia eszközeit, s az árnyaltságnak, az érzékeny­ségnek az a hangulata, amelyet Eifert képes megteremteni képeiben. A kritikus gondjai akkor kezdődnek, amikor az első ízes benyomások után igyekszik mélyebbre hatolni, alaposan megismerkedni Eifert világának mélységeivel, mélyebb összefüggé­seivel, csakhogy rá kell jönnie, ez a kiállítás aligha képes szolgálni ilyen mélységekkel. Megvallom, bajban voltam, főként a szerző korábbi munkáinak ismeretében éreztem elhibázottnak a véleményemet. Ezért aztán — más segítség híján — a vendégkönyvhöz fordultam, hátha abban találok olyan szempontokat, amelyek alkalmasak lehetnek véleményem megváltoztatására. Szorgos jegyzetelésem valóban érdekes eredményekkel szolgált, úgyannyira, hogy néhány bejegyzést közre is szeretnék adni. Íme: „Annyira tetszett, hogy szeretném ezeket a fotókat poster formájában is viszontlátni.” „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” „Csodálatos fotók, igazi művészet.” „Szegedi tartózkodásom ,színes’ élménye.” „Ritkán lát az ember ehhez fogható csodálatos fotókat.” „Csodálatos volt !” „Eddigi életem legszebb fotókiállítása.” „Nagyon szép fotókat láttam, páratlan élményt nyújtott.”

Vagyis ennyire egyhangú sikert aligha aratott a közönség körében fotókiállítás az utóbbi években. Dicséret minden mennyiségben — mondhatnánk a vendégkönyvről, amely az elismerő és a csodáló véleményeknek olyan özönét őrzi, hogy az embert már ez is gyanakvásra készteti. S első nekifutásra azt hihetné a néző és olvasó, hogy a dicséretek áradatára meg is lelte a kulcsot az egyetlen pejoratív bejegyzésben: „Dekoratív, gondolatszegény kiállítás.” Pedig hát az idézett vélemény így aligha fogadható cl, már csak azért sem, mert ehhez előbb definiálni kellene a „gondolat” s a „gondolatszegény” fogalma­kat a fotográfiában. Annyi viszont bizonyosnak tűnik, hogy ilyen egyértelmű dicséretáradatban jobbára a „könnyű műfaj” szokott részesülni. S az is elgondolkodtató, hogy sok bejegyző, miközben Eifert képeit csodálja, dühödten állítja szembe ezt a „szép”, szívet-lelket gyönyörködtető kiállítást az egy emelettel följebb levő, „kemény” újításairól híres szegedi fotószalonnal. Ostobaság lenne messzemenő következtetéseket levonni a vendégkönyvből, az egynemű dicséret hangja azonban figyelemre méltó, főként akkor, ha más, a „keményebb” fotográfia dühös elutasításával találkozik.

Mindez természetesen nem jelzi egyik anyagnak vagy alkotói módszernek sem elő­nyeit, sem hátrányait, jóságát vagy gyönge­ségét, inkább csak azt jelzi, hogy Eifert ezen a kiállításán olyan „szépen” szólt nézőihez, hogy e szépség hatása alól nemigen tudta kivonni magát senki, s tette ezt egyúttal olyan „konvencionális” nyelven és témakörökben, hogy képcinek elutasítására még szemlélet- és ízlésbeli oka sem volt senkinek. — Hát már ez is baj? — kérdezhetné teljes joggal az olvasó. Nos, talán nem állok egyedül abbéli véleményemmel, hogy baj. Mindenek-előtt azért, mert az alkotói (jelen)lét akkor sejlik föl igazán a művek mögött, ha azok emberi magatartásról, szemléletről, világ-látásról vallanak, céltudatosan és meghatározott irányultságokkal. Vagyis a fotók így vagy úgy, de magukon hordják az alkotói személyiség határozott jegyeit. Erre pedig többnyire csak akkor alkalmasak a képek, ha jellemző és kiforrott, sajátos alkotói módszer innovációs jegyeit hordozzák. Az alkotáshoz szervesen hozzátartozik a sajátos „arc”, hangvétel, stílus, egyszóval az újítás belső kényszere, amely az egyéni formanyelv és eszköztár sajátos rendszerének kialakulásához vezet. Mindez viszont csak kevéssé jellemző Eifert Jánosnak erre a kiállítására. Mindenképpen igazságtalanság lenne, ha a szerzőnek csupán erről a tárlatáról beszél­nénk, annál is inkább, mert akkor szükség-szerűen adósak maradnánk azokkal a tanul­ságokkal, amelyek egy szakmai félsikert hozó kiállítást is fontossá tesznek, s amely tanulságok érdekében mindenképpen hasznos nyilvánosan is átgondolni Eifert mostani kiállításából leszűrhető tapasztalatainkat.

Éveken át hivatásos táncos volt, természetes tehát, hogy amikor fényképezőgépet vett a kezébe, témája először a tánc volt. Táncfotósként ismerte meg őt az ország, s e világban bontakoztak ki azok a fotográfusi képességéi, amelyek képeit egyénivé, meg- és felismerhetőkké tették. Hogy mi volt a szakmai szempontok szerint megfogalmazható lényege c fotóknak? Mindenekelőtt talán az, hogy eltérve a létező konvencióktól, Eifert nem a táncos vagy a tánc nagy és fontos pillanatait fotózta, örökítette meg képcin, hanem fontos, jelentős pillanatokat teremtett fotóin azáltal, hogy a táncoló ember, a színpadi elemek és fények rendjét új, a szem számára nem adott, csak a fotográfiai nyersanyag emulzióján kibontakozó rendszerekbe szervezte. Vagyis azáltal, hogy a táncoló embert fényekből szervezett, sajátos fotográfiai terekbe helyezte, azzal kiemelte a színpadnak a fotográfia szempontjából „pragmatikusnak” tekinthető világából, s a tánc pillanatainak idegen eszközökkel történő megragadása helyett, azokon fölülemelkedve s azoktól elszakadva volt képes új, a látványeredetben sokszor nem is adott lényegi összefüggéseket fölmutatni emberről és világról. Ily módon elkerülte azt a tipikus hibát, amely más művészetek komplex rendszeréből szeparálva a vizuális faktort igyekszik átültetni a fotóba, s ez nyilván csak szegényes eredményt adhat. Eifertnek úgy sikerült megoldania a gordiuszi csomót, hogy rájött, új, autonóm, fotografikus vizualitást kell teremtenie, ha a fotóban teljes értékűen akarja tolmácsolni a táncot. A táncosból két esztendeje fotóriporter lett. Aki ismeri a szakmát s a riporterrel szemben támasztott mai igényeket, joggal félthette Eifertet a rutinná váló mindennapoknak éppen az innováció, az autonóm képi terek, világok, vagyis a voltaképpeni egyéni alkotó munka ellen ható befolyásától. Első látásra — úgy tűnik — mintha mostani kiállítása ezeket a félelmeket igazolta volna. Magam is csak hosszas rágódás, az anyag és az előzmények elemezgetése után kezdtem meggyőzni önmagamat arról, hogy alapvetően talán mégiscsak másról van szó. Talán arról, hogy Eifert számára kitágult a világ, hogy túl sok benyomás zúdult rá, túl hirtelen, s mostani kiállítása erényeivel és hibáival együttesen azt jelzi, hogy a szerzőben éppen mostanság kezdenek érlelődni e kitárult világ belső feldolgozásának eredményei. Az új, a tágabb világgal való találkozás nyilván számos bizonytalanságot szül mindaddig, amíg ezt nem sikerül belülről, alkotó módon földolgozni. Alighanem éppen e bizonytalanságnak az eredménye az, hogy Eifertnek ez a kiállítása többnyire a felszín közelében mozog, s talán ezért is fogadták be képeit oly könnyedén a nézők. Csakhogy a vendégkönyv felsőfokú bejegyzéseihez ez — a voltaképpen ilyen összefüggésekben természetesnek tekinthető — felszínesség még aligha lett volna elegendő. A sikernek alighanem az az oka, hogy Eifert már bizonyos eredményekre jutott e tágabb világ belső feldolgozásában, s ha egyelőre inkább csak dekoratív jelleggel is, de ismét megjelentek képeiben azok a jegyek, amelyek táncfotóit oly fontossá tették. Igen, ismét megjelentek azok a sajátosan egyéni stílusjegyek, formanyelvi jellemzők, amelyek korábban, a szerzői világ tágulásának kezdetén elvesztek képeiből. Akkori fotói a jó fotográfus által adható biztonsággal, ám nagymértékű konvencionalitással mutatták föl a Szahara homok-, vagy New York kő-sivatagját. Szép, kellemes képek voltak azok, az Epoca színes oldalaira szóló belépőjegyül beváltható fő erény, a kulturált uniformizáltság birtokában. Mintegy befejezett és letisztázott vázlatai egy alkotó fotográfus önnön világát tágító szellemi és fizikai utazásainak. Nos, ezeknek az új benyomásoknak, élményeknek belső, alkotó földolgozása eredményeként mintha most jutott volna el odáig Eifert, hogy a világ nem csupán kitágult, hanem teljesebb is lett a számára, s e kiteljesedett világ fotográfusi földolgozásában most kezdi megtalálni a kontinuitást valamikori önmagához, a sajátságos „belső” vizualitást autonóm képi terekké kivetítő fotóshoz. Bonyolult gondolatmenetekre késztetik az embert Eifert Jánosnak ezek a képei. Hiszen a fekete-fehérek között a Boleróban megjelennek már ismert táncfotósi erényei, a Nyáj birkahegyének horizontján gyalogló pásztor képét a vizuális realitások megtartásával, csupán a perspektíva és a képi határok megválasztásával alakítja autonóm képi látvánnyá. A Csendélet jelképekkel szimmetrikus rendjében kések, bárdok, ölésre váró hentesszerszámok sorakoznak, s a ten­gelyben, az ablak tiszta négyszögének fényében kint, a ködös térben elmosódó sirály száll a tél hideg, de élő közegében. A színesek többségükben a színdinamika érzékeny, esetenként jelentésekre koncentrálóan pontos kezeléséről tanúskodnak. A Modern Ikarosz, amelynél a föld meleg színei, a barnák, sárgák, mélyvörösek visszatérnek a mélykék égben kékesfekete embert röpítő sárkány szárnyainak rendjében. Az átgondolt színkompozíció valóban modern Ikarosz-mondát teremt, a föld rendezetlen-természetes színvilágát fölvive a szárnyak rendjében az égre, az új emberi vállalkozás más, új eredményét sugallva. És a Hollókő csodás, árnyalt mesetája, matt-finom pasztellekben vagy a Mártély és a Mese, vizek, levelek, virágos rét és ember visszafogott színmontázsai, a Pávaszemek végtelenségbe „eresztett” tollkoszorúja vagy a brooklyni híd három képe, amely egyazon kompozícióban háromféle színvilágba fordítja a kő, a kábelek és a felhőkarcolókkal terhes ég csodás rendjét. . .

Szépek és vonzók ezek a képek, talán azért is, mert könnyedek, s mert kissé könnyűek is. Ha nem ismernénk a táncfotós Eifert János autonóm világokat alkotó képességeit, fenntartások nélkül csodálhatnánk a magukkal ragadó színek világát. De éppen az előzmények ismeretében valószínű, hogy ez a kiállítás csak egy állomás egy fotósnak a teljesebbé váló világ felé vezető útján. S hogy mi mindebből a legfontosabb tanulság? Alighanem az, hogy alkotóként vállalni az újat, világunk kiteljesí­tésének nehéz feladatát, az kockázatokkal, kínlódásokkal, vergődésekkel jár. Főként akkor, ha — mint Eifert is tette — nem adjuk föl önmagunkat, nem hagyatkozunk sok év munkájának elegáns rutinjára, hanem a buktatókat is vállalva ragaszkodunk ahhoz, hogy képeink továbbra is gazdagabbak legyenek saját személyiségünk kreatív jegyeivel, vagyis ha képeinket nem tárgyakként, hanem saját gyermekeinkként akarjuk viszontlátni.

Eifert János szerencsére ezt, a buktatókkal terhes, nehezebb utat választotta. Azt, amely egyedül vezethet igazi alkotáshoz. És hogy napi penzummá lett munkája új szorításaiban meg tudja-e vívni küzdelmét, e tágabb tereket is egységbe szervező világ kiteljesedett újjászületéséért? Erre a kérdésre alighanem csak a jövő adhatja meg a választ.

FOTÓMŰVÉSZET 1979/4

Székely András: TERPSZIKHORÉTÓL A MODERN IKAROSZIG – EIFERT JÁNOS FOTOKIÁLLÍTÁSA, Új Tükör, 1979. szeptember 16.

1979.09.16.-Új-Tükör, Székely András: Eifert János szegedi kiállításáról

Székely András: TERPSZIKHORÉTÓL A MODERN IKAROSZIG – EIFERT JÁNOS FOTOKIÁLLÍTÁSA, Új Tükör, 1979. szeptember 16.

Világutazó fotóriporterünk egyike Eifert János. Elég ritka, hogy magyar fotós Indiától Amerikáig ismeri a kontinenseket. Eifert sem mint riporter jutott el a távoli tájakra, hanem mint táncos. Hivatalosan csak egy-két éve „profi”, holott nyolc éve tagja a Fotóművészek Szövetségének.

A táncos lét, Terpszikhoré múzsa követése más formában is segítette Eifertet. Nem lévén befogva a rutinszerű riporteri munka „taposómalmába”, több mersze, ideje, energiája és talán több pénze is jutott arra, hogy saját kedve szerint, amúgy „amatőrmódra” dolgozzon, kipróbálva sokféle felfogást, stílust, technikai játékot, úgy hogy közös jellemzőként csak némi – többé-kevésbé leplezett, szemérmes líraiságot tartva meg.

Szegedi kiállítása erről a sokarcú, kísérletező munkásságról ad számot. Életműnek korai lenne nevezni, hiszen Eifert még jócskán innen van a negyvenen, de ha figyelembe vesszük, hogy alkotásai egy ifjú művészeti ághoz, a hagyományostól eltérő esztétikumú színes fényképezéshez kapcsolódnak, ez az alig évtizednyi periódus korántsem olyan rövid idő .. .

Sz. A.

T.L.: A fotós Ikarusz. Szegedi Napló, 1979. augusztus 15.

Szegedi-Napló-1979-08-15

 

A fotós Ikarusz

Eifert János fotókiállításán, a Bartók Béla Művelő­dési Központ B-galériájában van egy fénykép, amely ta­valy díjat nyert „Az év ké­pe” pályázaton. Címe: Mo­dern Ikarusz. Egy sárkányrepülőt kapott lencsevégre, amint fák, vizek fölött az alkonyodó égre tör. Sok min­dent sűrít ez a kép: az em­ber mind magasabbra vágyását, szárnyaló gondolatait, lendületét és a zuhanás veszélyét éppúgy, mint a fotós ars poeticáját. Képeinek, szándékainak is alapvető sa­játja a kísérletezés, a sokoldalúság, a szárnyalás, de ugyanakkor a vártság min­denkori tiszteletben tartása.

Egy valamit nagyon megtanult Eifert még hivatásos táncos korában, a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének szólistájaként: a művészet alázatos tiszteletét, a lendület, a ritmus, a szer­kesztés törvényeit, a termé­szetre és az emberre való rácsodálkozás képességét. A tánc most sem idegen tőle, mint hivatásos fotóstól (a Lobogó fotóriportere): több képén megjelenik a tánc, a mozgás. Néhány fekete-fehér kép árulkodik jelképteremtő erejéről, elsősorban Csendétete és A kertész ke­zei című munkája. A Nyáj és a Sirály egy homogén tömeg vibrálását, hullámzó mozgását ragadja meg, kiemelve az egyneműség és a hangsúlyos réteg ellenpontjait. A többi bemutatott munkája színes fotó: némely tájképe – Mártély, Pilisborosjenő, Hollókő – mintha egy Magyarországról szóló útikönyv egy csepp mézzel ízesített lapjai lennének. A Híd-sorozata már izgalmasabb alkotás – a szerkezet erővonalaival, a színek hangulati töltésével teremt egymáshoz kapcsolódó, mégis más hatásokkal élő képsort. Gyakran alkalmaz montázsokat, áttűnéseket, egymásra kopírozott képeket. Egyik legszebb színes lapja, a Pávaszem, melynek            kivágása szinte végteleníti ezt a dekoratív rendet.

T.L.

(Szegedi Napló, 1979. augusztus 15.)

Szávay István: Fotós vallomások – Eifert János kiállítása elé. Pesti Műsor, 1979. augusztus 15.

Pesti-Műsor-1979-08-15

Fotós vallomások
EIFERT JÁNOS KIÁLLÍTÁSA ELÉ

Fotózni, jól fotózni sokféleképpen lehet. A fotós egyik lehetősége, hogy képén újjászülje a látványban adott valóságot, hogy az emberi-tárgyi világ elemei a kép autonóm világában értelmező közegbe szerveződve, új valóságot állítsanak a nézők elé. Ez volt éveken át Eifert János módszere is, akit táncfotósként ismert meg és tartott számon a közönség. Hivatás táncos voltvolt ti éven át. Belátta és élte a tánc világát, nem csoda hát, hogy amikor 1964-ben fényképezőgépet fogott a kezébe, képein először a tánc született újjá. A tánc jelentős pillanatai.  
Nemcsak egyszerűen maradandóvá tett a fotó eszközeivel pillanatokat a tánc folyamatából, inkább pillanatokat teremtett azáltal, hogy a táncoló embert, a mozdulatot, a színpadi fények-elemek a szem számára a látványban csak ritkán, vagy sosem adott, csak a fotópapír emulziójának érzékenységében életre hívható, általa konstruált terekbe helyezte. Képein nemcsak az ember táncolt, hanem ritmust, lendületet kapott maga a világ, az általa fényekből, táncosokból, dinamikusan elmosott vonalakból teremtett képi világ is.
A táncosban lassan győzött a fotós. Ahogyan járta a világot, képein mindig sikerült szétbontania, aztán elemeiből új, eiferti világgá építenie New York kő- vagy a Szahara homok-sivatagát. A világ mindig könnyedén alakult új, a kézenfekvő valóságnál több, autonóm módon reális látvánnyá képein. S ahogyan győzött benne a fotós, fölhagyott a tánccal. Immár több mint két éve a Lobogó fotóriportere. A  „kötelező feladatok” előnyökkel és hátrányokkal is jártak számára. Előnyökkel, amennyiben közelről megismerhette az országot, s hátrányokkal, amennyiben autonóm képi tereket létrehozó képességeit már nem mindig igényelte napi penzummá lett munkája. Eifert János riporterként már másként fotózik, régi énjéből képein föllelhetően inkább csak az érzékenysége maradt meg maradéktalanul.
Változatlanul érzékeny a világ apró rezzenéseire, s változatlan érettséggel kezeli a kompozíció eszközeit. Amit csinál, az mégis más. Képeinek világa kevésbé autonóm, kevésbé eiferti. Komponál, de még tartja a látvány valóságát, amit azonban képeinek tónusvilágában áthat érzékenysége, az emberek, a táj szeretetének líraisága.
Augusztusban Szegeden, a Bartók Béla Művelődéi Központban megnyíló kiállítása már új élményvilághoz kötődik. Egy új Eifert János mutatkozik be a fa-lakon, aki már nem elsősorban a fotó világteremtő lehetőségeit gyakorolja, kötődéseiről az emberek, tájak, városok iránti érzékeny szeretetéről vall. Nem objektív tárgyilagossággal, se nem egy sajátos módon újjáteremtett világgal, „csak” a sokarcú látványok, lírai, kedves megfogalmazásával.
Ő maga is kísérletnek szánta első ilyen kiállítását. S hogy többet nyert-e a vámon a magyar fotográfia és a szerző, mint vesztett a réven egy autonóm fotósvilág fölbomlásával, s hogy végül milyen képi világ születik egy új szerzői koncepcióból, azt a helyszínen, a képek között mindenkinek magának kell eldöntenie.

Szávay István

(Pesti Műsor, 1979. augusztus 15.)

Eifert János fotókiállítása a Bartók Galériában, Szeged, 1979. augusztus 12 – szeptember 9.

Bartók-Galéria-Szeged-meghívó

Eifert János fotókiállítása a Bartók Galériában

(Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, Vörösmarty u. 3.) 1979. augusztus 12 – szeptember 9.

A kiállítást megnyitja, augusztus 12. de. 11 órakor Bessenyei Ferenc, kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló művész

 Bartók-Galéria-kiál.rendezés Eifert-Brooklyn-Bridge-New-York-1978

Kiállított képek: Modern Ikarusz, Csendélet, Nyáj, Sirályok, A kertész keze, Mártély, Hollókő, Pilisborosjenő, Brooklyn Bridge, New York (Híd-sorozat), Pávaszem, A Szaharában…

« Previous Page