Gyászjelentés

 A gyászoló család, a Magyar Fotóművészek Szövetsége , a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya, a Magyar Fotóriporterek Társasága és a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma mély fájdalommal tudatja, hogy Gink Károly fotóművész életének 81. évében elhunyt.

Végső búcsúztatására 2002. május 28-án 14,15 órakor kerül sor a Farkasréti temetőben. A gyászmisét 2002. május 29-én 17,30 órakor a Szent Imre Plébániatemplomban (Budapest XI., Villányi út 25.) celebrálják.
Táviratcím: 1118 Budapest, Breznó köz 5.

Búcsú Gink Károlytól

Gink Károlyt nemrég köszöntöttük 80. születésnapja alkalmából. Legutóbbi kiállításának megnyitóján, ahol a szakma ünnepelte, ott állt a köszöntő beszédek kereszttüzében. Annyira friss a kép, hogy szinte csukott szemmel is látom, amint feláll székéből, s botjára támaszkodva, fehér hajával, metszett arcával, melyen a fájdalom sem rezdült, körbepillant. Pillantásában szinte benne éreztem mindazt, amit egy hosszú útról érkező magában hordozhat: szeretetet, haragot, megbocsátást, emlékezést, boldog és boldogtalan perceket, európai pillanatokat, fából faragott királyfit, fájdalmas önarcképet, amely egy foncsorozását vesztett tükörből pillant vissza … Egy kép, amelyet semmilyen fényérzékeny anyagra, digitális hordozóra nem lehet hűen rögzíteni, mert az élőnél eredetibbet, beszédesebbet, kifejezőbbet egyik sem képes megörökíteni. Néztem arcát, és azon tűnődtem, milyen lehetett fiatalon, amikor még fájdalom terheit nem kellett cipelnie, amikor életműve roppant súlya még nem rogyasztotta alakját? Kedves, mesélőkedvű, szűkszavú, zsémbes, mogorva, szeretetreméltó, elutasító? Vagy ebből is, abból is – ezerféle másból is – jutott mindenkinek, attól függően, hogy ki mit érdemelt? Nem tudom, de most már nem is érdekes. Műveit viszont még álmomban is tudom idézni, olykor megjelennek maguktól is, tovább élnek emlékezetünkben, éltek már akkor is, amikor még új utak keresésére ösztönözve szakadatlan mozgás, indulat, fékezhetetlen nyugtalanság jellemezte életét. Lehet, hogy zsarnoki természet volt? Ha igen, önmagának legkeményebb zsarnoka. Zsarnokként irtotta a silányt, a szellemtelent, az elfogadhatatlant, a megengedethetetlent, az ócskát, az idejétmúltat… Haladó szellemű uralkodóként teremtett meg egy birodalmat, ahol a tiszta szellem, a könnyed és fennkölt gondolat repítette az élet mindennapi pillanatait a művészet magaslatába, ahol most is az általa megjelenített képzőművészek és zenészek, írók és festők, szobrászok és gondolkodók veszik körül, a magyar szellemi élet mai arculatának kialakítói és meghatározói. Gink Károly köztük vált naggyá, művészi-emberi nagyságát hozzájuk képest határozhatjuk meg, ahogyan egy legutóbbi, még életében megjelent írás jellemezte: élő klasszikusként.

A Magyar Fotóművészek Szövetsége elnökeként kollégái, művésztársai, barátai és tisztelői, a szakma nevében azt az embert búcsúztatom, aki a harmincas években vett először fényképezőgépet a kezébe, és az egykori fényképészinas, segéd Várkonyi László stúdiójából nagy utat tett meg ahhoz, hogy mára – és már jó ideje – a mai magyar fotóművészet legjelentősebb alkotói közé sorolják. Nem az életrajzát akarom idézni, hiszen az itt megjelentek tudják legjobban, hogy riportjai, művészfotói, kísérletező és meghatározó művei, több mint félszáz albuma, a három Bartók-műre készített fotósorozata, mintegy kétszáz kiállítása világszerte, tagságai, díjai milyen értékes és hosszú pályaívet rajzolnak.

Emberként, tanítványaként, tisztelőjeként – sokakhoz hasonlóan – egy olyan embert búcsúztatok, akit a legnemesebb, legkeményebb fából faragtak, és akit nagyon lehetett szeretni és tisztelni, félni és követni. Mintha apámat búcsúztatnám. És mit tehet a fiú, ha a legkedvesebb, legdrágább embertől kell búcsúznia… Könnyeivel küszködik, és úgy gondolja, a legdrágábbat veszítette el, amit egyáltalán ember veszíthet. És örökké őrzi emlékét…

Eifert János

(Elhangzott Gink Károly végső búcsúztatásán, 2002. május 29-én, a Farkasréti temetőben)